Manapság elég sokat ragozzák az úgynevezett szemléletváltást, arra célozva, mennyire mássá válik a világ. Ám ha megnézzük, miről szól ez a némileg fölszínesen deklarált módosulás, sok újdonságot nemigen találunk. A célok ugyanis – akár bevalljuk, akár nem – a világ kezdete óta nem változtak, még a módszerek is azonosak, tulajdonképpen csak a kulisszák lettek mások, idomultak az új divathoz.
Márpedig a divatnak mindig egyetlen célja volt (s itt elsősorban az átkeresztelt régi eszmék aktivizálására kell gondolni, amelyekkel boldogítani kívánják a világot, akár politikai, akár művészi, vagy egyszerűen csak emberi szempontból értelmezzük), hiszen nemcsak fölöltöztetni akarják az embereket, de elsősorban hatni igyekeznek rájuk egy átmeneti szépség- és bölcsességideál elképzelése szerint az adott természeti és kulturális körülményeknek (nem mindig) megfelelően. Vagyis például Afrikában másképp öltözködnek és másképp gondolkodnak, mint mondjuk Alaszkában: a melegebb éghajlat más szemléletet, más helyi hagyományokat (és más ruházatot is) eredményez.
A divat természetesen az utánzás vágyát is fölébreszti: divatos legyek, olyan, mint más, egy celeb lehetőleg. Tehát ha egyedi személyiség akarsz lenni (és ki nem akarna?), akkor légy olyan, mint a többi (így válik az egyediség tömegessé). Ez a csordaeffektusnak megfelelően a nézetek követésében nagyszerűen érvényesül. Tehát bugyuta elképzelések is, amennyire megfelelő szelet kapnak, képesek divattá válni, követőik pedig őszintén hisznek bennük, komolynak tűnő „érveket” sorakoztatnak föl, s más nézetet nemigen vesznek tudomásul. Egészen önmagától azért nem történik ez, az ilyesmi mindig rejtett, de hatékony manipuláció eredménye. Ennek saját technológiája van, miként azt Joseph Overton megfogalmazta.
Az Overton ablak, amit sajnos nem vesznek elég komolyan, „olyan politikai elmélet, amely leírja, hogyan lehet megváltoztatni a közvélemény észlelését úgy, … hogy elfogadják azokat az ötleteket, amelyeket (korábban) őrültnek tartottak”.
Arról szól tehát, hogyan lehet az elfogadhatatlan abszurdumból is társadalmilag elfogadott szemléletet faragni. Overton ezt a kannibalizmus elfogadtatásával illusztrálja, de helyettesíthetjük akár szemantikai (félre)magyarázkodással, globalizmussal, LMBTQ-követelésekkel, bármivel. Teljesen mindegy, milyen önző cél érdekében milyen őrültséget kívánnánk elfogadtatni, csak a lépések sorrendjét kell betartani.
Azzal kezdődik ez, hogy igen, vannak tabuk, de azért beszéljünk róla. Ha már ez a könyökünkön jön ki, következik a téma deszakralizációja, majd az eredeti fogalom eufemizmussal való helyettesítése, illetve annak racionális elfogadtatása, popularizációja, s végül törvénybe iktatása.
Ha megnézzük az utóbbi években keringő legvadabb elméleteket (ezek általában szexualitással, s különböző, gyakran abszurd joggal összefüggő kérdések), láthatjuk, hogy olyasmiért képesek lelkesedni még értelmes emberek is, ami azelőtt elképzelhetetlen volt, mi több, politikusok is akadnak bőven, akik – bár minden információ rendelkezésükre állhat, hogy objektívan mérlegelni tudjanak – esztelen elképzelést is képesek kizárólagosnak tekinteni, s mindezt demokratikus haladásnak minősítik.
Ami az emberiség céljait illeti, mindig a hatalom, s az azt föltételező tőke volt érdekes, minden igyekezet arra irányult (már a bunkóval csapkodó ősember idejében is) – kivéve néhány idealistát, akik a humánum (az anyai ösztön) jegyében próbáltak hatni a világra, az emberek szemléletére.
