Kétszáz évvel ezelőtt, 1819. július 11-én, a Veszprém megyei Zircen látta meg a napvilágot Reguly Antal, filológus, etnográfus, antropológus, fotográfus, kartográfus, a Magyar Tudományos Akadémia és a Finn Irodalmi Társaság levelező tagja, egyetemi könyvtárnok, aki, ha jobb egészség, hosszabb élet adatik meg neki, akár polihisztorként lehetne ott a magyar tudományos Parnasszuson.
Tanulmányait Győrött, majd a pesti egyetem jogi karán végezte. 1839-ben elindult világot látni, Hamburg, Kiel, Koppenhága, Stockholm érintésével az orosz fennhatóság alatt lévő Finnországba utazott, ahol hosszabb időt töltött. Megtanult svédül és finnül, tanulmányozta az észt, lapp, vót nyelvet, az északi népek kultúráját, majd egyre keletebbre vette útját. Szentpétervári előkészületek után, 1841 és 1847 között két Volga-vidéki, uráli, sőt Urálon túli kutatóutat valósított meg az MTA anyagi támogatásával.
Eljutott egészen az Ob folyó torkolatáig, tanulmányozta a finnugor népek, vogulok, osztjákok, cseremiszek, csuvasok, mordvinok nyelvét, életmódját. Kutatási eredményeiről az MTA-nak küldött beszámolókat, illetve utazásai befejeztével Szentpéterváron tájékoztatta a tudós társadalmat. Kidolgozta „az északi Ural-vidék földabroszát nagy fáradsággal. E munkája 1847-ben készült el s oly roppant mű, mely, az orosz tudósok bevallása szerint, nem egyes embernek, hanem egy egész utazó társaságnak is becsületére válnék. Reguly az orosz pártfogás iránti hálájának ezen lerovása után 1847. február elején elhagyta Pétervárt.”
A hosszú és körülményes szibériai utak következtében megromlott egészségét a sziléziai Gräfenbergben (Jeseníky) próbálta helyreállítani. Itt ismerkedett meg az ott gyógyulást kereső, később politikusként, közíróként ismertté vált Mocsáry Lajossal, aki nógrádi kutatóútja idején a Fülek melletti Kurtányban vendégül látta Reguly Antalt.
Bécsi, majd berlini tartózkodás után végleg hazatért. 1848. júniusában Eötvös József közoktatási miniszter a pesti Egyetemi Könyvtár „első őréül” nevezte ki őt.
Reguly hosszas előkészületek után csak 1857-ben kezdte meg az általa gyűjtött hatalmas nyelvészeti és néprajzi anyag módszeres feldolgozását. Ezt azonban már nem fejezte be, 1858. augusztus 23-án elhunyt. Élete utolsó évében viszont óriási szolgálatot tett a palóckutatásnak, melyet Szeder Fábián csábi származású bencés szerzetes alapozott meg 1819-ben (Reguly születése évében) a Tudományos Gyűjtemény pályázatára a palócokról írt dolgozatával. Reguly Antal legjelentősebb hazai – nógrádi, gömöri – etnográfiai gyűjtőútja 1857. szeptember elseje és október 10-e között valósult meg. A már említett Mocsáry Lajosnál szállt meg Kurtányban, innen kiindulva látogatta meg a környékbeli településeket. Korának tudományosságát felülmúló komplex gyűjtési módszerrel dolgozott: antropológiai mérések, leírások – ezzel kapcsolatos fotográfiák készítése –mellett nyelvjárási, néprajzi, részben geográfiai, szociográfiai kutatásokat, adatfelvételeket végzett. A népéletet tág összefüggésekben vizsgálta. Korai halála miatt ez a gyűjtése is befejezetlen maradt, fennmaradt kéziratait, „palóc jegyzeteit” Selmeczi Kovács Attila etnográfus rendezte sajtó alá és jelentette meg Egerben, 1975-ben. Szeder Fábián említett munkája mellett Reguly gyűjtése ma is a palóckutatás alapvető forrásmunkája.
