Spirituális stratégiák a szélsőségek elviselésére
A keresztyén embert az jellemzi, hogy képes a mély és a magas élethelyzeteket lelkileg összekapcsolni, s egyiket a másikkal relativizálni vagy éppen kiegészíteni. Főként a személyes lét, „sors” szempontjából van nagy jelentősége ennek a spirituális stratégiának, amire nagy Stratégánk, Jézusunk tanít meg.
Ha a napok, évek közvetlen tapasztalata a legkülönfélébb minőségű vagy minőségtelen mélység, akkor a hit mindig hozzáteszi: „A mélységből kiáltok Hozzád, Uram! – De profundis clamavi ad te, Domine” (Zsoltár 130,1). A „lentiség” fájdalmas jajszava üti meg szívünket Weöres Sándor De profundis-ában: „Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,/majd e világ-mélyi utazástól/reszketek, s tudom./Menny sem adhat már nekem nyugalmat:/Isten fénye közt is e siralmat/mindig jajgatom”. Vagy talán mégsem? Hitbizonyossággal valljuk: mégsem.
Más: amikor emelkedőben vagy magasan, sors vagy élet zeniten, „delelőn” áll a keresztyén ember, akkor miért nem szédül meg, ittasul meg a fentiségtől, a „sikertől”? A magas helyről miért nem nézi le testvéreit, honfitársait (legfeljebb a szomszédságot rontja meg ideig-óráig e török átok), mintha önmaga istensége és szerencsejátékosa lenne. Mert fenn is, lenn is tudja, érzi a teljes létdimenziót, a változás kényszerítő erejét. Így a magasságban is a földön jár, mint aki tudja, mert vagy átélte, vagy mert a Biblia ezernyi élettörténete megtanította erre: semmi sem tart örökké, csak ami örökkévaló, s a mélység mint füstölgő idő és térszakadék nem fog elsétálni alóla csak azért, mert ő most fenn van. Fenn is tudja azt, amit a fenn és a lenn hullámlovasa, Jób megélt és megfogalmazott: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve” (Jón 1,21). Vagy amiként Pál inti a korintusiakat: „Senki se fuvalkodjék fel, kérkedve az egyikkel a másik ellen… Mid van, amit nem kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel?” (1Kor 4,6-7). Fenn a siker, eredményesség magasságában, vagy az emelkedő sorsban a hála, lenn a mélyben, nehéz napokban az Úr jelenlétének hite őriz meg az önsorsrontó keserűségtől. Ez az Isten-, és Krisztus hit abszolút csúcsokon, fenn és lenn is Lélek-pányvákkal tartott cantus firmusa, vezérszólama.
Az olasz valdensek történelmi példája
Mert lux lucet in tenebris – a világosság a sötétségben fénylik (János 1,5). Jézus maga jött el a mélységbe, a téridő bűn-szabdalta szakadékaiba, emberiségnyibe, történelmibe, nemzetibe, családiba, egyénibe. Akkor is, ha mi nem látjuk. A téridő milliónyi formában lélek- és életmetsző sziklaborotvái közé. Amint ezt éppen ezen Igét jelmondatul választó francia-olasz valdens egyház léte, sorsa, sorspróbái napnál világosabban bizonyítják. A 12. századi Vald Péter lelki mozgalma a századok során egyházzá, fantasztikusan összetartó közösséggé edződött, megkelt, jóízű kenyérré változott. Olyan vidéken, a piemonti tartományt Franciaországgal összekötő hét völgyben, a csupasz sziklák puritán természeti és emberi világában, ahol nemzedékről-nemzedékre adták át helyükön maradva a valdensek az evangéliumi fényt és a Jó Pásztorba vetett hitet. Közös örökségként, közösségi kincsként. És megtapasztalták, hogy a legreménytelenebb szurdok sötétjébe is lehatol a Jó Pásztor világossága. Mert a mélységből égre kiáltó lelkek töretlen hittel várták a szabadító, gyógyító kezet.
És a Jó Pásztor nem csak egyszer adta oda magát övéiért a Szégyenfán, hogy kimentsen a szolgaság házából és az önpusztító bűn mélységeiből, hanem nemzedékről-nemzedékre odaadja felsegítő kezét, talpra állító evangéliumát a valdenseknek és mindenkinek, aki még érzi, merre az arra! Egyszeri, tökéletes és folyamatos megváltás tapasztalásokban!
