Az evangélium sosem bőbeszédű, de ez az elbeszélés már-már balladai jellegű. A mózesi törvény úgy rendelkezett, hogy ha egy asszonyt házasságtörésen érnek, kövezzék halálra. Jézus korában azonban ezt a törvényt nem lehetett végrehajtani, mert az izraeliták a rómaiak jóváhagyása nélkül nem hozhattak halálos ítéletet.
Most Jézus elé visznek egy olyan asszonyt, akit valóban rajtakaptak azon, hogy megcsalja az urát. De a tömeg irányítói nem az igazságra kíváncsiak, az asszony bűne és szégyene sem érdekli őket igazán. Ők Jézust akarják elveszíteni. Ha azt mondja: kövezzétek meg, följelentik. Ha azt mondja: bocsássátok el, elhíresztelik róla, hogy megalkuvó.
Jézus az asszonyra, majd vádlóira néz. „Aki közületek bűn nélkül való…” Egyszerre csönd támad, súlyos másodpercek telnek el. Aztán ritkulni kezd a vádaskodók csoportja. Végül Jézus — a szájtátók tágasabb gyűrűjében — egyedül marad az asszonnyal. „Senki sem ítélt el téged?” „Senki, Uram.” „Én sem ítéllek el, menj, és többet ne vétkezzél.”
Ez a történet valójában nem a házasságtörő asszonyról szól, hanem Jézusról. Hogyan tud csöndet teremteni, hogy tudja a lelkiismeretet megszólaltatni ellenségeiben is, azokban is, akik előtt semmi sem szent, egy ember vétke és szégyene sem. S arról, hogy nem ítélni jött, hanem megbocsátani s a bocsánattal erőt adni a jóra.
De az elbeszélések egy kritikus pillanatában mégiscsak az asszony kerül figyelmünk középpontjába. Aztán pedig az ő szemével pillantunk Jézusra, az ő fülével figyelünk Jézus szavára. Az evangélium semmit sem mond arról, mi sodorta bűnbe ezt az asszonyt. Szenvedély, szokás, talán keserűség. Azt sem tudhatjuk, mit érzett, amikor fölfedezték, s titokban elkövetett cselekedete az utcára került. Érzett-e szégyent vagy éppen bűnbánatot? Talán nem volt benne más, mint keserű fölháborodás, hiszen ugyanakkor azt is látnia kellett, hogy itt senki sem ővele törődik. S akkor egyszerre váratlan fordulatot vettek az események. Egyedül maradt Jézussal, és Jézus megszólította őt. Az asszony is most szólal meg először. Két szava van, de az egyikkel Uramnak nevezi Jézust. S ez nagyon sokat elárul. Jézus nemcsak a tőrvetők lelkiismeretét indította meg. Ez az asszony, aki eddig néma és kiszolgáltatott szereplője volt az eseményeknek, most elismeréssel, bizalommal, áhítattal figyel rá. Azzal, hogy Uramnak nevezi Jézust, hitvallást tesz, és Jézus kezébe teszi le sorsát. Ez már bűnvallomás, sőt bűnbánat is. Erre hangzik föl Jézus felelete. Jézus nem hagyja jóvá s nem mentegeti azt, amit az asszony elkövetett. Nem azért jött, hogy jóváhagyja, hanem azért, hogy „elvegye” a világ bűneit. Most „elveszi” az asszonyét is. „Menj, és többé ne vétkezzél.” Most már lesz erőd ahhoz, hogy ne vétkezz. Nem oda állítalak vissza, ahol akkor voltál, amikor még bűnbe nem estél. Bukásod szégyenéből kiemelkedve több vagy, mint voltál azelőtt. Épp a hiteddel, azzal, hogy találkoztál velem és bennem Isten kegyelmével, amely nem cinkosa, de nem is puszta ellenfele a rossznak.
Van, akit vaksága, csonkasága vezet Jézus elé, van, akit fiának-lányának betegsége, halála. Ezt az asszonyt a bűne juttatta oda, hogy Jézussal találkozott. Nem a bűne miatt érzett bánat, hanem egyszerűen az a tény, hogy vétkezett. Nyilván nem egyetemes törvény ez, s ha azt kérdezik, „maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem bővebben kiáradjon?”, Szent Pállal kell felelnünk; „Szó sincs róla!” (Róm 6,1-2) De nem szabad felednünk: Isten a bűnt is úttá teheti, amely hozzá vezet.
Virtuális Plébánia
