Csóti György új könyve mind címével, mind küllemével alkalmas volt arra, hogy az Ünnepi Könyvhét gazdag kínálatában is felhívja magára a figyelmet. Persze a Kairosz kiadó dedikálóasztalánál ülő szerző ismert arca is sokakat megállított, meg-megszakítva az interjút. Ez azonban nem okozott gondot, hiszen maga a 475 oldalas munka öt nagy témakörre és fejezetre tagolódik.
Szülei emlékének ajánlja a könyvet. Mi az az örökség, amiért a leginkább hálás nekik?
Az, hogy hazaszeretetre és becsületre neveltek. Édesapám építészmérnök volt, amely pálya az 50-es években nem kínált nagy lehetőségeket. Két életcélja volt: a család és a hivatás. Könyvtárában tizenegynéhány éves koromban találtam egy könyvet: Ütött az óra volt a főcím, és a trianoni békeszerződés történetéről szólt. Kezdtem kérdezgetni erről édesapámat, aki sok mindent megmagyarázott, más könyveket is ajánlott, aztán jóval később, már a 80-as években, amikor önálló kereső lettem saját kisvállalkozással, összegyűjtöttem régi történelmi munkákból, lexikális művekből egy három és fél ezres könyvtárat, mert múltunk valódi megismeréséhez csak régi könyvek és idős emberekkel való beszélgetések révén lehetett hozzájutni.
Elárulja könyvében, hogy élő valóságában az elszakított területek közül elsőként Erdéllyel ismerkedett meg. A Felvidék mikor következett?
A szívemben ott volt az egész Kárpát-medence, de valahogy úgy adódott, hogy először Erdélybe jutottunk át, de aztán sorra jártam a Felvidéket, Délvidéket, Kárpátalját, a 90-es évektől pedig már hivatásszerűen.
Csóti György bemutatott kötete (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
„A rendszerváltoztatás nehézségei a kilencvenes években” az első nagy fejezet címe, amely a könyv terjedelmének mintegy harmadát teszi ki. Ön az MDF-ben kezdte politikai pályáját, az Antall-kormány idején az országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke, az MDF külpolitikai és biztonságpolitikai kabinetjének vezetője és az MDF külügyi szóvivője volt. Első parlamenti felszólalása 1990 júniusában hangzott el, amikor még itt állomásoztak a szovjet csapatok, mégis azt javasolta, hogy a magyar kormány forduljon a szovjet legfelső vezetéshez, és kérje az 1956-os beavatkozás elítélését.
A külügyi bizottságban az ellenzék is egyhangúlag elfogadta a javaslatot, és hasonlóan az országgyűlés is megszavazta. Jelcin tett eleget kívánságunknak elnöksége idején.
Szintén egyik korai parlamenti beszédében szögezte le, hogy a magyar külpolitikának két alapvető pillére az európai integrálódási folyamatban való részvételünk és a határainkon kívül rekedt magyarság iránti elkötelezettségünk. Voltaképpen ez a gondolat végigvonul minden írásában, illetve megszólalásában, jelezve azt is, hogy a valóságban gyakran kerül ellentétbe a két elv.
Nem lenne szabad, hogy ellentétbe kerüljön, de valóban a 90-es években a Horn-kormány az európai integrációnak rendelte alá a határon túli magyarok ügyét, holott a kettő elválaszthatatlan, hiszen a szomszédos országokba került magyaroknak is érdekük volt az euro-atlanti integráció. Ez részben azokban az országokban is megtörtént, de a megoldást mégsem hozta meg. Nem is nagyon hittük, hogy meghozza, de a lehetőségét reméltük. Sok illúzió élt bennünk. Bennem is. Azt hittük, hogy bekerülvén egy integrációs tömbbe, a határok lebomlanak, és ezzel a problémák is rendeződhetnek. De kiderült, nemhogy támogatást nem kapunk Brüsszeltől, inkább gátakat, tehát igen-igen nehéz ez a küzdelem, de nem adjuk fel, és harcolni fogunk továbbra is azért, hogy a Kárpát-medencében őshonos kisebbségek az európai gyakorlatnak megfelelő autonómiát kapják meg. Szomszédaink – Szerbia kivételével – ezt élesen támadják, vagyis Szlovákia, Ukrajna és Románia. Horvátország és Szlovénia más eset, mert ott csak tízezres nagyságrendű magyarság él, ráadásul ott elismerik államalkotó tényezőnek. Tehát ott egészen más a helyzetük.
Máig is vitatott kérdése a 90-es évek politikájának az alapszerződések megkötése. Ön is foglalkozik a problémával.
