1993. január 1-jén alakult meg a független Szlovákia. Államok általában nem bomlanak fel, illetve nem születnek ad hoc alapon, ám a független szlovák államiság létrejötte épp szabályt erősítő kivételnek számít.
A szlovák államiság természetesen nem minden előzmény nélküli, a szlovák alkotmány preambulumában is megemlítik az úgynevezett „Nagymorva Birodalmat”, amely – szlovák történészek szerint – az „ősszlovákok” állama volt, és majdnem az egész Kárpát-medencére, Csehországra és Lengyelország egy részére kiterjedt. Sajnos a magyar történészek és a magyar közvélemény egy része is elfogadja ezt a forrásokat és bizonyítékokat nélkülöző, viszont meseszerű elemekben bővelkedő „elméletet”. Hasonló, bár korántsem oly gyakori hivatkozási pontként emlegetik még Csák Máté „szlovák királyságát” is. Ilyen utólagosan kreált, szórványos „előzmények” után gyakorlatilag 1848-ig nem hallunk a szlovákságról és különválási szándékukról semmit. Köztudott, hogy a szlovákok az 1848–49-es szabadságharcban derekasan harcoltak a magyarok mellett, viszont utódaik erre nem szívesen emlékeznek. Sokkal nagyobb teret szentelnek a Ľudovít Štúr és Jozef M. Hurban által 1848. május 10-én Liptószentmiklósra összehívott „népgyűlésnek”, ahol a jelen lévő harminc-negyven, zömében evangélikus, szlovák értelmiségi egy nyilatkozatot fogadott el, amelyben (többek között) autonóm szlovák tartomány létrehozását követelték. Annak ellenére, hogy a petíciót nem küldték el a magyar kormánynak, ez az esemény és később a Bécs által támogatott Hurban-féle lázadás fontos hivatkozási pont – mint a szlovák nemzet első „önálló” fellépése politikai jogaiért. Szeptember 22. a szlovák hadsereg napja, ugyanis ezen a napon ütköztek meg először a Bécsben toborzott „szlovák” önkéntesek a verbói nemzetőrökkel, akiket – ki tudja miért – a szlovák történetírásban csak maďarské gardynak neveznek. A siker természetesen nem tartott sokáig, a Nyitra megyei (zömében szlovák nemzetiségű) nemzetőrök egy hét múlva kiverték a martalócokat. Már ekkor megnyilvánult az a mély ellentmondás a szlovák nép és (önjelölt) politikai vezetői akarata között, amely később is hasadttá tette a kollektív szlovák nemzettudatot.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlása és Csehszlovákia megalakulása egy kis csehbarát csoporton kívül váratlanul érte a szlovák népet és a politikai elitet egyaránt. Némi habozás után csatlakoztak ugyan a megalakulóban lévő csehszlovák államhoz, viszont közel sem egyöntetű lelkesedéssel. A szlovák nemzet „atyja”, Andrej Hlinka 1919-ben Párizsban kijelentette: „Extra Hungariam non est vita.” Később Hlinka néppártja (HSĽS) követelte a legerélyesebben Szlovákia különállását, autonómiáját, ami kezdettől fogva mérgezte a cseh–szlovák viszonyt. Jozef Tiso, akit a szlovák közvélemény jelentős része a mai napig a szlovákok (magyaroktól való) megmentőjeként tisztel, még a müncheni egyezmény 1938-as aláírása előtt felajánlotta Szlovákia Magyarországhoz való csatlakozását – autonómiáért cserébe. A Harmadik Birodalom természetesen nem nézte jó szemmel a két szomszéd egymáshoz való közeledését, az első bécsi döntés a divide et impera (oszd meg és uralkodj) elv alapján született meg. 1939. március 13-án Hitler Berlinbe kérette Tisót, és megparancsolta neki, hogy Szlovákia kiáltsa ki a függetlenséget. Így jött létre az első „független” szlovák állam, amely 1945-ben a protektorával együtt el is bukott, majd – szemet hunyva a néhány éves intermezzo „kínos” eseményei felett – újból betagolták Csehszlovákiába.
