Agócs Gergely népzenész, népzenekutató az STV 2 Szemtől szemben című műsorának volt a vendége, akivel Bárdos Ágnes beszélgetett. Az alábbiakban az interjú leiratát olvashatják:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, aki egyszer így szólt édesanyjához:” Édesanyám, varrjál már nekem egy fatartót! Az édesanya teljesítette elsőszülött gyermeke kérését, azóta a fiú a fatartóval járja az országot, világot.” – és most itt ül velem szemben, hogy beszélgessünk szemtől szemben.
– Igen itt van a fatartó, ami valójában a furulyáimnak a tokja hat rekesszel, amit édesanyám jó húsz évvel ezelőtt varrt nekem.
Hogyan kezdődött a kapcsolatod a népzenével?
– Valószínűleg a gyermekkoromban. Nagyszüleimnél nevelkedtem 7 éves koromig, és ott még mindennapos volt az éneklés. Keveredett ott a népdal a magyar nótával, de az hogy énekeltek, ez az élet része volt. Már ez meghatározta az én viszonyomat ehhez a kultúrához. Később Losoncra kerültem középiskolába, így ismét Füleken laktam a nagyszüleimnél. Ott pedig egy néptáncegyüttesben kezdtem el táncolni. Salgótarjánból járt át a koreográfusunk, magyarországi szlovák fiú és ő hozott nekünk eredeti felvételeket. Az első találkozásom után, amikor tényleg eredeti felvételekkel szembesültem, a következő héten kölcsön magnóval gyalog elindultam gyűjteni az énekeket, és valójában nagyon hamar eljutottam az ősforrásig. Azoknak a falusi embereknek az énekléséig, akik ezt a kultúrát még saját örökségként hordozták a lelkükben, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől kaptak. A furulya volt az első hangszer amit kaptam, aztán a másik is, amit megörököltem. A családunkban volt egy idős pásztorember. Amikor meghalt, a családja nekem adta a furulyáját. A mai napig őrizgetem, itt van, és ha lehet hinni a feliratnak, az van ráírva, hogy 1639.
A népzene a tiéd, ahogy mondod, illetve a néprajzkutatás, illetve a te egész érdeklődési köröd és most már hivatásod is. Ez életforma, ugye? Hiszen akárhányszor látlak az öltözékedben is a népiest követed.
– Nem is az, hogy követem, ezt nem lehet hitelesen művelni anélkül, hogy ne nőjön bele ezekbe a környezetekbe és ne érezze őszintén sajátjának mindazoknak az embereknek a kultúráját, világlátását, akiktől ezeket az értékeket gyűjti. Én azt gondolom, hogy az elkötelezettség az egyik legfontosabb mozzanata a mi szakmánknak. A nemzet emlékezete csak részben fekszik a különféle okos történelemtanulmányokban, az a másik történelem, amely fölötte áll a nagyvilág dölyfös történéseinek, az fontosabb számunkra.
Emiatt a hitelesség miatt, amelyről beszélsz, őrzöd hűen a palóc nyelvet is?
– Nem törekszek arra, hogy én ezt most görcsösen őrizzem, arról van szó, hogy én Magyarországon, Budapesten élek már több mint húsz éve, és nekem nem imponál, nem tetszik ez a pesti beszéd, Magyarország média nyelvezete, az szorítja ki a tájnyelveket. Érdekes, ha Székelyföldre kerülök, vagy Mátyusföldön eltöltök egy kis időt, pillanatok alatt ragad rám az ottaniak tájnyelve, mert az tetszik.
Gyűjtéseidről beszéljünk. Már említetted, hogy egy kölcsönvett magnóval indultál neki nagyon fiatalon. Mi indított útjára?
– Valójában egy gyűjtőszenvedély. A kisfiúk sokan gyűjtenek bélyegeket, autókat, vagy ismerjük ezt a vonatszenvedélyt. Hát nekem is volt egy ilyen szenvedélyem, műanyag állatokat gyűjtöttem, és akkor cseréltem üveggolyót jávorszarvasra, mert az még nem volt. Lehet, hogy ez a hajlam az ősöktől öröklődött belém, és később szerintem szerencsésen találkozott ez a hajlamom azzal, hogy nagyon kíváncsi természetű gyerek voltam. A motiváltságomat ebből a kíváncsiságból szereztem. Tehát engem nagyon érdekelt, hogy néz ki ez a kultúra, az életben hogy néz ki az, amit a néptáncegyüttesben megismertem. Amikor kérdezték tőlem a barátaim, miért megyek gyűjteni, azt mondtam, mert én úgy gondolom, hogy a leghitelesebben úgy tudom megtanulni a dalokat vagy a hangszerjátékot, hogy ha ezt kézből-kézbe kapom, ennek a kultúrának a hagyományőrző mestereitől. Amikor gyűltek szépen sorban a kazetták, akkor felvettem a kapcsolatot a Zenetudományi Intézet munkatársaival, és mire behívtak katonának, már több mint 20 óra zeneanyagot leadtam a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének népzenei archívumába.
