A Megváltó születése óta az 1912. esztendőt jegyzi a krónikás, amikor megszületik Várgedén, a Szűcs családban egy kislány, aki a keresztségben az Ilonka nevet kapja. Várgede ekkor magyar lakosságú falu Magyarországon, Gömör-Kishont vármegyében, annak feledi központú Rimaszécsi járásában. A települést leginkább három dolog miatt tartják számon országszerte. Egyik a nagy múltú Gedővár, amelyet hajdanán a Lorántffyak majd Kubínyiak uralták, bár a török hódoltság kora óta romokban hever. Itt élt hajdanán – Petőfi fogalmazásában – a „lángszakállú Kubínyi Rudi”, a művelt magyar főúr – ez a másik ok. S harmadjára, a Várhegy alatt található a messze földön ismert és látogatott fürdő.
Ma Hodejov a település hivatalos neve, Szlovákiában, a Rimaszombati járásban található. A ki- és betelepítések, el- és bevándorlások következtében vegyes lakosságú lett. A várhegy jó részét elbányászták, a romok, ha lehet, még romosabbak, a Kubínyiak rég elhagyták, fürdője elhanyagoltan várja végzetét. Az ott élők a sok megpróbáltatás közepette hűséggel teszik, amit az adott körülmények között tehetnek.
A kislányt várgedei lakosként, s egyben magyar állampolgárként jegyzik be a születési anyakönyvbe. Mire Ilonka iskolaköteles lesz, Várgede már nem Magyarország része. Az első világháborút követően a nagyhatalmak egy olyan új, addig nem létező államot hoztak létre, amelyben a többséget a gyakorlatban nem létező „csehszlovák” nemzetiség kreálásával tudták csak biztosítani. A 6 éves Ilonkát nem kérdezték meg arról, kíván-e az új állam polgára lenni. Legyünk jóindulatúak: kiskorú volt. De a szüleit sem kérdezték: akarnak-e kisebbségi sorsban élni? Kénytelenek voltak. Az akkori történet – minden más híresztelés ellenére – nem az önrendelkezésről szólt.
Ilonka a helyi evangélikus elemi iskolában kezdte meg tanulmányait. A napi oktatást, mint maga emlékezik, a gömöri, rozsnyói gyökerekkel rendelkező Papp-Váry Elemérné Sziklay Szerén jelképessé vált szavaival kezdték nap, mint nap: „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában”.
A rimaszombati polgári elvégzését követően a pozsonyi Orsolya-rendi nővéreknél szerzett tanítónői oklevelet 1934-ben, s egy iskolaévnyi runyai kitérő után a mai Nagybalogon kezdte meg pedagógusi pályáját, a helyi református elemi iskolában.
Az 1. bécsi döntést követően Ilonka ismét magyar állampolgár lett. Igaz, akkor sem kérdezték, de Ő, akárcsak a sokszázezer többi magyar érintett, ezt jóvátételként élhette meg.
A Tamás Aladárral kötött házasságából két leánygyermek született, Judit és Anikó. Miután a családfőt áthelyezték, Tornán, majd Szepsiben éltek.
A 2. világháborút követően Ilonka már nem taníthatott (volna) magyar iskolában. Önhibáján kívül. Hogyan is tehette volna ezt, hiszen a magyar iskolákat bezárták. Állampolgárság? Azt a csehszlovák hatalom kollektíve megtagadta a magyaroktól, akiknek a szülőföldjére, javaira viszont jogot formált. Sőt, attól sem riadt vissza, hogy az immáron általa hontalanná tett magyarokat kényszermunkára a cseh- és morva országrészekbe deportálja. Tette mindezt télvíz idején, olyan fűtetlen marhavagonokban, amelyekben / vagy amelyekhez hasonlókban néhány év előtt talán zsidó testvéreinket deportálták. S ráadásul még, cinikusan, fajtájuk megtagadását, a reszlovakizációt is „felajánlotta” a földönfutó magyaroknak. Hogyan is fogalmaz a szintúgy gömöri, dobsinai gyökerekből Kolozsvárott született Reményik Sándor legendás, Ahogy lehet c. versében? „Kik vagyunk mi? Ó, nem az Alázat, Csak a megalázottság fiai. …” Sokan kényszerültek akkor ennek az életérzésnek a megélésére, köztük Tamás Aladár és családja is. A megélhetés kényszere miatt került a család a szlovák nemzeti múltjáról ismert Nagyrőcére. A gyermekek is itt kezdtek iskolába járni. A családfenntartó apa és férj – talán nem függetlenül az elszenvedett lelki traumáktól – váratlanul meghalt.
