Ismét a közbeszéd témája lett a vagyon eredetének vizsgálata. Fél évvel a választások előtt, sebtében két törvénytervezet is napvilágot látott. Csakúgy, mint korábban, ezúttal is Robert Fico és Daniel Lipšic jegyzi a két javaslatot. 2005-ben a Dzurinda-kormányzat idején az akkor még ellenzéki Smer és a kormánypártok összefogásának köszönhetően született meg a vagyon vizsgálatát szabályozó törvény. Öt éve, és most is, a fő bírálója és ellenzője – nem ok nélkül – Vladimír Mečiar. Alkotmányossági aggályait azonban a taláros testület is indokoltnak ítélte, és 2008-ban hatálytalanította a jogszabályt. Fico és Lipšic már akkor jelezték, nem tesznek le a törvényről. Most tehát mindketten kidolgozták javaslatukat, de ezúttal alkotmánymódosítással is kiegészítették. A törvények sorsáról februárban dönt a parlament. Jóváhagyásához elkerülhetetlen a koalíciós-ellenzéki összefogás. Több szakértő viszont ezeket a javaslatokat is alkotmányellenesnek tartja. BARTAL KATALIN jogász a Szabad Újságnak adott interjújában elmondta, a két javaslat továbbra is kételyeket támaszt, tehát pontosításra szorulna.
Szlovákiában a politikai folklór visszatérő motívuma ez a törvény. Sokak szerint pusztán kampányfogásként értékelhető. Nehéz ezzel vitatkozni, mert ha szükség van rá, miért nem került hamarább a parlament elé? De ennél is fontosabb kérdés, hogy van-e létjogosultsága a vagyoneredet-vizsgálatnak? Ez nem idegen a jogrend számára?
Véleményem szerint a vagyoneredet-vizsgálat néhány esetben rendezhető e nélkül a törvény nélkül is. A szlovák jogrendben már most is megvannak, azok a szabályzók, amelyekkel a jogellenesen szerzett vagyon tulajdonosát meg lehet büntetni, ha a vagyonszerzés pl. lopásnak, csalásnak ill. más bűncselekménynek minősíthető . A büntetőjognak tehát megvannak az eszközei. Viszont vitathatatlan, hogy a büntetőjogi eljárások nagyon hosszadalmasak. A vagyon eredetéről szóló törvény szerint az eljárás felgyorsulna, hiszen a polgárjogi bíróság hatáskörébe tartozna, és köztudott, hogy ott valamelyest gyorsabb az eljárás.
2005-ben az akkori kormánykoalíció és a még ellenzéki Smer közösen jóváhagyta a vagyon eredetéről szóló törvényt, amelyről 3 év múlva az Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányellenes. Van lényeges különbség az akkori és a mostani törvények között?
A Fico-féle javaslat, azt kell, hogy mondjam, egy paragrafus kivételével lényegében ugyanaz, mint amit 2005-ben jóváhagyott a parlament. A Lipšic-féle törvénytervezet némileg módosítja az akkori törvényt, reagál az Alkotmánybíróság döntésére és érvelésére. Úgy tűnik, Daniel Lipšic alaposabban áttanulmányozta az alkotmánybírósági indoklást, hogy ha újból a testület elé kerülne, már ugyanazon pontokban ne legyen – ill. kevésbé legyen – támadható.
Mindkét javaslat alkotmánymódosítással járna. A törvényalkotók úgy fogalmaznak, hogy a magántulajdon sérthetetlenségét szem előtt tartva kell megteremteni a lehetőségét a hatósági vizsgálatnak. Számomra nehezen értelmezhető mondat, mert a tulajdonjog alapjog. Hogyan lehet ezt megkerülni?
A hatósági vizsgálatot úgy kell lefolytatni, hogy a magántulajdonhoz való jog ne sérüljön. Épp ezért szerepel az alkotmánymódosítási javaslatban, hogy a vagyon abban az esetben nem élvez alkotmányos védelmet, ha törvényellenes módon jutottak hozzá.
Igen, de ez csak az eljárás végén mondható ki.
Így van, és ez már az ártatlanság vélelmének a kérdése. Sokak szerint sérülne ez az alapvető jog. Én is úgy látom, kifogásolhatóak a törvények ebből a szempontból, mert elképzelhető, hogy a bírósági eljárásban azok is az „ártatlanságuk” bizonyítására kényszerülnének, akik tisztességesen jutottak hozzá vagyonukhoz. Ez mindkettőnek gyenge pontja, így újból gondot jelenthetne az Alkotmánybíróság előtt. Tehát mind a két törvénytervezet pontosításra szorul. Bár, megítélésem szerint Daniel Lipšic javaslata jobban tiszteletben tartja az ártatlanság vélelmét.
Vegyük akkor sorra a két jogszabálytervezet legfontosabb kitételeit. Mindkettő vonatkozik a természetes és a jogi személyekre is.