1968 augusztusa a következő fontos mérföldkő a szlovák függetlenséghez vezető úton. A szovjet szuronyok az úgynevezett normalizációs időszakkal együtt elhozták az addig egységes Csehszlovákia (névleges) szövetségesítését. További fontos következménye az 1968-as eseményeknek, hogy Szlovákia lényegében a bársonyos forradalomig a közös állam GDP-jéből évente 10–12 százalékkal többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. Azaz amíg a csehek az 1968-ban bekövetkezett megszállást nemzeti tragédiaként értelmezték, addig a szlovákok számára elhozta a (látszólagos) szövetségi rendezés mellett a (viszonylagos) jólétet. 1968-nak tudható be, hogy a két országrészben teljesen mást vártak az 1989–90-es politikai fordulattól (bársonyos forradalom). A cseh politikai elit az egységes Csehszlovákia külső nyomásra való szövetségesítését, illetve a két országrész közötti jövedelem-újraelosztást igazából sosem fogadta el. A szlovák lakosság lényegében pozitívan értékelte az eltelt húsz évet, így a beharangozott nagy gazdasági változások aggodalommal töltötték el, és mint minden zavaros időszakban, aktivizálódott a szlovák nacionalizmus. Újból fellángolt a cseh–szlovák vita, amelynek első állomása az úgynevezett „kötőjelháború” volt 1990 elején, majd Václav Havel megverettetése Pozsonyban 1991. március 14-én, az első „független” szlovák állam kikiáltásának évfordulóján. Többnyire e felsorolt körülményeknek köszönhető, hogy az 1992-es választások után a cseh politikai elitnek egyszerűen elege lett a mindig akadékoskodó szlovákokból, és a két miniszterelnök – Václav Klaus és Vladimír Mečiar – megállapodott a közös állam két független államra való felbontásában.
A cseh–szlovák nagy kötőjelháború
Az 1989-es államfordulatig Csehszlovákia hivatalos neve Csehszlovák Szocialista Köztársaság (ČSSR) volt. 1990 elején Václav Havel államelnök javaslatára el akarták hagyni a „szocialista” szót, így az állam neve Csehszlovák Köztársaságra változott volna. A szlovák országrész parlamentje ezt elutasította, és saját javaslattal ált elő: Cseh–Szlovák Köztársaság, amelyet a cseh parlament nem fogadott el, mert megegyezett a második – a csehek számára gyászos emlékű – 1938 és ’39 közötti Csehszlovákia hivatalos nevével. Hosszú vita után átmenetileg a „Cseh(–)szlovák Szövetségi Köztársaság” névben állapodtak meg, amelyet a szlovák országrészben kötőjellel, a cseh országrészben pedig kötőjel nélkül írtak volna. A szlovák nemzeti erők ezzel sem elégedtek meg, a csehek végül engedtek – az ország hivatalos elnevezését Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságra változtatták, biztosra menve, hogy még véletlenül se sértsék meg a nemzeti érzelmű szlovákok oly híres érzékenységét. Továbbá törvénybe iktatták a cseh/szlovák helyesírás szabályaival ellenkező, minden szót nagy kezdőbetűvel író változatot is (Česká a Slovenská Federatívna/Federativní Republika, ČSFR).
Akárcsak a korábbi cseh–szlovák államjogi rendezések esetében, ekkor sem a nép akarata szerint történtek a változások – 1993-ban a szlovák lakosságnak csak 29 százaléka támogatta Szlovákia függetlenségét, míg 49 százaléka határozottan ellene foglalt állást. Azaz Szlovákia akkor is (mint mindig) egy politikai alkunak és a kedvező (geo)politikai körülményeknek köszönhette létét. Ahogy már említettük, a szlovák nemzettudatban óriási frusztrációt okoz, hogy a nép minden államjogi rendezés alkalmával passzív maradt. A másik probléma azon politikai vezetők mibenlétében rejlik, akik a nemzeti törekvések hátterében álltak – mert ezek kivétel nélkül ambiciózus, bizonyos értelemben véve ügyes, ugyanakkor gátlástalan, opportunista politikai kalandorok voltak. Nem véletlen, hogy azok a politikai erők, amelyek támogatták Szlovákia függetlenségét, alkották a 2006 és 2010 közötti nemzeti–szocialista kormánykoalíciót.
2011. január 1-jétől Szlovákia 18 éves – nagykorú lett. A magyar politikának végre meg kellene tanulnia vele kevésbé lenézően, ugyanakkor kevésbé elnézően is bánni, ahogy az egy nagykorúhoz illik.
Felvidék Ma, Magyar Hírlap
