Az idei március idusa – miként minden tavasszal 1848 óta – ismét elhozta számunkra a büszke emlékezést, felelevenítve a nemzet dicsőségét, nagyjaink emlékezetét, mindazokat, akik fáklyaként világítanak számunkra. Köztük van Petőfi hőn szeretett tábornoka, „Osztrolenko véres csillaga”, a 230 éve született Bem József.
Józef Zachariasz Bem, magyarosan Bem József, lengyel származású magyar honvéd altábornagy, „a székelyek Bem apója”, éppen betöltötte 54. életévét, és emigránsként élt Párizsban, amikor 1848. március 15-én kitört a magyar forradalom.
Bem cseh eredetű lengyel nemesi családba született 1794. március 14-én. Tanulmányait Krakkóban, majd a varsói Tüzér- és Műszaki Iskolán folytatta. A napóleoni hadjáratban tüzérhadnagyként vett részt. Gdańsk védelméért francia Becsületrenddel tüntették ki.
1815-ben belépett az orosz fennhatóság alatt álló Kongresszusi Lengyelország (Lengyel Királyság) hadseregébe. Tüzérszázadosként igyekezett elsajátítani kora műszaki ismereteit, 1819-ben a varsói tüzériskola tanára lett.
A kor rakétafegyverének számító röppentyűk tökéletesítésével is foglalkozott. Nyíltsága kemény büntetésekhez vezetett, míg I. Sándor halála után az orosz–lengyel szolgálatot végül elhagyhatta.
Nagyszeben ostroma 1849. március 11., ismeretlen mester, Magyar Történelmi Képcsarnok (Fotó: Wikipédia)
Részt vett az Orosz Birodalom elleni novemberi felkelésben. 1831 elején – őrnagyként – egy lovasüteg parancsnoka lett. Az osztrolenkai csatában tíz ágyú összpontosított tüzével szinte az egész támadó orosz hadsereget feltartóztatta, időt nyerve a lengyel hadtest újrarendeződésére, de a vereséget így sem sikerült elkerülniük. Jan Skrzynecki tábornok még a csatatéren ezredessé léptette elő. Két hónappal később már tábornok volt, neve nemzetközileg is ismertté vált. A lengyel szabadságharc bukása után megszervezte, hogy a nagy emigráció (Wielka Emigracja) keretében a felkelésben részt vett ötezer fő Franciaországba meneküljön, s maga is Párizsba emigrált. Itt megírta emlékiratait A lengyelországi nemzeti felkelésről címmel.
Bem 1848 szeptemberében egy lengyel–horvát légió felállításának tervével Magyarországra akart utazni, de az október 6-ai forradalom Bécsben érte, ahol vállalta a forradalom fegyveres erőinek főparancsnokságát. A város eleste után álruhában Magyarországra szökött.
Pozsonyban felajánlotta szolgálatait Kossuth Lajosnak, aki a schwechati vereség után visszavonulóban levő magyar csapatok főparancsnokává akarta kinevezni. Bem – attól tartva, hogy a magyar tisztek nem fogadnák el az idegen parancsnokot – elhárította a megbízást, így december 1-jén az erdélyi hadsereg parancsnoka lett. 3-án jelentkezett szolgálattételre Kossuthnál, aki – mivel szabad parancsnoki poszt akkor nem volt – a Nagyszombatban állomásozó Guyon Richárd dandárjához rendelte tanácsadóként.
Nemsokára azonban visszatért Pestre, ahol ekkor már Wysocki József irányításával folyt a lengyel légió megszervezése. Bem még párizsi emigrációja során került ellenséges viszonyba a Lengyel Demokrata Társaság tagjaival, ezért a lengyel légió tagjai is ellenségesen fogadták. Az ellentét odáig mélyült, hogy egy lengyel önkéntes merényletet kísérelt meg Bem ellen. Az indulatos vitákkal járó ellentétet Kossuth úgy próbálta feloldani, hogy a feleket elvezényelte a fővárosból.