Köztudott, hogy vannak olyan ismert személyiségek, akik vagyonukat valószínűleg nem törvényes úton szerezték. Ezt a törvényalkotók valószínűleg szem előtt tartották. Jogrendünkben a természetes és a jogi személyek egy szinten vannak, jogilag tehát hiba lett volna kihagyni akár az egyiket, akár a másikat. De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a jogi személyek mögött gyakran problematikus természetes személyek is „rejtőzködhetnek”.
A kereszténydemokrata javaslat szigorúbb a vizsgálható vagyon nagyságát illetően, mert 150 ezer eurós vagyon már a vizsgálat tárgya lehet. A kormány javaslatában az alsó határ 450 ezer euró fölött van. Nagyon relatív, hogy mi számít nagy vagyonnak. Mivel indokolható az összeg?
Nehéz lenne megmagyarázni, minek alapján állapították meg az összegeket. És nem könnyű megítélni, hogy jogállamon belül milyen nagyságú vagyon számít megkérdőjelezhetőnek. Általánosítani nem lehet. De muszáj konkrét határokat szabni, még ha az relatív is. Enélkül ennek a törvénynek talán nem is lenne értelme.
A korábbi törvényben is kifogásolta az Alkotmánybíróság, hogy a tulajdonosnak kellene bizonyítania vagyona eredetét. Ez nem szokatlan az igazságszolgáltatásban?
Ebben különbség van a két javaslat között. A kormány elképzelése szerint az alperes dolga, hogy bizonyítsa, legális úton jutott vagyonához. Csak megjegyzem, mivel polgárjogi perről van szó, alperesről és felperesről beszélhetünk. Lipšic nem így fogalmaz. Javaslatában az ügyész – tehát a felperes – feladata, hogy bizonyítsa, törvénytelen volt a vagyonszerzés, míg az alperesnek ez ellen az érvelés ellen kell ellenbizonyítékokat felmutatni. Tehát Lipšic javaslata figyelembe veszi az Alkotmánybíróság korábbi kifogását.
De a visszamenőleges hatályt illetően már Lipšic sem volt következetes. Az Alkotmánybíróság szerint a retroaktivitás elfogadhatatlan, és mégis, mind a két javaslat a múltra is vonatkozna.
Az Alkotmánybíróság 2008-ban hozott döntésében kimondta, hogy a törvény visszamenőleges hatálya problémás, függetlenül attól, hogy dátumhoz kötik-e vagy sem. Ez tehát az Alkotmánybíróság véleménye. Hasonló az általános jogi vélekedés is. A jogállamiságnak egyik alaptétele, hogy a retroaktivitás nem jó. Néhány jogteoretikus azonban úgy gondolja, vannak esetek, amikor közjót szolgál, és akkor megengedhető.
És ez esetben a közjó szolgálatáról lenne szó?
Nem könnyű kérdés. Én azonban azt gondolom, hogy bizonyos értelemben szolgálhatja a közjót, mert szankcionálja azokat, akik csalás útján gazdagodtak meg. Ugyanakkor komoly gondnak tartom, hogy a törvény nem nyújt elég védelmet az ártatlanoknak.
Tehát boszorkányüldözés is kezdődhet. Bár Robert Fico azt mondta, nem a polgárok zaklatása a cél, és a törvény nem arra van, hogy a szomszédok egymást feljelentgessék. Mi erre a garancia?
A törvény még csak a jóváhagyás szakaszában van. Nem tudjuk, mit hoz a gyakorlat, hogyan zajlik majd a végrehajtása, milyen lesz a bíróság és az ügyészség hozzáállása. Sok a nyitott kérdés. Tehát, hogy boszorkányüldözéssé fajul-e a vagyoneredet-vizsgálat, az a hatóságokon múlik majd.
Hogyan oldja fel a törvény azt a dilemmát, hogy az alperes korábban hozhatott olyan döntéseket, és ezzel vagyonra tehetett szert, ami akkor még nem volt tilos, ma azonban már annak számít?
A két törvényjavaslat olyan értelemben retroaktív, hogy a hatályba lépésük előtt megszerzett vagyonra is vonatkozik. Ha ez nem így lenne, akkor csak a törvény hatályba lépése után megszerzett vagyont lehetne fölülvizsgálni, és nem ez a cél. A retroaktivitás nem azt jelenti, hogy a korábban megengedett lépéseket most jogellenesnek lehet tekinteni. A vagyon eredetéről szóló jogszabály annak próbál meg törvényes keretet teremteni, hogy hatóságilag meg lehessen vizsgálni, ha valakinek a bevétele és a tényleges vagyona közt nagy a különbség és szankcionálni lehessen, ha ez a különbség nem törvényes úton keletkezett.
