Fém- és acélszobrok kötete

Az egykori Kelet-szlovákiai Vasmű, mely többek között azért „települt rá” Kassára, hogy megváltoztassa a város etnikai összetételét, 1967-74 között Nemzetközi Fémszobrászati Szimpóziumokat szervezett. A mai jogutód, a U. S. Steel erről egy kétnyelvű kiadványt adott ki Medzinárodné sochárske sympóziá v kove 1967-1974 – International sculpture symposia in metal 1967-1974 címmel.

Ján Bača, a külkapcsolatokért felelős igazgató rövid bevezetőjében utal rá, hogy a múlt század 60-as éveinek második felében fellépő politikai enyhülés tette lehetővé e szimpóziumok megtartását, de aztán jött a megszállás és azoknak vége szakadt. Ez akkor történt, amikor a vasmű szakszervezeti vezetője börtönbe került. „Megállapítottuk, hogy a rendszer alapja megreformálhatatlan diktatúra, és a művészet túléli.”

Dorota Kenderová, a Kelet-szlovákiai Képtár igazgatója bővebb bevezetőjében kitért a szimpóziumok történetére.

Jobb oldalt Bartusz György

A számos építkezéssel, beruházással összefüggően sok művészeti alkotás született, melyeket a szerző szerint igaztalanul szocialista, vagy kommunista jelzővel illettek, ami egyenértékű volt a gyenge minőségű, csúnya, alantas, ósdi jelzőkkel. Tegyük hozzá, nem ok nélkül. De erre alább még visszatérünk!

Az acél feldolgozása megihlette a szobrászokat és a szimpózium ötletét hozta magával. A vasmű eleve számított rá, hogy egy üzemi képtárat hoznak majd létre.

Tegyük hozzá, akkoriban számos szimpózium divatozott. Ilyen volt a bártfafürdői, vagy felsőzúgói is. Ezek a korabeli elkoptatott jelszavak égisze alatt születtek meg: „művészettel a békéért!” Az a naiv gondolat szülte őket, hogy különböző országok művészei megismerkednek, megbarátkoznak egymással, s majd ez a népeket is barátkozásra ösztönzi, s így ez lesz a béke záloga.

Anton Cepka Kinetikus plasztika 1967

A kassai ötletével Bartusz György, kassai szobrász és František Patočka eperjesi kollégája állt elő, mely nemzetközi részvétellel számolt. A nulladik évfolyamon 1967-ben csak csehszlovákiai művészek vettek részt, ahogy 1973-ban – akkor ideológiai okoknál fogva. A tervezett 1974-es már meg sem valósult.

Ezekre rendszerint öt művészt hívtak meg, két csehszlovákot és három külföldit. Augusztus 15-e és október 15-e között tartották. A meghívott művészek havi 3.000 korona tiszteletdíjat kaptak – ami meghaladta az akkori átlagfizetéseket – és teljes ellátást.

Viszont az utazási költségeket maguknak kellett viselniük. A hétvégeken kirándulni vitték őket. Két alkotást kellett ez idő alatt elkészíteniük. Az egyik kötelező volt. Először végigvezették őket az üzemen, majd két hét állt a rendelkezésükre, hogy elkészítsék tervüket. A szobrok nyersanyagához ingyen jutottak hozzá, hiszen az ócskavasnak minősülő selejtet használhatták. Segítők is rendelkezésükre álltak igényeiknek megfelelően. Ha szükséges volt, tolmácsot is biztosítottak.

Hiromi Akiyama Család, 1968

Az elképzelés szerint, elsősorban a vasművet és a közeli Saccát látták volna el az egyre sorjázó  szobrokkal, majd ez folytatódott volna egyfajta „szoborúttal” a városba a Terasz lakótelepen keresztül le egészen az egykori Széchenyi Ligetig. Ebből azonban csak egy torzó valósult meg. A fémszobrok a Ligetet azonban megszállták.