Ezekről ugyan sokat beszélnek, de nem követik őket. Hiába erősködünk, hogy ők a többség, mivel csöndesek, sőt némák, elhanyagolható kisebbségként viselkednek, józan eszükre csak akkor hallgatnak, ha elképzelésüket a hatalom birtokosai saját hasznukra tudják fordítani. A humán szemlélettel az a gond, hogy még véletlenül sem tudjuk, milyen lenne a világ emberséges, józan, pozitív elképzelések nélkül, amilyeneket mondjuk egy Michelangelo vagy Thomas Mann közvetített, azt sem tudjuk, milyen lenne a világ az ókori görög drámák nélkül, vagy akár egy Goethe, Bach, Arany János, Karel Čapek műve nélkül. Mazsoláznak belőlük, elismerően bólogatnak hozzá, sőt hivalkodnak velük, mégis egy Nagy Sándor, egy Caesar, egy Napoleon, egy Hitler, Sztálin – és sorolhatnám tovább – elképzelése, akarata érvényesül, mert a hatalom akaratát képviselik, s ez vonzó: ha ugyanis velük tartok, talán nekem is csöppen abból a hatalomból valami, az árnyéka legalább. Ez a piti tolvajok, politikai karrieristák, besúgók, a csorda stb. világa. Ennek mindig jól látható, érvényesülő hatása volt, mivel a közember, akinek csak egyfajta információja van, nem gondolja végig a következményeket.
Mára a politikai mozaik ugyan némileg átalakult, nem úgy hívják már a törekvéseket, mint régebben, de ez csak a látszat, újnak tűnő kulisszákat vetettek be. A változás abban áll, hogy bizonyos értékeket – vagy fogalmazzunk inkább így: fogalmakat – átneveztek (eufemizmust használnak – lásd az Overton ablak egyik lépését), ezáltal egy-egy tényezőnek más, elfogadhatóbb tartalma lett. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy vannak hangsúlyosan emlegetett fogalmak, amelyeket pozitívnak neveztek ki, viszont eredeti értelmük helyett teljesen mást értenek alatta; másrészt bizonyos fogalmakat kizárólag negatívnak neveznek ki, természetesen szintén eredeti tartalmuktól függetlenül, s haladásnak, fejlődésnek nevezik azt. Ez nem csupán egy-egy fogalommal történik: át- és félremagyarázni bármit lehet.
Ilyen például a szabadság. Vajon miféle csodabogár az? Annyira eltorzult ez a fogalom, hogy senki sem tudja megmondani, valójában mit jelenthet, még megközelítőleg sem, mivelhogy homlokegyenest eltérő magyarázatokkal szembesülünk.
Nem új keletű gond ez, hiszen a világ kezdete óta nem tudják, mi is tulajdonképpen az a furcsaság, amit szabadságként emlegetünk, pedig szinte minden filozófus próbálkozott vele. Legújabban szabadosságot, anarchiát értenek alatta: nem azt mondják, de úgy viselkednek, úgy érvelnek, hogy szabadság akkor van, ha azt tehetem, amit akarok, s ha nekem van igazam – akkor is, ha traktorok potyognak az égből.
Errefelé, Kelet-Európában sokáig a marxista szemponttal etettek, tőlünk nyugatra ezt nem ismerik, sőt – ami nagyobb baj – nem is tudják, egy-egy következményében ez mit jelent. Viszont marxista szempont szerint a szabadság „olyan filozófiai kategória, amely az emberi tevékenység és az objektív természeti és társadalmi törvények kölcsönös viszonyát fejezi ki”. Ugyanakkor (szintén a marxizmus alapján) az idealisták a szabadságot és az elkerülhetetlent egymást kölcsönösen kizáró tényezőként kezelik, a szabadságot a szellem önrendelkezésének tartják, amelyet külső tényezők nem determinálnak. Ilyen értelemben „a szabadság a kívánt tett megvalósításának lehetősége. Filozófiailag a determinizmus ellentéte” – magyarán: csak önmagára összpontosít, tehát azt, hogy teszek-e valamit, vagy nem, egyedül én döntöm el, az (objektív) külvilág véleménye nem érdekes.
