Kornfeld Ferenc: Az én városom Dunaszerdahely

A könyv népszerű lett nemcsak Dunaszerdahelyen, hanem határon túlon, főleg azok körében, akik egyszer a város lakói voltak, de ma már szétszóródva élnek a nagyvilágban.  Erről a könyvről szóló recenzió az alábbiakban olvasható.

Kár, hogy Sólem Áléchem nem Dunaszerdahelyen élt. Akkor nem Tóbiásról, a tejesemberről írta volna világhírűvé lett könyvét, hanem Volner bácsiról, Schnitzer néniről vagy a Csujzi néven ismert Kohn Dávidról. De azért Tóbiás dunaszerdahelyi hitsorsosai sem merülnek teljesen feledésbe, hála Kornfeld Ferenc mesélő kedvének, aki egy kis kötetre valót gyűjtött össze a régiekről szóló történetekből. Azokból, amelyeknek maga is tanúja volt, meg azokból, amelyeket még a szüleitől és a náluk is idősebbektől hallott. Még mielőtt kötetben jelentek volna meg, először lapunk hasábjain láttak nyomdafestéket az ízes történetek. És máris akadtak, akik pontatlansággal vádolták szerzőjüket, kiszámolták, hogy pólyáskorú vagy csak valamivel nagyobbacska lehetett, amikor ez vagy az az eset történt, nem írhat hát róluk úgy, mintha szemtanújuk vagy szereplőjük lett volna. Lehetséges. De hegedűsök sem szoktak a háztetőn ülve muzsikálni, kék ökrök, zöld szamarak sem szoktak levegőben repülni, Marc Chagall mégis ilyennek festette le szülővárosát, Vityebszket. Mesébe illően varázslatosnak, ahogyan csak egy gyerek képes látni. A gyermekszem más arányokat, más összefüggéseket lát, a valóságnál színesebb és izgalmasabb világot, ahol a képzelet szétválaszthatatlanul összefolyik a valósággal. Kornfeld Ferenc gyermekkorának Dunaszerdahelyét fantasztikus figurák népesítik be: agyafúrt tréfacsinálók, naplopó életművészek, bogaras különcök, mesésen gazdag és a templom egerénél is szegényebb emberek. Nem mintha egész Dunaszerdahely ilyenekből állt volna, csak éppen sokkal érdekesebbek voltak, mint a legkülönbözőbb foglalkozások dolgos−szorgos művelői, akikról szintén esik szó a kötetben. Ezért is ismerte őket mindenki. Baumel Jónás csak egy lett volna a megtollasodott kereskedők közül, akire ma már senki sem emlékszik, ha nem lett volna olyan furfangos, hogy még a dör

zsölt párizsiak eszén is túljárjon. Amikor párizsi megrendelője levélben reklamált, azt állítva, hogy nem volt elég friss az általa küldött libamáj, menten vonatra ült, és meg sem állt Párizsig. Megkereste a belvárosi ragyogó üzletet, ahonnan a reklamációt kapta, és azzal állított be, hogy libamájat szeretne rendelni nagy tételben a lánya lakodalmára, amelyen rengeteg vendég lesz. A pénz nem számít, csak friss és finom legyen az áru. Rögtön az általa küldött májat ajánlották, mint a legremekebbet. Kifogására, hogy nem tűnik a legfrissebbnek, a tulajdonostól az utolsó eladóig mindenki esküdözött, hogy ennél frissebbet és finomabbat egész Európában nem kap. Erre a pipás, csizmás, franciául nem beszélő kis zsidó előszedte a reklamáló levelet, és felfedte magát. A meglepetést kihasználva azonnal kifizettette az útiköltségét, és bejelentette, a látott árakból tanulva ezentúl tíz százalékkal drágábban szállítja a libamájat. Egy örökre elsüllyedt világról szólnak Kornfeld Ferenc történetei. Arról a „kis Jeruzsálemként“ emlegetett Dunaszerdahelyről, ahol a 19. századtól kezdve időnként több zsidó, mint magyar család élt, ahol két zsinagóga állt, és rabbijai, jesivái az egész zsidó világban ismertek voltak. Ez a könyvecske nem hiteles krónikaként íródott, mégis óriási szolgálatot tesz: hús−vér közelségbe hozza azokat az egyszerű embereket, akikről nem szólnak a történelemkönyvek. A szörnyű tragédia, a holokauszt romjai elfedik az egyént, nem látunk mást, mint a rettenetes számokat. Kornfeld ismét elénk állítja a kisembereket, hétköznapjaikkal, kis örömeikkel és gondjaikkal, minden esendőségükkel, apró−cseprő gyarlóságaikkal együtt. A legemberibb mivoltukban, hogy érezzük: ezek a régi dunaszerdahelyiek ugyanolyanok, mint mi. A testvéreink. S ha csak ennyit ért el a szerző, nyugodtan mosolyoghat odafent, Marc Chagallal és Sólem Áléchemmel kvaterkázva.

 

FelvidékMa, Dunaszerdehelyi Hírnök