„Nyelvében él a nemzet”. A nyelvi jogok szabályozása és gyakorlati érvényesülése az Osztrák–Magyar Monarchiában című vitával kezdte őszi-téli előadássorozatát a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár.
A témát Hermann Róbert moderálása mellett Nagy Noémi, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa és Lajtai László, a VERITAS munkatársa vitatta meg.
A hallgatóság létszámának járványügyi korlátozása miatt online is közvetített eszmecsere bevezetéseként Hermann Róbert emlékeztetett a téma napjainkig ható aktualitására, és kérte Nagy Noémi jogtörténészt – aki ebből írta doktori disszertációját – a nyelvi jogok fogalmi tisztázására, valamint kapcsolatára a hatalom kérdésével.
A nyelvi jogok: a jog által biztosított alanyi jogok – összegezte röviden hosszabb tudományos fejtegetését Nagy Noémi, aki az említett disszertációjához öt államot vizsgált, hogy miként szabályozzák, és egyáltalán mikor jelentkezett először igény arra, hogy szabályozzák e jogokat.
Az Egyesült Királyság, Franciaország és Spanyolország már nagyon korán, a középkorban elkezdett egy nemzeti nyelvet létrehozni, és annak a hivatalos státuszát megteremteni. Ehhez képest az Osztrák-Magyar Monarchiát alkotó két ország történetében jóval később jelentkezik ez az igény.
Azt is vizsgálta, hogy az egyes államokban a jogalkotás és a hatalompolitikai elképzelések között szoros az összefüggés, mert a nyelvhasználat a hatalomgyakorlás eszköze, másrészt tárgya is. Nem véletlen, hogy a 19. században, a francia forradalom után végigsöpört egész Európán az egy nemzet egy nyelv ideológiája. Hozzánk is akkor ért el.
A Habsburg birodalomban 1555-ben I. Ferdinándnak volt egy leirata, amely a német nyelvhasználatra vonatkozott a latinnal szemben, de ez csupán Bohémia, azaz Cseh- és Morvaországnak a birodalomhoz csatolása miatt történt. Magyarországgal kapcsolatban ilyen törekvés akkor nem volt.
Az egész birodalomban egészen a 18. század végéig nem találkozunk hivatalos nyelvre vonatkozó szabályozással. II. József híres rendelete 1784-ben próbálta a német nyelv használatát előírni, ez már Magyarország területére is vonatkozott, és nagy ellenállásba is ütközött. Amerikai történészek szerint ez nyitotta ki Pandora szelencéjét a nyelvi kérdésben Magyarországon. Ekkor indult meg a küzdelem a magyar nyelv államnyelvi státuszáért, első jelét az 1790-91-i országgyűlésen találjuk, s ez tetőzött 1844-ben a magyar államnyelv kimondásával. 1848-49 után ezt megsemmisítették, és csak az 1868. 44-es törvény a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában lesz a következő lépés.
II. József a többi mellett a nyelvrendeletét is visszavonta halálos ágyán…
Ausztriában a nemzeti egyenjogúság elvét 1848-ban lefektetik, ez a cseh charta, bekerül az olmützi alkotmányba is, majd az 1867. decemberi alkotmány 19. cikke bebetonozza a dualizmus végéig. Tehát a birodalom mindkét felén a nemzetiségi egyenjogúságot látjuk azzal a lényeges különbséggel, hogy a magyar törvény az egységes, oszthatatlan magyar nemzet fogalmából indul ki. Ezen belül minden honpolgár egyenjogúságot élvez, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Az ausztriai törvény viszont kimondja, hogy minden néptörzsnek (ezt a kifejezést használja) sérthetetlen joga van nemzetiségének és nyelvének ápolására. A tartományban használatos nyelvek egyenjogúságáról van szó.
Tény, hogy bár a magyar törvény államnyelvnek deklarálja a magyart, igen széles jogokat biztosít a nem magyar nyelvű polgárok részére a különböző fórumokon.
Lajtai László az elhangzottakat történészi szemszögből egészítette ki azzal, hogy a 19. század legfontosabb törekvésévé emelt nemzetállam-építés gyakorlatilag már a késő középkorban elindult először Angliában, majd a francia királyságban. A mi térségünkben is elkezdődött, de szinte rögtön gellert kapott az oszmán hódítással, mert nem tudtak létrejönni olyan stabil államok, amelyek az egy nyelv: egy államhatalom ideálisnak vélt modelljét meg tudták volna valósítani. Soknemzetiségű birodalmak jöttek létre: a Habsburg, a cári orosz és az oszmán. De még ezek között is van különbség, mert a Habsburg Birodalomban nem egy etnikum, hanem egy uralkodócsalád volt az a mag, amely köré egy nemzetállamot lehetett volna szervezni.
A kulturális modernitás kibontakozásának hajnalán Mária Terézia és II. József a német nyelvet csupán bürokratikus, hasznossági szempontból kezdték központi nyelvként használni, nem a modern nemzetfelfogást képviselve, de a folyamat nem ment végig és kontraproduktív volt Magyarországon, ahol úgy látták, hogy ezzel a németesítéssel szemben a magyart kell az ország nyelvévé tenni. Addig a latin orvosolta a soknyelvű, soketnikumú ország problémáját.
