Kétszáznyolcvannégy évvel ezelőtt ezen a napon halt meg II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem. Erdélyi fejedelemmé választásának 315. évfordulója kapcsán a Magyar Országgyűlés a 2019-es esztendőt II. Rákóczi Ferenc-emlékévvé nyilvánította. Ez alkalomból a napokban a Magyar–Osztrák–Bajor Társaság ünnepi megemlékezésén megemlékező beszédet mondott Zuzana Falathová pozsonyi történész. Az alábbiakban teljes terjedelemben olvasható a Budán elhangzott beszéd.
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!
Alázattal és mély tisztelettel fogadtam el a meghívást, melyet ezennel szívből köszönök a Magyar–Osztrák–Bajor Társaságnak. Bevallom, őszintén meglepődve, s egyben megilletődve fogadtam ezt a megtisztelő lehetőséget, hogy önökhöz szólhatok.
II. Rákóczi Ferenc minden magyar ember számara a nemzet iránt való hűség, önfeláldozás és az államférfiúi erény példaképe.
Nekem, mint felvidéki születésűnek, külön büszkeséget jelent, hogy ezen a tájon született a magyar történelem egyik legmeghatározóbb személyisége. Bár Nagyszombattól, ahol születtem, messze van Borsi, ahol vezérlő fejedelmünk látta meg a napvilágot. Mégis az ő fejedelmi formátuma erős üzenet az egész Felvidék és az egész Kárpát-medence számára. Ha jól belegondolunk, alig akad az elmúlt 300 esztendőben, aki akár megközelítette, vagy netán fölülmúlhatta volna államférfiúi minőségét.
Történelmünk egész más ívet írhatott volna le, ha több Rákóczi és kevesebb Kun Béla, Rákosi Mátyás vagy Kádár János született volna hazánkban. Mohács után szinte több száz éven keresztül permanens háborút vívtunk a szabadságunkért és a függetlenségünkért. Lerázván a török igát, felerősödtek a Habsburg-ház elnyomó és függetlenségünket felszámolni óhajtó tervei. I. Lipót császár felhasználta az 1686-os, Buda visszavétele utáni népszerűségét és hatalma megerősödését, melyek után központosító magyarellenes politikába kezdett, ami egyenes utat nyitott az újabb nemzeti felkeléshez. Most nem részletezném II. Rákóczi Ferenc életútját, hogy miként került szabadságharcunk élére, hanem inkább azt emelném ki, hogy mi volt a legmarkánsabb különbség a Rákóczi-szabadságharcot megelőző és azt követő szabadságharcaink között.
Soha addig nem látott konszenzus és nemzeti egység jött létre, szinte minden szinten. Értem ez alatt a nemesség és jobbágyság összefogását és a Kárpát-medencei magyarság és a más ajkú népek együttműködését.
A Felvidéken nem hiába nevezte fejedelmünk a ruszinokat a „legkedvesebb népemnek”, a tót atyafiakat pedig sokszor dicsérte meg hűségükért, bátorságukért. A szlovák kuruc kori folklórban nagyon sok nyoma maradt a szabadságharc néha balladaszerű, néha humoros, vagy tragikus megéneklésének.
Ennek ellenére sajnos be kell látnunk, hogy a labanc szellemiségért nem kell a „szomszédba” menni, hiszen Rákóczi elárulását nem idegen népek fiai követték el, hanem többek között Ocskay és Bezerédy, akik magyar vérből valók voltak. Szerencsére tettükért meglakoltak. A felvidéki helyszínek végigkövették Rákóczi diadalmenetét és bukását is. Ígéretből volt bőven XIV. Lajostól, a poroszoktól, angoloktól, de ezek többnyire csak ígéretek maradtak. A Habsburg-ház trónfosztása után utólag egy kétséges döntést hoztak a magyarok, mivel új királyt kellett találni Magyarország élére. A választás Frigyes Vilmos porosz választófejedelemre esett, akit 1708-ban próbáltak nagy sereg élén behozni az országba. Talán ez a momentum volt az, ami nagy reménnyel tölthette el a kuruc sereget és magát II. Rákóczi Ferenc fejedelmünket is.
És íme egy újabb felvidéki helyszín, Trencsén vára és városa. A trencséni csata végzetesnek bizonyult, egy szerencsétlen álhír demoralizálta a magyar sereget (amely sereg komoly túlerőt alkotott, közel 14 000 főt). Ez az álhír Rákóczi halálhíre volt, amely megbontotta a magyar csatasort, miután öldöklés kezdődött. Több mint háromezer magyar maradt holtan a csatatéren. Ez a csata utólag sorsdöntőnek bizonyult, hiszen innen kezdve a szabadságharc lendületét veszítette és a kurucok többé nem kerültek olyan helyzetbe, ahol meg lehetett volna fordítani hadiszerencse menetét. Ez után a csata után még a komoly erődváros, Nyitra is kardvágás és puskalövés nélkül adta meg magát az osztrákoknak.
Ezen események után még több csatát vívtak a magyar seregek, váltakozó eredménnyel, de végül II. Rákóczi Ferenc távollétében magyar főnemesek 1711. április 30-án megkötötték a szatmári békét, amivel végeredményben egy árulás történt, hiszen a vezérlő fejedelem tudta és beleegyezése nélkül történt mindez.
Mindennek ellenére Magyarország kilépett a 17. század árnyékából, már semmi sem volt olyan, mint régen. A társadalmi kohézió a zavaros idők és a nagy infláció ellenére megerősödve jelent meg a mindennapokban.