A kommunista puccsot követően – szovjet parancsra, immár a szocialista tábor tagjaként – a magyarok is megkaphatták az állampolgárságot. Ekkor azonban kulákként bélyegezte meg a kommunista hatalom a két gyereket egyedül nevelő özvegyet…
Ilonka Néni 18 hosszú év után, 1958. szeptember 1-jén állhatott ismét a katedrára, s hol másutt, mint Balogon. Abban a nyelvhatár menti faluban, amely lakóinak 1945 után annyi szenvedésben volt részük. „Mind bűnös, mer’ magyar!” – idézte fel keserűen az egyik kegyetlenkedő partizán szavait néhai vitéz Ibos Istvánné Zsámbok Piros mama. Talán nem veszik rossz néven a hasonlatot: olyan a háború utáni Alsó- és Felsőbalog, a mai Nagybalog, mint ama bizonyos állatorvosi ló. Kálváriájuk a partizánok kegyetlenkedésével kezdődött, majd folytatódott a nők, köztük leánygyermekek szovjetek általi elhurcolásával, a „málenkij robot” gyötrelmeivel, ahonnan sokan megnyomorodva, kopaszon térhettek csak haza, majd jött a csehországi kitelepítés, szlovák betelepítés, kollektivizálás… De a balogiak ebben a nehéz helyzetükben sem feledkeztek meg egykori tanító nénijükről. Ahogy tudták, segítették őt a nehéz években.
Ilonka Néni nyugállományba vonulásáig oktatta a balogvölgyi nebulókat. 1972-ben Prágában Comenius emlékéremmel tüntették ki kiváló pedagógiai munkásságáért.
Amikor 1993-ban Csehszlovákia két részre szakadt, s létrejött az önálló Szlovákia, Ilonka Nénit (sem) kérdezték, akar-e állampolgár lenni. Döntöttek Róla (is). Ilonka Néni tisztességgel végezte a dolgát tovább. A Szlovák Köztársaság Kormánya, 2001-ben, hogy elismerését kifejezze, aranyplakettel tüntette ki.
Ilonka Néni, magas kora ellenére mindmáig cselekvő részese a rimaszombati közéletnek. Tagja az MKP-nak, vezetője a Wass Albert Nyugdíjasklubnak. Két gyermeke közül Anikó évtizedek óta a Csemadok egyik szorgos és lelkiismeretes tagja, Judit pedig a néhai HTMH főtanácsosaként vonult nyugállományba. A Petőfi-szobor felállítása körüli szervezőmunkáját nehéz volna túlértékelni. A Rimaszombat és Vidéke Társulás tiszteletbeli tagja.
Miután Ilonka Néni 99 évesen úgy határozott, hogy felveszi a magyar állampolgárságot is, a szlovák politikai elit úgy döntött, özv. Tamás Aladárné Szűcs Ilona nem szlovák állampolgár többé.
Húsz éve várunk arra, hogy a csehszlovák, illetve szlovák politikai elit – a már megkövetett zsidók és németek mintájára – nekünk is annyit mondjon: pardon. Azoknak azonban, akik ezt várják a marhavagonokért, a szülőföldről való kiűzetésért, a javaktól való megfosztásért, a kényszermunkáért, a magyar szó miatti kopaszra nyírás fájó emlékéért, folyamatos válaszadásban lehet részük nyelvtörvény- és helységnév ügyben, vagy éppen az állampolgárság megvonása formájában.
Hová jutottunk? S hová tartunk?
Mielőtt még a díjat átadnánk, engedjenek meg néhány szót az Alapítványról és a díjról!
Egy Rima menti faluban, Simonyiban indította útjára 1990. május 17-én néhai atyánkfia, Habodász Elemér azt a kezdeményezést, amelynek célja a szlovákiai magyar felsőoktatás megteremtéséhez szükséges pénznek adományokból való előteremtése. Ez a későbbi Simonyi Alapítvány születésnapja.
Megnyíltak a szívek – és a zsebek. Magánszemélyek, intézmények, önkormányzatok tartották megtisztelő kötelességüknek a példamutatást. Ha egyetem nem is lett akkor az adományokból, máig egyedülállóan szép példát mutatott az összefogásra… Ma, immár a működő Selye János Egyetem tudatában, akár mosolyoghatunk is az akkori nemes, ám naiv szándékon. Akkor azonban kevéssel voltunk ’89 novembere után. A naivságnál csak a jó szándék és a lelkesedés volt nagyobb.