Először a Kárpát-medencében gyűjtöttél, de aztán tovább mentél, melyik volt a legmesszibb vidék? Honnan tudtad, hogy hová kell menni, ki adta a fülest, hogy azon a vidéken még olyan dolgokat találsz, amelyeket még soha senki nem gyűjtött föl?
– Kettős érdeklődés volt ez, egyik forrása ennek az érdeklődésemnek az etnográfiai, őstörténeti érdeklődés, amely minden néprajzkutatót a keleti irányba orientál és keresi a magyar kultúrának a gyökereit. A másik az egy sokkal személyesebb indíttatás. Amikor még élt nagyapám, megkérdeztem, mit jelent az Agócs név. Azt mondta nekem, tudod fiam, török-tatár eredetűek vagyunk. Azt gondoltam, hogy a törökökkel, tatárokkal kerültünk ide. Nem tudtam, hogy ez a kapcsolat a török népekkel sokkal későbbi eredetű, mint amikor a középkorban be-be törtek ilyen-olyan hatalmak a Magyar királyság területére. Egyetemista koromban elkezdtem érdeklődni az őstörténet irányában, és nagyon érdekes dolgok derültek ki. Pl. az, hogy a magyar honfoglaló hét törzshöz csatlakozott három kabar törzs, az ide lett letelepítve Felvidéknek a keleti részeire. Érdekes, hogy Nógrád megye magyarországi területein a hét magyar törzsnek a neve a helyi nevekben megtalálható. És ekkor kiderült, hogy az Agócs név az „akkus” ótörök szóból származik, és azt jelenti fehér sas, erre számos bizonyítékot szereztem ott a Karacsájoknál az Észak-Kaukázus térségében. De nem ez volt a legtávolabbi hely, hogy a kérdésre válaszoljak, hanem a Hanti-Mansi Köztársaság, Szibériában.
És találtál dallampárhuzamokat?
– Nemcsak dallampárhuzamokat, hanem konkrét dallamegyezéseket. Az Észak-Kaukázusban élő karacsájok, balkárok, nogajok, kumykok zenéje olyan dallamot tartalmaz, amely létező magyar dallamtípusoknak érvényes változatai. Számítógépes vizsgálattal olyan nagyok a megegyezések, hogy ki tudtuk mutatni, hogy ez áll legközelebb a magyar népzenéhez.
És szövegileg, nyelvileg?
– A Csodaszarvas mondát megtaláltuk, egy az egyben. Tehát a magyar Csodaszarvas mondának két eleme létezik, az egyik a szarvasra vadászó két testvér, a másik a regős énekek csodaszarvasa. Ott is a két testvér Umar és Bijnöger, nem nehéz felismerni az Umar-ban a „hunor” szót és a Bijnöger-ben pedig a „venger” magyar szót. Ez a két testvér indul el vadászni, és amikor utolérik a csodaszarvast, az ugyanúgy megfordul, és elkezd vitatkozni velük.
Térjünk vissza a gyűjtő körutadról, és beszéljünk a legutóbbi eseményről, ami nemcsak a te életedben volt nagy esemény, hanem mindazokéban, akik beneveztek ebbe a versenybe. Most a Duna Televízió „Fölszállott a páva” című vetélkedőjére gondolok, amelynek te voltál az ötletgazdája, szakmai koordinátora és zsűrijének az egyik tagja. Milyen igény hozta létre ezt a vetélkedőt?
– Az ötletgazdája Balogh Júlia főszerkesztő volt, nekem az a feladat jutott, hogy ezt az ötletet tartalommal megtöltsem és a Hagyományok Házában dolgozó kollégáimmal együtt kialakítsam. 2011 decembere óta dolgoztunk a televíziós kollégákkal és civilekkel együtt. Én úgy gondolom, hogy a legnagyobb eredmény ebben, hogy a táncházmozgalom eszmeisége át tudott törni és meg tudta határozni, hogy milyen szempontok szerint értékeljük a versenyzők produkcióit. Ez azért is volt fontos, mert nem véletlen, hogy az UNESCO védnökséget vállalt a műsor fölött, hiszen 2011. november 26-án az UNESCO egyik kormányközi testülete egyhangúlag elfogadta a magyar táncházmódszert, úgy mint a Szellemi kulturális örökség védelmének magyar modelljét. Én azt gondolom, hogy nagyon sok célt teljesíteni tudtunk.
Véleményed szerint sikerült népszerűsíteni a magyar népzenei kincset, vagy nem szorul rá pl. a fiatalok körében, hogy népszerűsítsék?
– Én szerintem nem szorul rá, hogy népszerűsítsük, hiszen Magyarországon a Statisztikai Hivatal kimutatása szerint közel 200 ezer ember foglalkozik igazolt módon a magyar népművészettel színpadi előadóként. Szerintem csak annyi történt, hogy láthatóvá tettük ezt a rétegét a magyar kultúrának. Reméljük, hogy lesz folytatás is, reméljük lesz rá forrás is.
A műsor az STV 2 archívumában 2013. január 25-i dátum alatt ITT tekinthető meg.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37629,35186,37052,37262″}