Ekkor Bem altábornagy határozott intézkedéseivel rövid idő alatt újrarendezte a szétzilált, Erdélyből szinte teljesen kiszorult – a Csucsai-szorosnál álló – erdélyi hadsereget (tavasztól VI. honvéd hadtest), majd Puchner tábornok, erdélyi főhadparancsnok támadását visszaverve ellentámadásba ment át, és gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt.
Ezzel kelet felől biztosította az Alföldet, és lehetővé tette, hogy Windisch-Grätz támadása elől a kormány Pestről Debrecenbe helyezhesse át székhelyét. Januárban Karl Urban ezredes csapatait üldözve betört Bukovinába, majd felszabadította Székelyföldet, ahol kiegészítette haderőit.
Ezt követően, egy váratlan mozzanattal Puchner háta mögé került, és január 21-én megkísérelte elfoglalni Nagyszebent, de a csatában a császáriak visszaverték.
Piski csata 1849. február 9. (Fotó: Wikipédia)
1849. január végén Puchner követelésére a román és szász nemzeti tanácsok beleegyeztek a Havasalföldön állomásozó orosz cári erők behívásába. Lüders csapatai február 4-én, jóval Paszkevics hadműveleteinek megkezdése előtt benyomultak Erdélybe, így Bem csapatait bekerítés fenyegette. A vízaknai és a dévai csatákban február 4. és 8. között Bem seregei súlyos vereségeket szenvedtek, bár csapatainak maradékával ki tudott csúszni a kialakuló gyűrűből.
Erősítésekhez jutva Bem már február 9-én ismét támadásba ment át, Piskinél legyőzte az egyesült osztrák–orosz haderőt, és ismét Székelyföldre vonult. A Piskinél vívott csatában és a győzelemben, akárcsak Szeben városának március 11-ei bevételében, döntő szerep hárult a Gál Sándor ezredes által, az első székely határőrezredből a Bem táborába vezényelt három csíki zászlóaljnak. Ezt követően az orosz és osztrák csapatok elhagyták Erdélyt, Bem pedig elfoglalta Brassót.
Petőfi Sándor lelkesen ragaszkodott Bem apóhoz, aki ugyancsak szerette és tisztelte a költőt és szárnysegédjévé nevezte ki. Petőfi ontotta buzdító verseit, amelyekben rajongó szeretettel írt a kis termetű, vézna, de hatalmas lelkierejű katona bátor tetteiről.
Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga! – írta Az erdélyi hadsereg című versében 1849. március 26–27-én.
Amikor Bem tábornok felült a lovára, igazi vezéregyéniség volt. A csatákban valódi hősként viselkedett, nagy kócsagtollas csákójával mindenütt az élen járt, és sok sebtől eltorzult arca belső tűztől égett.
Petőfi a Négy nap dörgött az ágyú… című versében, melyet Debrecenben írt 1849. február 10-15-e között, leírja a Vízakna és Déva közti véres ütközetet, és Bem dicsőségét zengi, amikor „tízannyi volt az ellen” s így nem születhetett magyar győzelem.
Amint Petőfi írta versében:
„Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.
Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet”
Példamutató rettenthetetlensége átragadt katonáira is. Győzelmei után kitüntetéseket, előléptetéseket és dupla ellátmányt osztott. Különösen a székelyek ragaszkodtak hozzá, babonás tisztelettel néztek fel rá, jól lehet Bem apónak egy szavát sem értették. Nem is csoda, mert magyarul nem tudott, a németet csak törte, főleg franciául értette meg magát. Katonái körében számtalan történet keringett róla. Magányos ember volt, azt beszélték egyetlen szerelme az ágyú, azonban a golyóbisok elől nem tudott mindig kitérni. Katonái azonban bálványozták még akkor is, ha nehéz helyzetben voltak. A honvédek aggódva beszéltek erről: – Ne búsulj – mondta az egyik honvéd a bajtársának – ha kifogyunk a golyóbisból, elővesszük Bem apót, van abban golyóbis elég, kicsi is, nagy is, annyit lőttek bele!