A szobroknak három évig Kassán kellett maradniuk, ha a további három év alatt a művészek – saját költségen – nem szállították haza művüket, akkor lemondtak róluk. A szervező azonban azokat nem adhatta el. De kinek volt kedve, pénze a többtonnás monstrumokat hazavinni!?

Nem mindegyikük maradt meg. Egyeseket (nyilván mondvacsinált) ideológiai okok miatt kellett megsemmisíteni, másoknál szerkezeti problémák jelentkeztek. A kötet sajnos konkrét példákat nem sorol fel.

Natalini Andolfatto Vasgyár II, 1968

A megmaradt szobroknak évekig nem volt gazdájuk, karbantartásukkal sem foglalkozott senki. Egyre-másra rozsdásodtak. Ismét ócskavasnak tűntek. Ma már a Városi Zöldövezet Gondnoksága tulajdonába mentek át, így legalább lefestették őket. Azonban ez sem segített sokat.

Alkalmam volt többször csoportoknak bemutatni ezeket a munkákat. Senkit sem hatottak meg, vagy lelkesítettek. Senkinek sem gyökerezett földbe a lába, nem olvadt el a gyönyörűségtől. Soha nem láttam, hogy valaki fotózta volna őket, akár gyermekeivel együtt is, a látogatók Kassán nem ezeket keresik föl, figyelemre sem méltatják azokat. Soha nem tapasztaltam, hogy a sétálgató emberek meg-megállnának előttük és eltűnődnének. Ez már önmagában súlyos kritika.

Štefan Belohradský Tisztelet a dómnak 1970

Másfélszáz éve még a szobrok esztétikai szépsége volt a megjelenítés fő vezérelve, ma viszont a divatos (bele)magyarázás, mely sokszor nem áll messze a szélhámoskodástól. Azonban mindez érdektelen, mert az embereket nem hatja meg. Nem fogják szépnek, legfeljebb érdekesnek látni ezeket a munkákat, nem fogják az unokáiknak büszkén mutogatni, nézzétek, milyen csodás acélszobrok születtek ebben a városban! Mivel senki sem akar a műveletlenség bajnoka lenni, a szakmabeliek magyarázatát meghallgatják, de nem nyilvánítanak nyilvánosan véleményt, nehogy műveletlennek tartsák őket.

A kiadvány közzétette a művészek és a meghívó fél közötti levelezést. Érdekességképpen mi átvettük Glid Nándor, jugoszláviai szobrász magyar nyelvű levelét, amit dr. Jozef Pichonskýhoz, a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége elnökéhez intézett magyar nyelven. Így kezdődik: „Kedves doktor Pochonski barátom,…”

A kötetben találunk még olyan alkotásokat is, melyek témája a Vasmű. Ezek közül csak egyet mutatunk be. Michal Machcinik munkáját (2019). Ugye, mindenki egyből kitalálja, mi a címe!

Az igazgató asszony bevezetőjében azt írja, hogy a városban sok alkotás született, miközben az a háború után kulturális és történelmi központból iparivá vált. Ezt 2013-ban a Týždeň c. hetilap ironikusan úgy érzékeltette, hogy Márai Sándort kohászként ábrázolta. Ez a soha nem volt téves hivatáscsere lett volna a nagy baklövés a világhírű író számára, ahogy ez a szereptévesztés a várost tönkretette. Mint írót ismerik, kohászként sohasem került volna nemzetközi rivaldafénybe. A szavaknak van varázsuk, az acélnak nincs! Bízzunk benne, Márai szeretett városa egyszer vissza fog találni igazi, évszázadok által cizellált küldetéséhez.

A 216 oldalas könyvet, mely 300 példányban jelent meg, a benne bemutatott szobrokat bízvást elfelejthetjük. De köztereinken még sokáig ott téblábolnak majd elrettentésül.

(Balassa Zoltán / Felvidék.ma)

PS: A kötetből származó képeket a Kelet-szlovákiai Képtár jóváhagyásával közöljük!