Soron következő országos kongresszusát tartotta június 9-én a Via Nova a komáromi Tiszti pavilonban. Az ifjúsági szervezet alapszabályt módosított, amelynek alapján ernyőszervezetté alakult át. A szervezeti reformon kívül a kongresszuson tisztújítást is tartottak, a szervezet elnöke továbbra is Gubík László maradt, akinek az eseményen elhangzott beszédét alább olvashatják:
Idestova 13 éve taposom a Via Nova ipart. Egy kongresszus, OT, évértékelő, nyári fórum vagy téli, báli köszöntő nem volt még, ahol papírból beszéltem volna. Ma sem fogok, csak a legelején. Majd ha reformot kell kínálni, programot kell adni, víziót kell vázolni, akkor megengedem magamnak a szabad beszéd luxusát. Most ennél sokkal fontosabbat szeretnék. Nem nagy dolgokról papolni, hanem a világ legegyszerűbb és leghétköznapibb, mégis tán legnemesebb gesztusát tenni: köszönetet mondani. Bizony, nem a végén. Hanem így direktbe, rögtön a legelején. Mert az olyan mulandó dolgok közben, mint a politikacsinálás, megengedheti magának az ember, hogy bakizzon, de az olyan örök érvényűeknél, mint a köszönetnyilvánítás, már nem illik hibázni.
Az én köszönetem azonban nem holmi érzelgős mese lesz. Azt meghagyom a finomabb lelkeknek, én inkább építeni szeretek. Az én köszönetem egy szervezet, mi több, egy csapat, sőt egy közösség előtti főhajtásban rejlik. Mert egy szervezethez nem kell más, csak 3 ember és egy minisztériumi bejegyzés, csapathoz már tervekre és taktikára is szüksége van, de közösséget csak alkotómunka és közös értékek kovácsolnak össze. Ma itt a Tiszti Pavilonban ezek mind jelen vannak. Az emberekkel együtt a megálmodott tervek, a tervekkel együtt a mindennapi meló, amelynek sikereit a közös élményekben és eredményekben élvezhetjük, a kudarcok okozta bánatot pedig a közösen képviselt értékek segítenek elviselni.
Mától ennek az építménynek a kapuit megnyitjuk mások előtt is. Elég érettnek érezzük már magunkat ahhoz, hogy a vendéglátó gazda feladatát magunkra vállaljuk. Nézzenek be a házunkba, üljenek le az asztalunkhoz, töltsenek a pálinkákból, és érezzék magukat otthon. Ha megtetszik, közösen építhetjük tovább a hajlékot. Ha nem, a legnagyobb békében távozhatnak a kertünk kapuján.
Merthogy ez fog történni. A ház ugyanis, amelyről beszélek, a Via Nova otthon. Átvettük az elődöktől, építettük, szépítettük, óvtuk, védtük. Vigyáztak ránk odafent is és idelent is. Volt, aki nagylelkűen építőanyagot vagy munkást küldött, volt, aki az engedélyekkel segített, volt, aki emberi és volt, aki mérnöki tanácsot adott. Ezért alázatosnak kell maradnunk, mert nem magától értődő dolog, hogy építkezhet az ember. Viszont, ha megadatik, akkor a legőszintébb odaadással tartozik nemcsak az elődök és az őrá vigyázók iránti tiszteletből, de elsősorban az őt követők, a jövő iránti felelősségből.
Akárhonnan és akárhogyan is nézem, még a tapasztaltabbak is legfeljebb csak fele annyi időt töltöttek a Via Novában, mint jómagam és a hozzám hasonló matuzsálemek, nem beszélve a sok fiatal alkotó kézről és friss erőről, akik az építmény egy-egy szegletét láthatták csak, vagy a teljesen újoncokról, akik legfeljebb az egyik szobában jártak, vagy valamelyik nyári kerti partin vettek részt.
Nekik mesélnünk kell, szárnyaink alá venni őket, feladatokat bízni rájuk és hagyni kibontakozni őket. Mesélnünk, mert a történetet ismerniük kell. Szárny alá vennünk, mert a folyamatot érteniük kell. Feladatot adnunk, mert a jövőért küzdeniük kell, hagynunk kibontakozni, mert egyszer az ő vállukon, a ti vállatokon marad az örökség. Nem csak a ház, de leginkább az, ami összetartja.
Mert a házat hívhatják bárhogy, jelen esetben Via Novának, ez csak egy név. A házat körbejáró aura az, ami lényeges. Képtelenség erről egy kongresszuson részletesen beszélni, nem is ide illik a történelmi előadás műfaja, de ma mégis történelmet írunk. Ifjúsági csoportból ifjúsági szövetséggé, természetes személyeket tömörítő polgári társulásból jogi személyeket tömörítő polgári szövetséggé, lelkes ifjoncok vezette csapatból tapasztalt felnőttek irányította ernyővé válunk.
Az alapokat pedig tisztán kell látni. A Jóisten mindig küld egy fogódzót. Nekünk annyi a dolgunk, hogy megértsük az üzenetet és felfogjuk a szimbolikát. Nos, épp 50 éve, hogy a 23 éves Duray Miklós megalapította a később a kommunista belügy által betiltott Magyar Ifjúsági Szövetséget. Tájainkon ’68 nem a működő demokráciák, hanem a kőkemény diktatúrák elleni harc volt, hogy egy klasszikust idézzek. A rendszerváltó Duray Együttélése mellett cseperedett fel a ’90-es években a Magyar Ifjúsági Közösség, ezért is örülök, hogy itt köszönthetem egykori vezetőjét, Őry Pétert. Ahogy az Együttélés adta a későbbi MKP gerincét, úgy a MIK a párt ifjúsági tagozatáét.
