Tavaly, a tavasz táján olvastam egy történetet. Egy reggelen, amikor az emberek munkába, a gyerekek pedig iskolába mennek, egy farmernadrágos, baseball-sapkás fiatalember Washington egyik forgalmas állomásán kiszállt a metróból.
Az emberek jöttek, mentek az állomáson a reggeli csúcsforgalomban, ő pedig megállt, elővette hegedűjét, ösztönzésként néhány dollárt dobott a hegedűtokba, és elkezdett játszani. Az utcazenész koncertje 45 percig tartott, s hat fülbemászó dallamú, klasszikus zeneművet tartalmazott. Ez idő alatt 1089 személy haladt el mellette. Hat személy állt meg hosszabb-rövidebb időre, hallgatni a hegedűst. Hét személy adakozott a zenész javára, összesen 32 dollárt. Tetszésnyilvánításként még egy rövidke tapsot sem kapott senkitől. A történet érdekessége, hogy a rögtönzött koncerten a zeneirodalom hat legnehezebb Bach-darabja hangzott el a világ egyik legértékesebb hangszerén, egy 3 és fél millió dollárt érő, 1713-ban készült Stradivari-hegedűn. A zenész pedig a világ egyik legkiválóbb hegedűművésze, a csodagyerekként feltűnt Joshua Bell, akinek teltházas koncertjein ezrek tapsolnak szerte a világon.
Az esetet hallva most bizonyára azt kérdezzük mindannyian: Vajon mi
megálltunk volna a csodálatos zenét hallgatni a metróban? De nem érdemes ezen sokat gondolkoznunk! Megmondom a választ. Valószínűleg nem, sőt, szinte egészen biztos, hogy mi sem álltunk volna meg. A hegedűvirtuóz különleges fellépését egyébként egy washingtoni újság szervezte, s azt akarták felmérni, hogy vajon felfigyelnek-e az emberek egy művészi előadó játékára, észreveszik-e művészi szépet a hétköznapokban? Az eredmény az, hogy a rohanó világban, az ember észre sem veszi a szépet, s továbbmegy még az igazán értékes dolgok mellett is. A fellépés kudarcának okaiként
persze sok mindent felsorolhatnánk: Nem ismerték fel a világhírű művészt. Nem volt megfelelően reklámozva a fellépés. Az emberek nem fogékonyak a komolyzenére. Rossz volt a metróállomás akusztikája. Az emberek azt gondolták, hogy csak egy szegény koldus akar így pénzt keresni. Az embernek nincs ideje manapság megállni, hogy zenét hallgasson. A sokféle tanulságot mondhatnék e történet kapcsán, de inkább mindenkinek meghagyom a lehetőséget, hogy a maga számára megfogalmazzon legalább egyet. A tanulságok helyett inkább kérdéseket tennék fel: Vajon mennyi érték, mennyi kincs mellett megyünk el naponta? Vajon hány csodálatos lehetőséget szalasztunk el naponta, mert rohanunk és sietnünk? Képes vagyok-e egyáltalán felfigyelni bármire, amit nem reklámoznak? Észreveszem-e az egyszerű, csendes dolgokat körülöttem? A gyors élettempóval sok minden el lehet érni. De mit lehet vele veszíteni? Vajon mi volna képes megállítani? Mi tudná lassítani lépteimet, élettempómat, s mi tudna megállítani?
Hamvazószerdával elkezdődött a nagyböjti idő, amely épp arra hivatott, hogy megállítson minket. Életünk utazása során egy új állomáshoz értünk, amelynek a neve: Nagyböjt. Amikor a böjti idő elkezdődik, az Egyház hamuval hinti meg homlokunkat, ezzel emlékeztetvén arra, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Vajon az elmúlás gondolata, a halál tudata, amely bármikor bekövetkezhet, megállít minket? Vajon amikor böjtölünk és megfékezzük testünket, akkor ez lassítja rohanásunkat? Egyházunk azt kéri, hogy ebben az időszakban végezzük el szentgyónásunkat. Vajon megállunk-e,
hogy ne csupán megszokásból gyónjunk, hanem komolyan felkészüljünk, s felébresszük magunkban az őszinte bűnbánatot? A nagyböjti időszak szép áhítatgyakorlata a pénteki keresztúti imádság. Vajon megállít-e minket Krisztus szenvedése és halála?
Jézus szavai nagyon határozottan hangzottak az imént felolvasott
szentírási részben: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek
meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1.15). Vajon megértem-e hogy itt van az idő számomra? A bűnbánat és a megtérés ideje. A hit ideje. Az Istenhez való közeledés ideje. Az elgondolkozás ideje. A megállás ideje. Most értünk a nagyböjti megállóhoz. Vajon megállok-e?
Horváth István Sándor
