A csallóközi Bős város és Baka község történetéből kevesek által ismert ipartörténeti adatok kerültek a szerző birtokába. A Duna legnagyobb szigete az évszázadok során kedvező feltételeket biztosított a vízhez kötődő mesterségeknek, például a molnároknak. A 21. században azonban a két településen már nincs malom, ezért aki látni szeretne ilyen építményt, annak a Kis-Duna partjáig kell utaznia. A régió gabonájának őrlésére egykoron működtetett számos malomból jelenleg Jókán, Dunatőkésen, Pozsonyeperjesen és Tallóson tekinthetünk meg egyet-egyet.
A bakai és bősi vízimalmokról az idősebb korosztály elbeszéléseinek köszönhetően még itt-ott lehet hallani, ám a bakai-bősi molnárcéhről és a későbbi ipartestületről már csak a régi korok írott forrásai szólnak.
Adatok Pozsony vármegye malmairól
Egy 1865-ból származó kiadvány szerint Pozsony vármegyében 537 molnár, 265 legénnyel és 87 inassal tevékenykedett. Legnagyobb részük, 80 fő éppen az alsó-csallóközi járásban élt.
A nyilvántartás Alsó- és Felső-Bakára 24 molnárt adott meg, akik közül 2-4-en is ugyanazon egy „Dunahajósmalomnak” lettek birtokosai.
Néhány évtizeddel később, a 20. század első éveiben még „elég nagy számban” működő vízimalmokról írtak. A molnárokat 500-nál többre, míg az általuk foglalkoztatott munkásokat 300-ra becsülték, habár szomorú sorsukat már ekkor előrevetítették. Az évről évre csökkenő létszámukat a kezdetleges berendezéseikkel, valamint vízszabályozási okokkal magyarázták. A korabeli árvízi szakértők pedig a kártékonyságukat hangoztatták, mivel a gátjaik miatt a vízlefolyási viszonyok a legrosszabbak lettek.
A malomipar dicső múltjáról szólva a kis-dunai molnárok erős ipartestületeit emelték ki.
Közülük az eperjesi malmok céhére hivatkoztak, amelynek ismert volt egy 1761-es felirattal ellátott emléktárgya. Szomorúan jegyezték meg azonban, hogy „különösen a kisdunai malmok pusztulásnak indultak”. Megjelentek ugyanis a gőzmalmok, amelyek közül a régióban a pozsonyi és a dunaszerdahelyi számított jelentősnek.
Az utolsó molnár
1960-ban a 89 éves Tükör János azt fájlalta, hogy a 20. század második felére az emberek már semmit sem tudtak a malomipar dicső múltjáról, pedig „egyetlenegy iparnak sincs a világon olyan híres múltja, mint a molnároknak”. A Hét című folyóirat szerkesztője által a csallóközi molnárok nesztoraként említett adatközlő szívesen emlékezett vissza a Bősön, Bakán, Doborgazon, Sülyben, Vajkán és Somorján működött vízimalmokra.
„A molnárok céhbe tömörültek, s ma már (vagyis 1960-ban – szerk. megj.) a bősiek sem igen tudják, hogy a céhmester valamikor falujukban székelt”.
Elmondása szerint fiatalkorában bejárta fél Európát, majd több évi távollét és tapasztalatszerzés után visszatért, és egy vőki molnár családjába házasodott be. Az akkori malmot száz évvel korábban cölöpökre építették ezermester parasztok, dédapósa irányításával. Viszont amikor kevés volt a víz, a kerék nem érte el, ha pedig túl nagy volt a vízhozam, elöntötte az egész építményt. Tükör János Hamburgban vásárolt két hatalmas csónakot (elmondása szerint hajót), és külföldi tapasztalatai alapján ezekre helyezte rá az új malmot. Ettől kezdve a vízszint nem okozott problémát: ha alacsony volt, akkor süllyedtek a csónakok is. Az úgynevezett csónakos malmok (hajómalmok) sokkal hatékonyabbak lettek, ám még a jégzajlások előtt le kellett őket szerelni, és a parton biztonságba helyezni.
Molnárok Bősön és Bakán
Bős közigazgatási területén a 19. század második felében 20-25 vízimalom működött. A település történetét feldolgozó kiadvány szerkesztői a Csiliz patakon épült első malom eredetét a 14. századra datálták.
A későbbi korokról szólva, a klasszikus cölöpre épült, part menti malmokon kívül a hajómalmokat és az ún. pokolidő malmot ismertetik. Utóbbi kizárólag a nagy viharokat és felhőszakadásokat követő áradások idején működött. Az 1893 júniusában íródott Bős községi jegyzőkönyv tanúsága szerint, a szomszédos Várkonyban megjelent egy gőzmalom, amely jelentősen csökkentette a dunai malmok jövedelmét. A bakai Somogyi-féle krónikában (1934) olvasható adatoknak ellentmondva ez a kötet (2008) a céhmester székhelyét Bősre adta meg, illetve nem közölt információkat a bősi-bakai molnárok közös egyesületéről.
A bakai céh ládája a koronggal (rajz a Somogyi-féle krónikából, 1934)
A Baka történetét is tárgyaló kiadvány (2001) által felsorolt források említés szintjén írtak a malmokról. 1786-ban Alsó-Bakának a Dunán 4 malma volt. 1796 és 1799 között Alsó-Bakának „hasznos malmai vagynak a Duna vizén”, míg Felső-Bakának száraz malma volt, vízi pedig „a Dunán jó távol”. 1881-ből már 28 hajómalomról szóltak.