A 2004-es Kapocs Táborok óta szerveződő MKP-s fiatalok pedig 2007-ben, a Bugár korszak lezártával vívták ki, hogy önálló jogi személyiségű polgári társulás legyen az MKP ifjúsági csoportja. Nagy Péter vezetésével megszületett a Via Nova. Aztán jött a parlamenten kívüli időszak és jöttünk mi. Mi már nem képviselői asszisztensekként vagy MKP fiókákként vettük át 2011-ben a stafétát, ami új lendületet, bátrabb hangot, nagyobb kezdeményező erőt, nem utolsósorban, – a 2010-es magyarországi fülkeforradalomnak köszönhetően is, – egyértelmű és vállalt Budapest centrikusságot, Kárpát-medencében gondolkodást és markáns nemzeti arculatot hozott a Felvidékre. Prüszkölnek is azóta a mindenféle kémek és paragépek, akik képtelenek megemészteni, hogy az elanyagiasodott világunkban valakinek a közösség legyen az első, és világpolgárság helyett hazaszeretet, értéksemlegesség helyett a keresztény hitet, individualizmus helyett a családalapítást, szerencsepróbálás helyett a szülőföldön maradást, nihil helyett programokat és beolvadás helyett a helytállást kínálja a fiataloknak.
Értem én, hogy frusztráló lehet, ha minden görcsös erőfeszítés ellenére legfeljebb a házunk ablakát képesek bedobni, vagy a kerítésünket összefirkálni, de hát ezt a házat mi építettük, nem kérünk elnézést érte, a rossz hírem a károgók számára pedig az, hogy egyre több gyermeknek adunk benne otthont a szó képletes és húsvér értelmezésében egyaránt. Nem lehet ma olyan jó Felvidéken sem liberálisnak lenni, annyi biztos.
Na de, ennyi politikai kitérő után foglalkozzunk a lényeggel. Merthogy a Via Nova lényege pont nem a politikában rejlik, hanem abban a közösségformáló erőben és alkotómunkában, amiről már beszéltem. A politika ennek megteremtéséhez és megvédéséhez szükséges, amit tudatosítani kell annak a fiatalnak is, akinek a hideg fut végig a hátán a szó hallatán.
Harc nélkül nincsenek eredmények, eredmények nélkül nincsenek források, források nélkül nincsenek alkotások, alkotások nélkül nincsenek értékek, értékek nélkül nincs közösség.
A mi közösségünk egy olyan közösség, amelyben jelen van a vadkeleti romantika, a gömöri meg nem alkuvás és egy kicsit a csallóközi furfang is (szerencsére csak egy kicsit). Itt megfér egymás mellett egy igazi mulatós Katalin bál és egy méltóságteljes jótékonysági koncert megrendezése, a „sustyákis” focista és a „szlimfit” inges vállalkozó támogatása, az idősek megbecsülése egy adventi rendezvény és a legfiatalabbak felkarolása egy adventi tehetségkutató által, csont nélküli revizionizmus és visegrádi együttműködés, „dzsedáj” életérzés és az Esterházy kultusz ápolása.
A mi közösségünk egy olyan közösség, amelyből kinőtt és önálló életre kelt egy Esterházy Akadémia, a Szlovákiai Magyar Fiatal Vállalkozók Szövetsége, a Felvidéki Labdarúgó Egyesület vagy épp a Csemadok Ifjúsági Tanácsa.
A mi közösségünk egy olyan közösség, amelynek én személy szerint életem legszórakoztatóbb pillanatait, politikai érésemet, bajtársaim iránti odaadásomat, Kárpát-medencei és európai kapcsolataim jelentős részét köszönhetem, és nem utolsósorban gyermekem anyjának megismerését is köszönhetem.
Apropó gyermek, vannak itt többgyermekes anyukák és apukák, nekem nincs mire felvágnom. Én csak annyit tudok így alig egy hetes apaként, hogy egy gyermek érkezése után letisztul minden. Minden, amiért küzdünk, ott fekszik, gügyög és vigyorog előtted a maga gyámoltalan őszinteségében, ártatlan Istenarcában (mert ugye saját képmására teremtette a Mindenható), és minden, amiért harcolsz, hirtelen megszemélyesedik.
Megszemélyesedik a beiratkozási körút, mert lesz magyar iskolába íratott gyermek, vagyis magyar iskola is lesz. Megszemélyesedik a névmagyarosító akció, mert máris eggyel több ember használja magyarul a nevét. Megszemélyesedik a kétnyelvű feliratokért küzdés, mert máris egy majdani magyar vendéggel, fogyasztóval, ügyintézővel lettünk többen.
Megszemélyesedik a MartFeszt, mert máris egy kicsi Martlakóval gyarapodtunk. Maga a felvidéki magyarság személyesedik meg és a közéleti munka nyer értelmet, mert innét kezdve már nem kell részletezni a közösségépítést, az értékteremtést meg a gyarapodást, nem kell a nagy közösséget emlegetni, hiszen minden benne van ebben a kicsiben.
Ha őérte és az ő magyarságáért küzdesz, a Felvidékért küzdesz.
És ez baromi jó érzés!
Ugye tiszteletadással és köszönetnyilvánítással kezdtem. Tisztelettel és köszönettel adózom közösen felépített otthonunk előtt, és kívánom minden barátnak, régi és új harcostársnak, ifjú és örökifjú „vianovásnak”, hogy csak fele annyit adjon nektek a Via Nova család, mint nekem adott!
Akkor már nagy baj nem lesz…