Rákóczi különleges kapcsolata az akkori társadalom minden rétegéhez a kor viszonyaihoz képest nagyon felvilágosultnak mondható. I. Lipót halála után I. József már barátságosabb és kissé felvilágosultabb politikát folytatott. Az elbukott szabadságharc a Habsburg-ház részére komoly figyelmeztetést jelentett, tudatosult bennük, hogy a magyarokkal nem lehet bármit megtenni, azaz nem lehet egyszerű tartománnyá degradálni ezt az óriási országot.
Rákóczi Ferenc nagysága a szatmári béke után is megmutatkozott. A behódoltatási próbálkozások után az emigrációt választotta. A törökországi Rodostóban halt meg 1735. április 8-án, nagypénteken.
Ő az államférfiúi minőség mércéje, karizmatikus megjelenése hódolatot és tekintélyt keltett az ellenségben is. Hűsége a hazához magasztos jelszavában: „CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE” is megnyilvánult.
Mai ésszel felfoghatatlan számunkra, hogy mit szenvedhetett lélekben a fejedelem és maroknyi hűséges sorstársa a távoli Rodostóban, akikben így buzgott a hazaszeretet és a nép iránt érzet mély elkötelezettség. Sok kérdés merül fel a szabadságharc kapcsán. Gróf Pálffy János, Teleki és mások, akik ugyancsak magyarok voltak, hogyan válhattak az ellenségeivé, hogy lehet az, hogy a kiművelt emberfők tömege nem állt a szabadságharc oldalára? Lehetne társadalomtudományi kutatásokkal válaszokat keresni és találni ezekre a kérdésekre, de ha jobban belegondolunk, a válasz nagyon is egyszerű.
Az a magyar ember, aki szívében, zsigereiben érzi a nemzet és a haza hívó szavát, mindig tudja, hogy melyik oldalra kell állnia. Ez az érzés Istentől való. Felmerül a kérdés: hogy lehet az, hogy idegen népek szinte egy emberként álltak szabadságharcunk oldalára? A válasz itt is sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Archaikus hierarchiában gondolkodó őseink a természetes, Isten által elrendelt rendben gondolkodtak. Ha valami igazságtalan, természetellenes, az isteni rend felbomlását megteremtő cselekmény vagy jelenség adódik, akkor a tisztán gondolkodó ember, hazafi tudja, hol a helye. A Kápát-medence népei hosszú évszázadokon keresztül tudták, hol a helyük. Idegen hatalmak lassan csepegtették a gyűlölet mérgét a nem magyar ajkúak szívébe. Rákóczi korában erről még nem volt szó, de 1848/1849-ben és az első világháború idején már egyértelművé vált, hogy a méregnek különösen erős hatása volt. A 19. és 20. században megdöbbentő gyűlölettel estek a magyaroknak időről időre a más ajkú népeink.
Lesújtó, hogy röpke néhány évtized alatt egy csodálatos magyar identitású ország népei miként voltak képesek ilyen gyalázatos módon ellene fordulni a nemzetnek, amely békét, biztonságot és védelmet nyújtott a Kárpát-medence minden népének. Magyar történelmünk nagyrészt hazánk, népünk, függetlenségünk megőrzéséről szól. Sokszor kellett kardot ragadnunk ezért, pedig gyakran elégséges lett volna az összetartás, mellyel a hazánkat szétzilálni vágyó méregcsepegtetőinket semlegesítettük volna.
Érvényes mindez napjainkra is: akiben nem munkál a magyar szív, olyan oldalra áll, ahol egyértelműen mutatkozik a nemzet elveszejtésének lehetősége.
Ha rátekintünk Európa mostani és a 17-18. századi etnikai térképére, megdöbbentő felfedezést tehetünk. Amíg Franciaországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban és másutt teljes etnikumok, népcsoportok tűntek el a történelem színpadáról (a domináns nemzeteknek köszönhetően) addig a Kárpátok övezte magyar hazánkban a Szent Korona eszméjének védelme alatt és a magyar toleráns mentalitásnak köszönhetően fejlődhettek, gyarapodhattak és szaporodhattak más etnikumú népeink is. Ráadásul a török hódítás elöl menekülő népeket igaz keresztény módjára befogadtunk. Ha egyértelműen akarok fogalmazni, elmondhatom, hogy az elmúlt több mint 1000 évünk példamutató lehet minden európai nemzet számára és utat mutathat a szívből jövő keresztényi szolidaritástól áthatott őszinte együttműködéshez.
Mélyedjünk magunkba és gondoljunk bele, hogy mennyire vagyunk méltók saját történelmünkhöz és mennyire próbáljuk meg követni a hazájukért mindent feláldozó nagyjainkat és mindennapi életünkben mit teszünk hazánk és nemzetünk megmaradásáért.
Ha körülnézek, azt látom, van remény a megmaradásra és a fejlődésre. Az ilyen szellemi műhelyek tartják meg a nemzet lelki és intellektuális erejét. Minél több ilyen közösségre lenne szükség szerte a Kárpát-medencében. Ezt szeretné nagyságos fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc is, hogy ott tudjuk folytatni nagyszerű művét, ahol ő abbahagyta. Állítom ezt felvidéki, magyar gyökerekkel rendelkező lányként, ígérve, hogy mi mindent megteszünk, hogy fent északon ne vesszen el a magyar. Önöknek pedig kívánok nagyszerű munkájukhoz sok erőt, egészséget, Isten minket úgy segéljen.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