A magyar nemzetet – nyelvhasználattól függetlenül – a vezető réteg jelentette. Ha egy szót sem tudott magyarul, de nemesi oklevéllel rendelkezett, a nemes magyar nemzet tagja volt, amely nemzetbe a magyar ajkú jobbágymilliók nem fértek bele.
Tehát volt egy sok évszázados magyar rendi nemzettudat, volt egy latinnyelvűség, jött a német nyelvűvé válás kihívása, amivel fel kellett vennie a versenyt a magyar nyelvnek. A reformkornak, a nyelvújításnak köszönhetően vált képessé a magyar nyelv arra, hogy az ország modern közigazgatási, jogi, iskoláztatási szempontjainak megfelelő államnyelvvé legyen.
Hermann Róbert megjegyezte, hogy a reformkori küzdelmek közül semmi másban nem sikerült olyan eredményt elérni, mint a magyar nyelv ügyében. Hadtörténészként rámutatott a kivételre: praktikus okokból az egységes vezényleti nyelv a német maradt. Berzeviczy Gergely közgazdasági író a jobbágyság helyzetéről szóló munkájában pedig azt javasolta, hogy magyar helyett a latint kell a nép és a nemzetiségek körében is általánossá tenni. Ennek nehézségére Jókai egy humoros példát hozott: a pisztollyal lövés fogalmát latinul két sorban lehetne csak körülírni.
A továbbiakban a történészek azt taglalták, hogy mely területeket hogyan érintett a magyar államnyelv bevezetése, összehasonlítva az ausztriai helyzettel.
A közigazgatás és az igazságszolgáltatás mellett a közoktatás volt a legfontosabb. Míg a birodalom osztrák fele 15 koronatartományból állt, különbözött a nagyságuk, rangjuk és nyelvük, azokon belül kisebb egységekben olykor belső kiegyezéssel szabályozták a nyelvhasználatot.
Nálunk az 1848-as Eötvös-féle népoktatási törvény az iskolafenntartókra ruházta az oktatás nyelvének eldöntését, s mivel a népiskolákat ebben a korban az egyházak tartották fenn, a román vagy szerb többségű területeken az ortodox egyház a román, illetve a szerb nyelvet vezette be.
1879-ben születik törvény arról, hogy a népiskolákban magyar nyelvet is kell tanítani, de mert hatástalan maradt, született 1907-ben a Lex Apponyi, amely már feltételeket is szabott, hogy a 4. elemi végére a diákok magyar nyelven is ki tudják fejezni magukat. A középiskolákban 1883-ban rendelték csak el, hogy a magyar nyelvet tantárgyként tanítani kell, és érettségit is kell tenni belőle.
A Lex Apponyi, amely világméretű skandalumot váltott ki, a nem állami oktatási intézményekre vonatkozott. Amelyekben az 50%-ot meghaladta a magyar anyanyelvű tanulók száma, ott magyar lett a tannyelv, ahol kevesebb, ott vegyes. Ausztriában viszont a 68-as törvény kimondta, hogy az egyes tartományokban második oktatási nyelvet nem lehet kötelezővé tenni. Ez a csehek követelése volt, aminek következtében az addig jól működő kétnyelvűség megszűnt.
Apponyi óta nem sokat változott a világ: ma is szokás magyar törvényeket nemzetközi botránnyá dagasztani, azok elolvasása nélkül…
Az ausztriai közigazgatásban a német volt a hivatalos nyelv, de a lakossággal való kapcsolattartásban, ügyintézésben biztosítani kellett az adott nemzetiségi nyelvhasználatot. Az adriai tengermelléken az olaszt, Galíciában a lengyelt a belső hivatali kapcsolattartásban is hivatalossá nyilvánították. Az egyén, de a közösség is fordulhatott a birodalmi bírósághoz, ha nyelvi jogai sérültek.
Magyarországon jogtechnikailag egyszerűbb volt a helyzet, mert az 1868-as 44. törvény kimondta, hogy az országgyűlésben a tanácskozás és ügykezelés nyelve a magyar, de a törvényeket minden nemzetiség nyelvére le kell fordítani. A kormányzathoz írt beadványában mindenki a saját nyelvét használhatja, a válasz magyar, de fordításban mellékelni kell a nyelvi változatot.
A többszintű közigazgatás felső, vármegyei szintjén magyar a hivatalos nyelv, de a gyűlések dönthetnek második, harmadik hivatalos nyelvhasználatról, ha a képviselők 20%-a kívánja.
Végighallgatva a fentiekben nagyon leegyszerűsített, a történészek által sokkal szakszerűbb és bonyolultabb vitát, a tudósító – ismét csak leegyszerűsítve – azt szűri le belőle, hogy a dualista birodalom két felén hozott akkori nyelvtörvények között, ha volt is eltérés, nem azon múlt az Osztrák-Magyar Monarchia sorsa.