A bakai molnár jótékonykodása
Az országos terjesztésű Molnárok Lapja 1917-ben örömmel adta hírül olvasói gondoskodását. Az első világháború idején szükségük is volt a szaklap előállításának költségét csökkentő adományokra. A támogatók között ott volt Szabó Imre bakai főmolnár, aki ezekkel a szavakkal köszönte meg az újságírók munkáját: „Szerény fizetésemből itt küldök a molnárok és malomtulajdonosok legjobb barátjának egy kis drágasági pótlékot. Fogadják szívesen, tiszteletem jeléül.”
A bakai-bősi molnárcéh emlékei
A Somogyi-féle krónikában, adatközlőkre hivatkozva, a bakai molnárok céhéről is olvashatunk. A testület két zászlója közül az egyik 1934-ben a helyi templomban volt, míg a másik a somorjai múzeumba került. Ezt az információt erősítette meg az első Csallóközi Múzeum alapítója, a bakai születésű Jankó Zoltán, aki szerint
Puskás Mihály, az egykori bakai molnártársulat utolsó elnöke az intézménynek adta a bakai molnárcéh ládáját és jelvényét, a korongot.
Korábban a bakai és a bősi molnárok a Bakai-bősi Egyesült Céhbe tartoztak. Központjuk Somorján Magyar Molnár Céhek megnevezéssel működött. A települések közül Baka, Bős, Doborgaz, Vajka, Süly, Bodak tartozott az egyesületbe.
A céh utolsó bakai mestere, Puskás Mihály 1849-ben Bősön született. A krónikaíró az ő hagyatékában fedezte fel az 1859-ből származó céhládát, amely történeti szempontból igazi kincseket rejtett: kérvényeket, tanulói és segédbizonyítványokat, folyamodványokat, elismervényeket és vagyoni állapotról szóló jegyzékeket. Az iratokon még a céhpecsét is fellelhető volt. Egy 1858. június 26-án kelt kérvényen a céh tagjai közül Simon Mihály céhmester, Bangha István, Puskás Ferentz és Otsák András tagok neve szerepelt.
A bakai-bősi molnár ipartársulat megalakulása
A dokumentumok alapján a bakai-bősi céhtársulat helyét a Bakai Molnár Ipartársulat vette át, amely kérvényét Simonyi Lajos földművelési, ipar- és kereskedelemügyi miniszternek juttatta el. A társulat elnöke, Csicsay István ebben az 1876. január 10-i megalakulásról tájékoztatta a bárót, illetve az alapszabály jóváhagyását kérte tőle. Mellékletként a megalakulási jegyzőkönyvet és a leltárt is csatolta.
Az 1894. január 22-én kelt jegyzőkönyvön szereplő aláírások alapján megadható az ipartestület (előzőleg pedig a céh) tisztviselőinek és tagjainak, vagyis a csallóközi Bakán és Bősön tevékenykedett molnároknak a névsora: Kovács Ferenc (elnök), Tóth Antal (alelnök), Tükör Béla (jegyző), Nagy Ignácz, Dömötör Károly, Zsemle István, Vurcell Lőrinc, Pálfi István, Kovács Miklós, Tóth János, Herdits Vendel, Puskás Mihály, Liszkay Ignátz, Kulacs Gáspár, Herdics Alajos, Bozsak Elek, Horváth István, Darnai Imre (Bős), Csicsai Gyula, Klávis Imre, Orbán Balázs, Kulacs Imre, Kelemen István (Bős), Szabó Sándor (Bős), Varga Mihály (Bős), Takács János (Bős), Bíró Antal.
A 20. század harmincas éveire a Dunán való őrlés Bakán megszűnt, és a vízimalmok helyét egy hengermalom vette át Kovács Ignác irányításával, aki egyedül tudta biztosítani a szükséges gabona őrlését.
A községi temető melletti területen állították üzembe, és az adatközlők szerint, az elérhető nyersanyagtól függően, hol szén, máskor gázolaj, végül pedig villany felhasználásával működtették. A hatvanas évek végén zárták be.
A faluban jelenleg csupán az idősebb korosztály által használt „malom” földrajzi név őrzi az egykori mesteremberek emlékét. Egy másik helymegnevezés, az al-bakai „Gerébalja”, a Csiliz-part mentén Bős irányába, szintén a vízimalmok egykori létezésére utal. A geréb szó part, töltés, malomkikötőhely jelentése ismert volt a régi korok hétköznapjaiban.
Felhasznált irodalom:
Darnai Tímea: Baka község földrajzi nevei. In Csallóköz földrajzi nevei. Dunaszerdahelyi járás, szerk. Unti Mária, Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, Dunaszerdahely, 2002; Pozsony és környéke, Pozsony, 1865; Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904; Gúthori Földes Gyula: Felső-Csallóköz árvédekezésének története, Felső-csallóközi Ármentesítő Társulat, Pozsony, 1896; Hét, 1960. december 18., 5. évf.; Presinszky Lajos-Szilvássy József: Mit ránk hagytak a századok. Fejezetek Bős történelméből, Nap Kiadó, 2008; Somogyi-féle Baka községi krónika; Koncsol László: A Csallóköz városai és falvai, 1. kötet, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2001; Jankó Zoltán: Hogyan lett a Csallóközi Múzeum. In Jankó Zoltán szerk.: Csallóközi Múzeum, Pozsony, 1928; Korabeli újságok híradásai.
(Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