Utóbb az alapítvány célja módosult. Az igazgatótanács úgy döntött, hogy az alaptőke kamatait, illetve magának az alaptőkének egy részét a hazai magyarság művelődésügyének támogatására fordítja.
A Simonyi Alapítvány soha nem volt, s ma sem tőkeerős. Az igazi ereje a már említett közösségi összefogás megtestesítésében van. Ez az a fundamentum, amelyre építeni lehet.
Igazgatótanácsának jelenleg kilenc tagja van. Delegálják bele képviselőjüket a legjelentősebb szlovákiai magyar társadalmi szervezetek, így a CSEMADOK (Balogh Gábor személyében, Ipolybalogról), a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (a kassai Kukoricás Róbert képviseli), a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége (Tankó Albert Kassáról), a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség (Csúsz László Rimaszombatból), történeti egyházaink (római katolikus részről Elek László esperes úr Komáromból, református részről Géresi Róbert püspökhelyettes úr Abaújszináról), s a korábbi kurátorok közül Kolár Péter Kassáról, B. Kovács István pedig Rimaszombatból. Sajátos a Simonyi Alapítvány helyzete a tekintetben is, hogy az MKP is képviselteti magát az igazgatótanácsban – jelenleg Auxt Ferenc révén. Az Alapítványban Nyitray László tölti be az ellenőri tisztséget, Bán Zoltán pedig a gondnoki teendőket látja el.
Ha az igazgatótanács összetételét tekintjük, megállapíthatjuk: jelen pillanatban a Simonyi Alapítvány, összetételét tekintve, a szlovákiai magyarság egyik reprezentatív testülete. Bizonyos értelemben betölthetné az időként és többek által felemlegetett „szlovákiai magyar közalapítvány” feladatát. Csak jelzem, annak idején volt is ilyen szándék…
Az Alapítvány eddigi működése során közel 50.000 EUR értékű támogatást folyósított a szlovákiai magyar nemzeti közösség részére.
Petőfi-díj a civil helytállásért
A szándéknyilatkozat a költő rimaszombati szobrának avatásakor hangzott el 2004-ben. A Petőfi-díjat 2006-ban adtuk át első ízben: a közadakozást javasló, már említett Habodász Elemérnek, posztumusz. Rajta kívül Kováts Miklós tanár (Kassa), Koncsol László író (Pozsony), Juhász István agrárvállalkozó-mecénás (Hanva) és a komáromi Mariánum Egyházi Iskolaközpont részesült az elismerésben.
S hogy miért éppen Petőfi a névadó? Ha van költő, aki megtestesíti az elkötelezett civilt, akkor az ő. Aki ugyan meglehetősen radikális felfogású volt – ugyanakkor 1845-ben nem utasította el a Rimaszombatban, a megyei tisztújítás alkalmával a Gömör és Kis-Hont vármegye által felajánlott tiszteletbeli táblabírói címet.
A civil helytállásért adandó Petőfi-díjat tehát olyan testület ítéli oda, amelyben éppúgy jelen van a civil szféra az országos hatáskörű szervezetek révén, mint történeti egyházaink és a magyar politikai képviselet, az igazgatótanács tagjai pedig Komáromtól Kassáig terjedően lefedik szinte az egész hazai magyarlakta vidéket.
Szeretett Gyülekezet!
Ilonka Néni mára fogalom lett. Élete, sorsa páratlan módon példázza örökölt és vállalt közössége, a szlovákiai magyarság sorsát. Élete a 20-21. századi magyar sors egyedülálló lenyomata! Amikor Őt köszöntjük, Vele együtt a közösségre is gondolunk.
A Simonyi Alapítvány igazgatótanácsa minderre tekintettel döntött úgy, hogy a Petőfi Sándorról elnevezett, s a helytállásért adandó díját 2012-ben özv. Tamás Aladárné Szűcs Ilonának adományozza.
Kedves Ilonka Néni!
Kérem, hogy vegye át a Díjat, az emlékplakettet és oklevelet, valamint a Gútai Magyar Tannyelvű Magán Szakmunkásképző Iskola által készített tűzzománc képet, az igazgatótanács tagjait pedig arra kérem, hogy jöjjenek a presbiterek széksorai elé a díj átadására.
B. Kovács István, a Simonyi Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34007″}