Ő lett megtartó erővé számukra. Mint milliárdnyi keresztyénnek. A földi hatalmat gyakorló és minden ellenkező lelki és ébredési, egyházi mozgalmat már szinte csírájában megfojtó itáliai pápa-oligarchák rövidebb-hosszabb triumfálásakor, és az egyeduralmat gyakorló Róma küszöbén. És Torre Pellicében, Torino közelében, meg Róma szívében ők hosszú századokon át ellenállás ellenében őrizték meg egyházi létüket, hitüket, emberi tartásukat. Pontosabban: a Jó Pásztor őrizte őket a farkasok völgyeiben és az egzisztenciális próbahelyzeteket jelentő üldözések egyre kimódoltabb változataiban (milyen találékony az ember az embertelenkedésben, s mekkora lélekterápia, állandó jóság-pedagógia kellene ennek a mély feltételes reflexnek a legyőzéséhez!). Lehet, ma már ennek az emlékét csak hatalmas és értékes könyvtáraik dokumentumai őrzik, amelyek között keresztyén hitünk közel kétezer éves bibliakódex-töredékei is megtalálhatók. De jó is lenne így…
Lelki Magna Charták
Urunknak két olyan példázata van, ami a mélységben és a magasságban is értünk jelenlévő, megjelenő, önmagát prezentáló, soha nem reprezentáló Jó Pásztorról szól. Aki digitális korunkban és a történelmi, meg egzisztenciális téridő szurdokokat nem ismerő Mesterséges Intelligencia korában is „a” Szabadító. Szívével övéit érzékelő, számon tartó szeretet-radarával mint egy flight radarral, övéi sorsát követő Pásztorként mutatta meg és mutatja ne magát. Máté 18,12-14-ben és Lukács 15,1-7-ben mondott példázatot az elveszett juhról, a századikról, amelyik ugyanúgy, vagy talán az elveszettség miatt még inkább fontos neki, mint az első, a második, a tizedik, az ötvenedik. Utána megy a pusztába, s amint megtalálta, örömmel veszi fel vállára, és hazatér vele.
Ez az utánunk jövő Jó Pásztor, Krisztus az, aki a kiegyenlítés, az egyensúlyteremtés, a fenn-lenn nagy spirituális stratégiájára tanította egykoron tanítványait, majd evangéliumán keresztül az egész világot.
Abszolút személyes törődéssel, felemelő, vállaira emelő gondoskodással, gondviseléssel – és ingyen. Talán ezért nem vesszük észre Őt, mert amiért nem fizetünk, az szinte nincs is?! Márpedig ahol ez a gondviselés hit meggyengül vagy alapvetően hiányzik, ott hamar lesz mélységgé a magasság, magassággá a mélység, és lázadóvá az árván hagyott ember. Ezért sürgősen tulajdonosváltásra van szükség. A kálvinista alapkönyv, a református Magna Charta, a Heidelbergi Káté ezt üzeni 500 éve: „Nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok” (1. kérdés-felelet). Ez a benső-személyes tulajdonosváltás kell ahhoz, hogy a mélység mélységgé, a magasság magassággá, s mindkettő földi javunkat és örök üdvösségünket szolgáló, egymást kiegészítő és javunkra váló valóság legyen.
Spirituális stratégiák működnek Dél-Koreában is
Egészen friss igazolása lehet ennek az egyetemes titoknak más kultúrában, de a lélek és a szellem egyetemességében az is, hogy az idei irodalmi Nobel díjat Han Kang dél-koreai írónő (53 évesen) kapta meg. Annak az országnak a lánya, amelyikben az elmúlt évszázadban gazdasági és kulturális hajtó-, és csodaerővé vált a protestantizmus genfi formája, a reformátusság. Értelmiségi képző, pontosságra, a szeretet szociális hálózatának kiépítésére és a szabadság szelíd hatalmára tanítva meg azt a népet, amelyik századok óta a japán és a kínai nyomás, hódítás ellenében őrizte meg kimondhatatlanul sok áldozattal előbb szellemi-lelki, majd egyre inkább nemzeti függetlenségét. Amikor a Nobel-díj hallatára egyre több újságíró rohanta meg őt, aki vegetáriánus életmódjával zöld forradalmat indított el; a napraforgók és a rózsák sorséneklő néma hangját is meghallotta a külső technikai civilizálódás fülsiketítő zajártalmai közben; aki a szeretet tetteiről énekelte el egyik regényében az évtizedekkel ezelőtti diktatúrás, hatalmi-katonai kegyetlenkedésben ártatlanul meghalt fiatalokért rekviemjét. Szóval, amikor megkérdezték Han Kangot, honnan ez a nagyfokú érzékenység benne az emberi törékenység, a nemzeti megrendülés, a megüresítettek, a megalázottak iránt, ezt válaszolta: „Sok mindenhonnan. Például Dosztojevszkijtől, a megalázottak és a megszomorítottak legnagyobb lélekbúvárától”. Micsoda lélektitok, civilizációk közötti szellemi-lelki hajszálér-rendszer kell ehhez!
Milyen különös, hogy jó 10 ezer kilométerre tőlünk egy dél-koreai írónő, komponista, festő, valami hihetetlen istenáldotta módon – még nem tudom, hogy ebben milyen szerepe van hazája protestantizmusának, de utána járok – áll ki a kiégettek és az áldozatok mellett. A Jó Pásztor példázatának mai kiábrázolójaként. Jó koreai irodalmi pásztornőként.
Tisztelet annak a népnek, amelyik ilyen ideológiamentesen dosztojevszkiji és jó pásztori értékeket képes érzékenyen követni és felmutatni Han Kangban a 21. században. Mert a spirituális stratégiák útlevél nélkül közlekednek a világon, láthatatlan, de valós lélek-hajszálerek rengetegén át. És a bennük inkognitóban járó Szabadító szeretet egyetemességét építik nemzeti, kultúrköri, történelmi, meg sors hullámvasutak szédületében is – a megismerésnél sokkal fontosabb önismeret és hit jövendőjéért…
(Dr. Békefy Lajos)