Petőfi Sándor rajza Bem tábornokról (Fotó: Wikipédia)
Hadvezérként mesterien alkalmazta az ágyúütegeket, szerette a gyors helyváltoztatáson alapuló meglepetéstaktikát, ezért nagyon megfelelt számára a kicsi, hegyes-völgyes országban kis létszámú sereggel vívott küzdelem. Önzetlen, halált megvető bátorságú, tanult és ügyes katonaként kötelezte el magát a szabadságharc eszméje mellett. Távol tartotta magát a magyar vezérek pártoskodásától, ezért élvezte Kossuth teljes bizalmát. A kormány utasításait azonban nem sokra tartotta, és nemcsak a katonai, de a polgári igazgatás kérdéseiben is attól függetlenül szeretett eljárni.
1849. március 15-re, a forradalom első évfordulójára Déva kivételével megtisztította az ellenségtől Erdélyt. Az orosz beavatkozás után azonban nem tudott egyesülni Görgei és Perczel Mór seregeivel, s Erdélyben egy ideig sikerült lassítani a hetvenezres orosz sereg előrenyomulását.
1849. július 31-én Segesvárnál elvesztette a döntő ütközetet. Ekkor tűnt el szárnysegédje, Petőfi is.
A temesvári csatában a bomlófélben lévő magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, maga Bem is súlyosan megsebesült.
A magyar szabadságharc bukása után Törökországba emigrált, ahol áttért a muszlim hitre, hogy a Porta ne adja ki az oroszoknak. A lengyel hazafiak egy közeledő orosz–török háborúban reménykedtek. Az emigráns tisztek szívesen részt vettek volna ebben a törökök oldalán, de ehhez fel kellett venniük az iszlám vallást. A magyar és lengyel emigránsok körében nagy vita bontakozott ki erről. Kossuth Lajos és Mészáros Lázár is ellenezte ezt, Bem azonban – Guyon Richárddal, Kmety Györggyel és mintegy 216 magyar, 7 lengyel és 15 olasz társával együtt – gyakorlati alapon foglalt állást és áttért az iszlámra, felvette a Murád (Murat) nevet.
Bem tábornok seregei élén (Fotó: Wikipédia)
Háborúra azonban mégsem került sor. Az adott helyzetben a brit kormányzat is ez ellen dolgozott. Az oszmán kormány az újdonsült Murád pasát az oroszoktól távoli, a mai Szíria területén fekvő Aleppóba internálta. Itt először egy helyi arabokból felállítandó ezred tervével foglalkozott, utána salétrom és lőpor gyártásával kísérletezett. 1850 októberében egy népes arab rablócsapat támadta meg a várost, és az oszmán hatóságok őt bízták meg a védelem irányításával. A Bem által irányított kitűnő tüzérség súlyos vereséget mért az ostromlókra.
A száműzetésben Bem egészsége rohamosan hanyatlott, valószínűleg maláriás láz okozta a halálát. 1850. december 10-én, e mondattal lehelte ki a lelkét halálos ágyán: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel…” Muszlimként az oszmán kormányzat temettette el. 56 éves volt. Temetésén Kerim basa, a katonai parancsnok, a francia és angol konzul, sok tiszt és rengeteg katona volt jelen.
Bem tábornok földi maradványait 1929-ben szállították Lengyelországba. Állítólag vallási okokból nem lehetett a keresztény lengyel földben elhantolni, ezért egy kőszarkofágban helyezték el, amelyet hat gigantikus oszlop tart a magasban egy tarnówi mauzóleumban.
Számtalan szobra áll Lengyelországban és Magyarországon. 1956. október 23-án Budapesten, a róla elnevezett téren álló szobornál egyesültek a tüntetések. Emléke Petőfi verseiben tovább él.
Bem szobra Budapesten a róla elnevezett téren (Fotó: Wikipédia)
Forrás: Wikipédia, Magyar Nemzet
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
