Skalica (magyarul Szakolca, németül Skalitz, latinul Sakolcium) Szlovákia északnyugati csücskében, a Morva-folyó bal partján fekszik, négy kilométerre a cseh határtól.
A térség történetében kissé tájékozottabb magyarnak a II. András oklevelében először 1217-ben említett településről először nyilván az 1911 és 1913 között itt tanárkodó költőnk, Juhász Gyula jut az eszébe.
Gasztronómiai specialitásunk, a kürtöskalács, az Erdélyből eredeztethető kürtőskalács, már kevésbé. Pedig ahogyan most megjelent könyvében Kiss Gy. Csaba leírja, a város hivatalos honlapján (http://www.skalica.sk/) az olvasható, hogy a szakolcai kürtőskalácsot 2007. október 22-én szlovák termékként jegyezte be az Európai Bizottság. Tehát slovacikum. A honlap tisztességgel azt is említi, hogy a kalács receptjét Gvadányi József (az olasz származású magyar költő és tábornok 1783 és 1801 között élt a városban) erdélyi szakácsnője hozta magával. Gvadányi emlékét a 19. század végén felállított, később eltávolított, majd a néhány esztendővel ezelőtt visszaállított, az eredeti feliratot immár két nyelven hirdető emléktábla őrzi.
Hungaricum, slovacikum és más nemzetek „levédett” termékei, a múlt, a hagyományok a kötet rövid útirajzai szerint sokszor egy tőről fakadnak a Kárpát-medencében és a tágabb Közép-Európában. Ez nem meglepő, hiszen az elmúlt ezer esztendő ebben a térségben olykor egyező, olykor különböző érdekek mellett nagyjából azonos volt. Akkor is, ha a szocialistának mondott kor történészei, de napjaink nekihevült mítoszgyártói erőszakkal igyekeznek szétválasztani az összetartozót. A korábban Zágrábban lektori tevékenységet folytató, a prágai Károly Egyetemen és az ELTE-n ma is oktató művelődéstörténész éppen ez utóbbi törekvésekkel megy szembe. Egy-egy horvátországi, felföldi, erdélyi, ausztriai, vagy kárpátaljai tájakról, városokról szóló írásában mindig a többségiek és a számbeli kisebbségben élő magyarok együttélésének módozatait kutatja. Úgy, hogy közben mindig megtalálja azt a kalauzt, akivel jó elbolyongani a közös múltban. Például a jó baráttal, a szlovák Karol Wlachovskýval, a magyar irodalom avatott fordítójával, aki magyarul gömöri tájszólásban beszél. Meg kell becsülnünk azokat, akik tisztelik és szeretik nyelvünket és kultúránkat, s akik a nyelvben fogant műveinket a saját nyelvükre teszik át. Ilyenek nem sokan vannak ma már. Kiss ezzel kapcsolatban a szlovák irodalom emblematikus alakját, Emil Boleslav Lukáčot idézi, aki egy írószövetségi fogadáson arról panaszkodott, hogy a szlovák szellemi élet képviselői közül – így mondta –, legfönnebb makognak magyarul. Igaz, sok, a szomszédaink nyelvét és kultúráját jól ismerő szakemberrel mi sem büszkélkedhetünk. Pedig szükség lenne rájuk. A mostanában inkább a bezárkózást, mint a nyitottságot gyakorló nemzetek problémáit és a konfliktusokat az ő segítségükkel lehetne oldani. Figyelemfelhívásnak erre ez a kötet szerfölött alkalmas.
(Kiss Gy. Csaba: A morva himnusz. Ráció Kiadó, Budapest, 2009)
Felvidék Ma, Tóth István, ddg