Az első, az Ukrajnával kötött, történelmi szükség volt, hiszen Ukrajna még nem létezett önálló államként a II. világháborút lezáró, és a határokról is rendelkező békeszerződés idején. Ukrajnának eminens érdeke volt, hogy szomszédaival ilyen, létét elismerő alapszerződéseket kössön. Ugyanakkor Magyarországnak is érdeke volt, hogy a körülötte újra formálódó „kis-antant” országok között mintegy ék legyen a baráti Ukrajna. Így gondolta Antall József, mert pontosan tudtuk, hogy Prága – akkor még létezett Csehszlovákia – és Bukarest egyeztetik nemzetiségi politikájukat. Az ukrán kormány viszont szerződésben is vállalta, hogy kulturális autonómiát ad a magyaroknak, a területi autonómiáról pedig népszavazást fognak tartani, tehát egészen más volt az alapszerződés, mint a későbbi, amelyet a Horn-kormány kötött Szlovákiával és Romániával. Ami hiba az ukrán szerződéssel történt, az a bizonyos mondat, hogy Magyarországnak nincs és nem is lesz területi követelése Ukrajnával szemben. Hogy mikor került a szerződésbe az aláírás előtt néhány nappal ez a kitétel, nem tudni, de az biztos, hogy amikor Antall József látta, még nem volt benne. Ez sajnálatos tény, de voltaképpen a mai napig megállja a helyét az alapszerződés, mert annak elválaszthatatlan része a kisebbségvédelmi megállapodás, amely az akkori európai színvonalnak megfelelő jogokat adta a magyarságnak. Hogy nem tartották be, az egy másik történet.
Ezek a jogok bele sem kerültek a másik két szerződésbe?
Nem. Sőt! A Szlovákiával kötött alapszerződés Mečiar és Horn külön alkuja volt a három felvidéki magyar párt feje fölött, utólag értesítették csak őket, és a véleményüket nem kérték ki. Ugyanez történt Erdélyben. És az Európa Tanács 1301-es ajánlását, amelyben az autonómia benne van, és amelyből kiindulhattunk volna az autonómiáért folytatott küzdelemben, mindkét szerződésből kiiktatták. Ez történelmi bűn volt.
A könyv második egysége: „A politika viharai az ezredforduló elején” foglalkozik a 2004. decemberi, szomorú emlékű népszavazással, a nemzet megmaradásának kérdésével, az értelmiség felelősségével és egy új nemzetpolitika alapgondolatait fogalmazza meg. Hogyan fonódik össze a nemzetpolitika a külpolitikával, és hogyan hat egymásra a kultúrával – ezt tárgyalják a harmadik és a negyedik fejezet írásai. És a „Helyünk Európában” című utolsó nagy fejezet befejező írásának címe is a jövőről szól: „Emeljük fel a fejünket!”
Ezt 2014 januárjában írtam, újévi üzenetként is az új választások előtt, hogy legyünk büszkék értékeinkre, vállaljuk a múltunkat, emelt fővel járjunk a világban, és ez adjon erőt a küzdelemhez, amelyet még mindig folytatnunk kell, hogy a teljes magyar nemzet boldoguljon itt, Közép-Európában.
Dedikálás közben a Kairosz kiadó standján (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A könyv előszavát Duray Miklós írta, aki két könyvsátorhoz volt hivatalos a délután során, de előzőleg felkereste régi barátját, s mi megragadtuk a lehetőséget, hogy őt is kérdezzük.
Csóti Györgyöt azóta ismerem, hogy 1989-90-ben belépett a politikai életbe, s azóta képviselőként, majd zágrábi nagykövetként, és mint gondolkodó ember mindig külpolitikával és nemzetpolitikával foglalkozott. És ezt teszi mostani tevékenységében: a kisebbségi jogvédelemben is. Könyvéről azt mondhatom, hogy ha tanítanának nemzetpolitikát, mint ahogy nem tanítanak, akkor kötelező olvasmánynak kellene lennie. Elsősorban sokrétűsége miatt. Olyan különböző szempontokból tárgyalja a térség problémáit, ami szinte ritkaság, mert az emberek szeretnek általában egysíkúan gondolkodni. Csóti mögött van a rendszerváltozás óta majdnem harminc év, rengeteg összetevőjét ismeri mind a térségpolitikának, mind a nemzetpolitikának, s ez tükröződik vissza a könyvében. Ez a sokrétűség új gondolatokat ébreszt az emberben, bármelyik írását elolvasom, eszembe jut róla valami, megmozgatja az ember fantáziáját, és ez a legfontosabb hozadéka.