Kurtánypusztáról kiindulva Reguly sorra látogatta a környékbeli falvakat: Perse, Galsa, Kelecsény, Kovácsi, Terbeléd, Mulyadka, Rapp, Pilis, Fülekpüspöki voltak gyűjtőútjának első állomásai.
A szülés, a táplálkozás, ruházat, építkezés, gazdálkodás mellett embertani felméréseket is végzett, nyelvjárási jellegzetességeket jegyzett le. A megfigyelt személyekről 94 felvételt készített, ő volt az első magyar etnográfus, aki fényképező kamerát használt.
Pótolhatatlan veszteség, hogy a fotográfiák nem maradtak meg. Jegyzeteinek nyelve magyar és német, ami azzal magyarázható, hogy magyar nyelvű terminológia és szakirodalom nem minden témakörben állt rendelkezésre. Az adatközlőktől származó szöveget mindig magyarul jegyezte le.
A palócokról és szokásaikról általánosságban azt állapította meg, hogy: „A palocz átmenet az alföldi magyar és tót között… Többnyire szőke, barna szemű találkozik. A palocz gyerek mind kenderhajú. A palocz mindig beszél, csak a templomban nem, ott alszik … meg bántásért soha nem vesz elégtételt azonnal… hanem megvárja míg a kocsmába öszve kerülnek ivásnál, és verekedésre kerül sor… ha híre jár asztán a faluba a verekedésnek… akkor az egész falu asszonya és gyereke ott van, sír és óbégat… jó vendégség nem is volt verekedés nélkül. A palocz a tóttal nem közlekedik. Nincs példa, hogy a szomszéd tót faluból nőt vett volna. A tót nyelvet soha se tanulja…
A leány 14 éves korában már férjhez is ment, de ugy, hogy bizonyos ideig még elválasztva legyen férjétül a hálásban… szülésre az asszony mindig a kis kamrába vonul… a lyukas székre – mellyben a gyereket állni szokták tanítani… a gyerek a mint meg szül teknyőbe meleg vízzel megmosatik és be polyáztatik és dunnikába kötöztetik és azonnal vitetik a keresztelőbe… Két hét múlva van asztán a poszrik, mire a bába az atyafiakat és ösmerősöket hívja meg. Néha 40 ember is van itt … ebéd után danolnak és tánczolnak az ital felett … pénzt hánynak a tálba a fekőnek (ágyban fekvő kismama B. I.)… a gyereket ringó bötsőbe tartják 2 évig… csak az anya mellyéből tápláltatik 1 sőt két évig szopik. Féléves korában már szokták etetni tejkével, leveskével, kásával. Tíz éves korában már kapálásra és gyüjtésre is használják a gyereket… Nők fonnak, mosnak, főznek, kenderrel foglalkoznak, szénát takarítanak be, kapálnak. Felesége tudta nélkül nem vállalkozik – a nőnél a pénz.”
A palócok táplálékáról azt írja Reguly: „Fő táplálék rozskenyér, és mindenféle ázalék, bab, borsó, lencse, köles kása, árpa kása, krumpli, kukoricza, melyből különféle keletlen süteményt készít… Hussal rendesen nem él, csak mikor disznót öl… sertéshus leg kedvesebb husa a palocznak… szárnyas állatokból csak leginkább lud hust eszik. Csirkét csak eladja. Szalonnát mikor csak módja van eszik, rendesen früstökre és uton… mikor erősen dolgozik, mint aratáskor, akkor jobban táplálja magát. …Pálinkát früstökre és uzsonnára mikor munkán van, otthon nem iszik… bort a korcsmában issza… a szőlőművelés határai a gácsi várhegy, Pincz. Füleken még elfogadható bor van a hegyek védett fekvése következtében. …”
A palóc nyelve Reguly szerint „szelid és lágy, minden nehezebb szót lágyít: Bolgárom – Bógárom, Galsa – Gósa, Sávoly – Sáholy. Igazi palocz az e betüt ä-nek mondja, ugy hogy egy í-t tegyen elejbe: djöijjek csak kiäd. A gömöri az i-t teszi az ä után és mint diphtongust használja: äides – édes helyett. Fél palocz az i-t elejti: djöjjäk csak käd. …A hosszú ó-t uo-nak mondja az igazi palocz: luo –ló. Sopánkodása a palocznak Nográdban uo, uo, uo, Gömörben ou, ou, ou, a magyarnak o, o, o. …Az l betűből csinyál u-t, nem avval, hanem auvau… Vilke helyett Vöüke, Galsa helyett Gausa, vot helyett vout. …továbbá az e-t i-re változtatja: ides, édes helyett.