Ezzel szemben Marx Károly szerint a szabadság az elkerülhetetlen, a szükségszerűség fölismerése – s ez lényegesen más. Persze mindkét értelmezés a fogalmak szemantikájától is függ. De: Marx definíciója tekintettel van a körülményekre, a környező világra, beleértve a józan észt, valamint a pozitívumok és a negatívumok mérlegelését. Ez a fölfogás föltűnően rímel arra, amit a Bibliában olvashatunk: „Az én parancsaim szerint járjatok el, és az én törvényeimet tartsátok meg, s azok szerint éljetek.” Vagyis: a szabályokat az Úr határozza meg (ez az elvárás minden parancsolatra vonatkozik), s amit elvár, az közös, kollektív kötelesség, nincs szó ettől eltérő egyéni szabadságról. Az életet tehát ilyen szükségszerűségnek, a közös érdeknek kell alávetni, vagyis tekintettel kell lenni másra/másokra. Másképp fogalmazva:
az én szabadságom ott ér véget, ahol a tied kezdődik. Mivelhogy a szabadság nélkülözhetetlen tartozéka a felelősség és a kötelesség, felelősek vagyunk egymásért, kötelességünk a közös érdeket szem előtt tartani.
Ha egy szülő úgy véli, szabadságát úgy éli meg, hogy mulatni megy annak árán, hogy magára hagyja a gyermekét, az felelőtlen, szülői kötelességét elhanyagolja. Ez mindennel így van: aki nem gondol másra/másokra, és csak a saját kedve, egoista szempontja szerint cselekszik, az felelőtlen, vélt szabadságának rabja, tehát nem szabad ember. Ráadásul amit a marxista filozófia nyugati idealizmusnak tart, az önmagára összpontosító kizárólagosságot, az ma is észlelhető a különböző, általában balos, neoliberális fölfogásban, mikor önmaguknak sajátítják ki a tényektől független egyetlen igazságot (mint annak idején a kommunisták), minden más szemléletet önkényesen elfogadhatatlan ultrajobbos, fasiszta, antidemokratikus, stb. nézetnek minősítve.
Ezek után kérdés, valójában mit tarthatunk jobboldali, idealista, s mit baloldali, materialista szemléletnek – persze csak nagy vonalakban, mivel manapság ez a fölosztás inkább történelmi hagyatékként használható. A fogalmak, pontosabban az értelmezésük s tartalmuk tényleg változtak, amit nagy hangon, sűrű dobpergés közepette deklarálnak. Schmidt Mária szerint
„az Amerikai Egyesült Államok, amire sokáig a szabadság védőbástyájaként tekintettünk, ma nem a szabadságot, hanem a szabadosságot exportálja”,
vagyis azt mondja, hogy az USA saját érdekében (mi másért, nem irántunk érzett szeretete által vezérelve) zűrzavart kelt szerte a világban. Ennek egyik veszélyes következménye, hogy bárki saját (szépen hangzó) sületlenségét szabadsága megéléseként értelmezi. Vagyis filozófiai értelemben bárki bármit mondhat és tehet, mivelhogy szabad. Annyira, hogy nem kell tekintettel lennie másokra. Ennek a szólás- és sajtószabadságra is hatása van, nincs tabu (ez is az Overton ablak egyik lépése!). Ha pedig e vélt szabadságot bármi törvénnyel szabályozni, behatárolni próbálják, azt hisztérikusan letámadják, merthogy nem egyeztethető az általuk megfogalmazott demokrácia fogalmával, jogállamisággal, uniós értékekkel meg az ég tudja, mi mindennel, a megfelelő kifogás csak fantázia kérdése, a tényként kezelt abszurdot pedig (legyen az akár pedofília, mert ilyen kísérletek is akadtak már) törvényileg el kell ismerni, mivel azt az (alapvető) emberi jogok közé sorolták.