De a kilencvenes évek elején, a vadprivatizáció idején nem mindig tisztázott, ki milyen módon jutott a sarki bolthoz, netán egy gyárhoz.
Ez a törvény elsősorban azzal foglalkozik, hogy egy biznyos személy vagyona fedezhető-e a bevételéből, és hogy ehhez a vagyonhoz legális úton jutott-e hozzá. A bíróság vágül kimondhatja, hogy a vagyon nem legális bevételekből származik. Valóban elképzelhető, hogy a bírósági eljérás során a nem teljesen tisztázott vagyonszerzések kérdéseivel is meg kell majd a feleknek birkózni.
A jogtalanul szerzett vagyon sorsát is másként oldaná meg a két beterjesztő. Ezen a ponton Lipšic fogalmaz enyhébben, mert a kormányfő vagyonelkobzást javasol.
A Lipšic-féle jogszabály valóban nem vagyonelkobzással hanem pénzletéttel számol. A bevétel és a tényleges vagyon közti különbséget kellene a tulajdonosnak letétbe helyezni az állami kasszában. Öt évig őrizné az állami kassza, mert a tulajdonosnak ennyi ideje van, hogy bizonyítsa, legális úton jutott vagyonához. Ha nem tudja bizonyítani, a pénz az államra száll, ellenkező esetben azonban visszakapja a letétbe helyezett összeget.
Vladimír Mečiar most is bírálja a törvényt, államosításról beszél, és hogy az öröklés kerül veszélybe. Van ennek bármilyen jogalapja?
Jogilag az öröklés tiszta, törvényekkel szabályozott folyamat, azt gondolom, érvelése nem állja meg a helyét. Az államosítás már nem ilyen egyszerű, az mindig vékony jég. Ezen a ponton retroaktivitással kapcsolatos dillemmák is gyakran felmerülnek. Valószínűleg, Mečiar arra gondolt, hogy precedenst teremtene a törvény visszamenőleges hatályával, és ennek alapján meg lehetne nyitni az egykori államosítással kapcsolatos jogszabályokat is.
Tehát ebben az összefüggésben értelmezhető az a mondata is, hogy a törvény a Beneš-dekrétumok kérdését is megnyitná?
Valószínűleg igen, úgy gondolja, precedenst teremt a törvény. Mert ha a vagyon eredetére vonatkozóan lehet visszamenőleges hatályú jogszabály, akkor miért ne lehetne az egykor elkobzott vagyon visszaszerzésére vonatkozóan is.
Végig vettük a két törvény közti különbséget. Dobroslav Trnka főügyész azt nyilatkozta, hogy a kormányfő javaslatát jónak tartja, Daniel Lipšicét viszont amatőr fércmunkának. Alkotmányossági aggályokat azonban nem fogalmazott meg.
Se cáfolni, se magyarázni nem szeretném a főügyész véleményét. Legyen az az ő véleménye. Az én véleményem viszont az, hogy Lipšic javaslata jobban reagál az Alkotmánybírósági kifogásokra. Nem állítom, hogy nincsenek olyan elemei, amelyekbe a testület most már nem köthetne bele. De egyértelmű, hogy bizonyos szinten megpróbálta orvosolni a korábbi hibákat. Robert Fico javaslatának viszont megkérdőjelezném az őszinte szándékát, mert ha komolyan gondolná, akkor alaposabban áttanulmányozta volna az Alkotmánybíróság állásfoglalását, és némelyest reflektált volna a korábbi hibákra.
A legtöbb törvény kijátszható. Ezekben is megvannak a kiskapuk?
Ez többnyire minden törvényről elmondható, de nem azt mondanám, hogy kijátszhatóak, hanem hogy pontatlanok. És a pontatlanságok buktatókhoz vezetnek.
Ha ön olyan helyzetben lenne, hogy döntenie kellene a törvényről, tudná támogatni?
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jelenlegi formájában tudnám bármelyiket is támogatni. Finomításra, pontosításra szorulnak még. Egyrészt az alkotmányossági szempontokat kell figyelembe venni, de a végrehajtását is tisztázni kell, hogyan alkalmazzák majd a gyakorlatban. Például, az alperesnek milyen eszközei lesznek a bizonyításra? Egyelőre nehéz elképzelni, hogy az eljárás hogyan zajlik majd. Remélhetőleg, alapos és tárgyilagos vita lesz a parlamentben, és még a jogalkotás során tisztázódnak a vitatható részek. Más kérdés, hogy a kormánykoalíció és az ellenzék meg tud-e egyezni olyan formában, amely mindenkinek megfelel. Nagyon sajnálnám, ha a törvény a politikai játszma része lenne, csak a polgárok megelégedésére fogadnák el, és jogilag nem orvosolnák azokat a pontatlanságokat, amelyek még ott vannak mind a két javaslatban.
Forrás: Szabad Újság, szerző: Molnár Judit