Nagy figyelmet szentelt Reguly a palócok viseletének. A női öltözet egyes darabjai a következők voltak:
„Ingváll – rövid, csak csípőn allul, köldökig érő, ujja a kar csuklóig érő, bőven és bokrosan álló, nyaka kivágott, ránczba szedve, keskeny gallérba, hasadéka se elől, se hátul, fejen keresztül veszik fel.
Pendel – hajtással felül és abba húzva egy madzag, mellyel megköttetik mint a gatya, térden alul vastag huson alól érő.
Szoknya ing – patyolatbul ránczba és gallérba véve a felső végét. Kék tarka, mindig veszik, valamivel alább megy az ingen.
Ruha – vagy kékruha patyolatbul a felkötő, mely a szoknyát egésszen hosszába és szélességébe be takarja ugyan három szélben varrva. Nagyobbára kék, néha fekete, vagy fiataloknál fehér, vagy virágos, vagy sima perkálbul.
Fékető – ez a kontyra tétetik selyembül vagy patyolatbul minden szinű, ünnepre pántlika fodorral ellátva. A fiatal menyecskéknél arany és ezüst csipke is használtatik.
Erre jön a fejkendő, mely fehér patyolatbul csipke széllel készül keményítve a képét körül fogja az ál alól meg köttetik hátul pedig szétáll. Hétköznap szines kendő.
A csizma fekete bornyú, ünnepre fekete vagy piros kordován, térdig érő szárralé, magos vagy lapos sarokkal, vágott orrú.“
A férfi öltözet legfontosabb részei az ing és a gatya voltak. Az előbbi „rövid, alig takarta el vál lapoczkáját, hogy hátát és derekát a nap egészen feketévé sütötte, elől a mellgödörig, gallér nélkül két madzaggal összvekötve, ujja fent ránczba szedve, alól bő, mentül hetykébb ember volt, annál bővebb, kezéig érő.
A gatya bő, de rövid a térd hajlásig érő ugy hogy térde a csizma és a gatya közt meztelen. Nyakravalót és laibit nem viselt csak derék szíjat, mely egy lábnál is magosabb, öt, hat réz csattal ellátva… ebbe rakta tűzszerszámát, pénzét, passzusát… csizmája igen nagy szalmával és kapczával tele rakja, duggatja még a csizma szárát is… egy hétig se veti le, mivel sok bajba kerül. …Kalapja az előtt negy karimájú fekete volt, vagy báránybőr sipka …felső ruhája volt hunya fehér szőr nadrág a csizmába hordva és szíjjon hordva, széles leereszthető mészárszékkel zsinór nélkül. Ködmön ujjas hosszú gyapja jó bőrből, kivarrva zöld és veres szíjacskákkal, rövid az üngön alig túlmenő, ujja keskeny nehezen felvehető. … Csuha egy fehér szőr köpönyeg térden keveset alul érő, bevarrott rövid ujjakkal, melyben holmiját hordja.“
Az ünnepi öltözetben az ing és a gatya patyolatból való, a mindennapinál szélesebb.
„A nyakravaló fekete fél selyemből, rojtja fekete vagy arany mint a magyarnál. Laibi veres vagy fekete posztóbul czifrán kigombozva és fekete vékony zsinórral zsinórozva, lapos fél domború kis gombokkal. …csizma nadrág zsinórral kivarrva. Erre jött a csuha, mely nélkül ünnepen nem jár, illetlennek tartja e nélkül templomba, törvény elejbe vagy úrhoz menni. Sapkát ünnepen többet viseli, helykébbnek, szebbnek tartja fekete strutz tollal vagy frisch vagy csinyált virággal…“