További kérdés, a Nyugat most tulajdonképpen milyen állásponton van. Helytálló-e a mai napig élő fölfogás, miszerint a Nyugat az idealista világszemléletnek felel meg, míg a néhai (és újból legördülni látszó) vasfüggöny másik oldalán mi vagyunk a materialisták? Tehát hogy arrafelé nyugaton van a tökéletes makulátlan világ, errefelé keleten pedig az elmaradt műveletlenség, ahova föltétlenül exportálni kéne (lehetőleg az amerikai) demokráciát. Ezzel kapcsolatban nem lényegtelen a bűnösség elhárításának az igyekezete a Nyugat által (az antant viselkedése, Trianon, müncheni egyezmény miatt, stb.), valamint hogy Németországot (elsősorban gazdasági ereje miatt) jelentéktelenebbé tegyék.
A Nyugat (az EU) ugyanis a néhai gyarmatok iránt most hirtelen nagylelkűséget színlel (lásd: BLM, illegális határsértők, rasszizmus elleni kirohanások stb.), az afrikai gazdaságot azonban továbbra is kézben igyekszik tartani,
egyúttal pedig a németek rossz lelkiismeretét fasiszta múltjuk miatt mesterségesen gerjesztik, ne legyenek rasszisták a mai népvándorlás kezelésekor, mert így politikai eszközökkel lehet gyengíteni a német gazdaságot. Az orosz–ukrán konfliktus egyik mozgatórúgója éppen az, hogy a nyugati világ a néhai gyarmatokban való gyengülő befolyását, a gyarmatosítás új lehetőségét (a fejlődésre való tekintettel persze) a néhai szocialista blokkban fedezte föl, miközben a Szovjetunió nosztalgiájában élő Oroszország a néhai keleti blokkban elvesztett befolyását igyekszik helyreállítani. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy akár ebben is egy új korszak születésének a lehetőségét lássuk. Holott csak a történelem ismétli önmagát.
Schmidt Mária a már idézett könyvében Augusto del Nocet idézi, aki szerint
„a marxizmus csak Kelet-Európában múlt ki, azonban Nyugaton már rég győzött”.
Így igaz, de ez csak azoknak lehet újdonság, akik nem látnak a szemüktől. Ugyanis Noce szerint, írja Schmidt Mária, „a marxizmus lényege az ateizmus és a materializmus”. Mi errefelé keleten megéltük, hogy a kommunisták az ateizmust ideológiai eszközként használták, éspedig a hagyományos vallások elleni harcban, hogy (Európában) a kereszténységet lecseréljék egy új vallással, hogy bevezessék a kommunizmust, ahol a keresztény Isten helyett a kommunista istenek és szentek foglalnak helyet, úgymint Marx, Lenin, Sztálin és minden aktuális pártfőnök. Ez annyira fontos volt számukra, hogy amit materializmusnak neveztek, az nem is volt fontos, ugyanis a reális kommunizmusnak „a gazdaságra vonatkozó elképzelései ideológiájának csak másodlagos, valójában lényegtelen részét képezik”, idézi tovább Schmidt Mária Nocet. Vagyis a kommunisták nem is voltak materialisták, hanem valójában idealisták. Ezért építettek és üzemeltettek tudatosan olyan gyárakat, amelyekről eleve világos volt, hogy veszteségesek lesznek, csakhogy kiszúrják a csúnya Nyugat szemét azzal, hogy mifelénk nincs munkanélküliség. (Valami hasonló történik a neokommunisták és neoliberálisok által képviselt szankciós politikával, amely jól dokumentálja e „baloldal” ideológiai gyökereit.)
Ezzel szemben a materialista beállítottságú Nyugat természetesen számolt a gazdaság törvényszerű adottságával, hogy munkanélküliek bizony vannak és lesznek is, idealistának hangzó szólamaikat pedig csak materialista céljaik megvalósítása érdekében használták – mint láthattuk, nagyon ügyesen. S ezt teszik máig:
a fogalmak átértelmezése csupán csel, kiváló eszköz, hogy megtévesszenek, zsarolhassanak, nyerészkedhessenek.
Mert mindig a nyereség fontos, annak levét pedig a gyengébb issza meg. Ahol tehát nyereséget kell produkálni, ott gyengíteni kell előbb. Ezt szolgálják – többek között – a már említett különböző szankciók. Igazságos fölháborodásnak álcázzák, pedig álszentek, hiszen azokra vonatkoznak a szankciók, akiket tönkre akarnak tenni. Ugyanakkor titokban bárkivel üzletelnek, amíg az számukra előnyös. Nem újdonság ez: a II. világháborúban 1941. június 22-ig, amikor megindult a Barbarossa-terv, vígan jártak a vonatok a két, akkor szomszédos diktatúra között, hozták-vitték az árut, stratégiai fontosságukra való tekintet nélkül. Mert az üzlet az üzlet. Kit érdekelnek ilyenkor a szankciók.
