Az év legszomorúbb napja halottak napja. A halottak napja keresztény ünnep, amikor elhunyt kedveseinkre és családtagjainkra emlékezünk, úgy általában a hozzánk legközelebb állókra. Őseink hagyománya ez az emlékezés, és mennyire emberi, hogy egy napon kimegyünk szeretteinkhez, vagy elutazunk messzire, hogy sírjukra egy szál gyertyával és virággal nyilvánítsuk ki emléküket, tiszteletünket. Legtöbbünkben a hála gondolatai is feltörnek.
A nemzedékről nemzedékre szálló megemlékezés csodálatos hagyatéka elődeinknek. Az egyik legemberibb megnyilvánulás, amikor gyerekekkel és unokákkal együtt elmegyünk az egykor egy családhoz, rokonsághoz tartozó halottaink sírjához. Még ha az utódok nem is ismerték őket, gondolataikban így áll össze a nagy család, a valahová tartozás törvénye, a közösség ereje. Mert reményt ad, hogy majd ők is így adják tovább. S hogy erre mennyire szükség van a mai időkben, ezt sokan érezzük. Hiszen gyermekek sokasága nem ismeri a távolba szakadt nagyszülőt, testvért, rokont, és ebben még a digitalizált világ sem segít, mert képet ugyan ad, de érzelmet és közelséget soha. Ezért is fontos, hogy családdal menjünk ki ilyenkor, legalább Halottak napján a temetőbe.
Akinek életében, vagy egy életen át egy nagy család, közösség tagja volt, annak gazdagabb az érzelmi világa a valahová tartozás törvénye miatt. Ilyenkor, a keresztény ünnepen is eszünkbe jutnak elhunyt „nagyjaink”, akikkel életünk során gyönyörű pillanatokat, élménydús eseményeket éltünk meg a közösségi nagycsaládokban. Rájuk is gondoljunk, akik – sokan közülük – egy életen át, családjukon kívül (sokszor velük együtt) tették a dolgukat: mindennapi munkájuk mellett önkéntesen a nemzetért, hazáért, megmaradásunkért, a közösségért! Mert példaképek voltak ők, és maradnak lelkünkben egy életen keresztül. Idézzük emléküket, gondoljunk rájuk hálával.
Soha nem szabad feledni őket, hiszen rajtuk is állt egy nép, egy falu, egy keresztény közösség megmaradása és fejlődése. Mert ők voltak a szürke hétköznapi hősök: szerények, alázatosak és embereket tisztelők, mert népet szolgálni csak ezekkel az erényekkel lehet. S elmentek! Sokan, nagyon sokan váratlanul, volt, aki fiatalon, volt, aki betegség következtében.
Rájuk is emlékezzünk! Egy szál virággal, gyertyával, reménységgel, hogy egykor találkozunk. Ratkó József verse őket is idézi. A „Mégiscsak ők” című versét Illyés Gyulának írta, de mindannyiunknak szól.
Mégiscsak ők tartják a földet,
drága halottaink.
Csont törik, izom kékül, foszlik
rajtuk a hús, az ing.
Szép szemük behorpad, pedig
vannak már annyian,
mint az égen a csillag, annyi
szülém, lányom, fiam.
Közöttük küszködik, feszül
elsőhalott anyám.
Tapossuk ágyékát, gerincét,
járunk a derekán.
Ház épül rájuk; tartanak
falat, falut, hazát.
S jövőnk ha van, ők cipelik
még ezer éven át.
Mert mindent elbírnak, hiszen
mi vagyunk a teher.
Vagyunk mi oly gyöngék, árvák
minket is vinni kell.
Halandó – egyrangú velük
csak az lehet, aki
oly kemény, legalább
magát meg tudja tartani.
Ne feledkezzünk el “nagycsaládi” halottainkról a Felvidéken! Sok oldal telne be neveikkel, de ha mindazt a műfajt felsoroljuk, amelyben ott voltak példaképeink, akik kisebbségi sorsunk hordozói, harcosai, őrzői-védői voltak értünk és gyermekeink jövőjéért. Gyújtsunk egy gyertyát otthon vagy a sírjaikon, emlékhelyükön. Mert a gyertya a fény és a remény jelképe is.
A Csemadok – kulturális élet halottaira, a harmincnégy év alatt működő magyar pártok zászlóvivőire, a művészetek mestereire, sportolóinkra, pedagógusainkra, közéleti vezetőinkre, Isten szolgáira. Mindazokra, akik e területek berkeiben hozzánk közel álltak, és persze a hétköznapi közélet és közösségek szürke hőseire. S ne feledjük ezt a szokást továbbadni utódainknak is.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