Miután összeomlott a Szovjetunió, kiderült, a kizsákmányolásmentes világ tényleg utópia, megvalósíthatatlan álom, s ezzel az álom fogalmától elnézést kéne kérni: a kommunizmus számára az emberi élet nem sokat számított, s az álomhoz semmi köze nem volt (lásd például a szovjet hadvezetést a II. világháború alatt, még dicsekedtek is, mennyi veszteség árán tudtak előre haladni, minden új párttitkár a statisztika lehetőségeivel szórakozva egyre több áldozatot emlegetett – v.ö. például Viktor Szuvorov könyveivel).
A kommunisták odaadó kitartása ideológiájuk gyakorlatához azt eredményezte, hogy végleg kiderült: a kommunista gazdaságpolitika zsákutca, csak terrorral, durva elnyomással, diktatúrával tartható fönn. A kommunista gazdasági modell ugyanis bizonyíthatóan nem működik, a kapitalista viszont igen – nem ideális az, nem is jó, de működik (lásd például Észak- és Dél-Koreát).
Ebből a csapdából bújt ki szemfülesen Kína: egyszerű szemléletváltással faképnél hagyták a gazdaság idealista szempontú gyakorlatát, s kerek-perec áttértek a gazdaság materialista gyakorlatához, miközben megtartották a kommunista módszereket.
Úgy tűnik, ez a mai világ egyetlen hatékony uralkodási lehetősége. Elég odafigyelni, miképp lett az elmaradott Kínából néhány év alatt világhatalom, amely már most is hatékonyan kérdőjelezi meg az USA világelsőségét. Kínában ugyanis nem sokat foglalkoznak a demokráciával, amelynek a nyugati világban sok, nem mindig valós jogra hivatkozó, ám hatékony, beépített fékje van. Az is tényező, a kínaiak hogyan viszonyulnak mindehhez. Lehet rasszistának minősíteni, ám tény, hogy a sárga faj más lélektani tulajdonságokkal rendelkezik, más kritériumok szerint működik, mint a fehér faj: türelmesebbek, gyakran kitartóbbak, ősi kultúrájuk, hagyományaik, történelmük más viselkedésre predesztinálja őket.
Látni, hogy Kína nem csupán „lassan mendegél”, hanem rohamlépésekben képes lehagyni az USA-t, s természetesen Európát is. Ugyanakkor ez a kínai kiadású idealista-materialista ötvözet föltehetően nem fog sokáig olajozottan működni, a különböző (valós, vagy kitalált) jogok Kínát is meg fogják fertőzni (láthattunk erre utaló jeleket), s akkor már csak idő kérdése, a belpolitikai problémák mikor változnak külpolitikai agresszióvá. S itt nem csupán Tajvanra kell gondolni, a túlnépesedés is okozhat fejtörést. Vagy egy tapogatózó határincidens, mint 1969-ben az Usszuri folyónál.
Ha tehát arról beszélünk, hogy átalakulóban a világ, több kérdést kell tisztázni. Alapvetően ugyanis nem igazán alakul át, csak a hangsúlyok helyezkednek máshová. De ha nem leszünk képesek megtalálni az Európának lényegileg megfelelő alkalmas utat, ha egység helyett ideológiák mentén, hatalmat és tőkét hajszolva mesterségesen kettéválasztjuk, ha nem tiszteljük az életfontosságú prioritásokat, azaz ha nem sikerül megőrizni Európa hagyományait, történelmét, hitét, vízióját, minden valós értékét, s nem találunk ki ebből a – tulajdonképpen idejétmúlt – idealista/materialista, jobbos/balos, mindent félreértő, félremagyarázó bűvös körből, akkor Európának befellegzett.
Csak a múltja marad, ha lesz még, aki emlékezni fog rá.
Aich Péter/Felvidék.ma