1943 januárjának elején a magyar királyi 2. honvéd hadsereg 210 km hosszú, Don menti védelmi vonalát két szovjet hídfőállás veszélyeztette: az uriv-sztorozsevojei és a scsucsje-perejeshajai. A sztálingrádi hadműveletekkel párhuzamosan a szovjet 40. hadsereg e két hídfőben képezett súlypontot és kihasználva a zord időjárást, 1943. január 12-én Urivnál erőszakos harcfelderítést végzett, két nappal később pedig Scsucsjénál támadásba lendült.
A létszámában megfogyatkozott, ellátási problémákkal küszködő magyar expedíciós hadseregnek „a drága magyar vérrel” takarékoskodva, feltétlenül meg kellett tartania állásait. Mindezt elégtelen páncélelhárítással, kevés téli védőfelszereléssel és a lóállomány hátravonása következtében mozgásképtelenné vált tüzérséggel kellett volna teljesítenie. A 2. hadsereg-parancsnokság az urivi hídfőből számolt ellenséges tevékenységgel, ám az ott állásban lévő csapattesteit megerősíteni nem tudta, ráadásul egyetlen hadműveleti tartalékát, az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztályt a német Cramer-hadtestbe osztották be, amely a német B Hadseregcsoport 700 km-es arcvonalának egyetlen komolyabb tartaléka volt.
A 2. hadsereg-parancsnokság naplójának bejegyzése szerint 1943. január 12-én „az urivi hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona-tűz előkészítés után 10.30-kor megindult.” Az Uriv–Sztorozsevoje térségében védekező soproni 7. könnyűhadosztályt több hullámban rohanta le a páncélosokkal támogatott, mintegy két hadosztály erejű szovjet gyalogság, amelynek „(…) legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt (…) Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók” – olvashatjuk Vécsey Béla alezredes, a szombathelyi 35. gyalogezred parancsnokának jelentésében. A balassagyarmati 23/II. zászlóaljat tizenegy, harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután négy óra 19 perckor jelentették: „Az állás előtt erősen nőnek az orosz hullahegyek.” A másnap indított tizenkettedik rohamnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek.
1943.január 13-án vitéz Jány Gusztáv vezérezredes Bolgyirevkánál korlátozott célú ellentámadást indított Uriv tehermentesítésére, de a rendkívüli hideg és az időközben beérkezett szovjet erősítések miatt a kezdeti térnyerés után a magyar–német csapatok elakadtak, a Cramer-hadtest részleges bevetése nem járt eredménnyel. A szovjet páncélos ékek és a sítalpakon közlekedő gyalogosok megkerülték az urivi hídfő északi (Sztorozsevoje) és déli (Gyevica) védőkörletét, majd nyugat felé haladtak tovább.
Január 14-én a reggeli órákban Gyevicát teljesen körülvették, a 35. gyalogezred I. és II. zászlóaljának lőszere elfogyott, ekkor Vécsey alezredes feltűzette a szuronyokat, és elrendelte a kitörést, míg az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred részei Sztorozsevojénál tettek így – mindkét esetben sikerrel járva. E napon Scsucsjénál reggel 6 óra 15 perckor 45 perces tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet 18. önálló lövészhadtest támadását. A hídfőben lévő négy magyar zászlóalj ellen három lövészhadosztályt vezényeltek – komoly páncélos erősítéssel –, s habár a szekszárdi 12. könnyűhadosztály több ellenlökést hajtott végre, próbálkozásai kudarcot vallottak, amelynek során kombattáns állományának 70, tüzérségének 100 százalékát elveszítette.
A magyar 2. hadsereg arcvonala e napon véglegesen kettészakadt, hiszen addigra már Urivnál egy 40 km széles és 20 km mély rés tátongott arcvonalán. A hadsereg balszárnyát alkotó III. hadtesttel az összeköttetés megszakadt, s a szombathelyi seregtest a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt tovább. 1943. február 1-jén a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reá bízott katonák tízezreit. Több, rámenős törzs- és főtiszt azonban – mint például Farkas Zoltán, vitéz Krassay Pál, nemes Martsa Sándor, Rabács István, Szakáts Zoltán ezredes, lovag Kern Károly vezérkari őrnagy – nem eresztette szélnek honvédeit, hanem csoportjaikat erélyes kézzel összefogva, részt vettek a német kitörésben, hadtestük töredékét megmentve ezáltal.
A pécsi IV. hadtest maradékai Osztrogozsszkba vonultak vissza, amelyet 1943. január 16-án az ellenség bekerített. Négynapi körvédelem után a német 168. gyaloghadosztállyal együtt sikerrel törtek maguknak utat a Tyihaja Szoszna mentén.
A jobbszárnyon védekező miskolci VII. hadtest – miután tőlük délre az ellenség elfoglalta Rosszost – csak 1943. január 17-én kapott visszavonulási parancsot, és a szovjetekkel állandó harcérintkezésben fedezte az olaszok hátrálását. 1943. január 18–21. között az 1. tábori páncéloshadosztály Alekszejevka és Ilinka között önfeláldozó módon tette lehetővé, hogy az itt nyitott résen keresztül vonulhassanak bajtársaik nyugat felé.
Január 22-én a Führer engedélyt adott a magyar 2. hadsereg kivonására, így a hadsereg-parancsnokság két nap múlva kivált az arcvonalból, de III. hadtestére (mint fentebb olvashattuk) még súlyos küzdelmek váltak.
Január 12–22. között kegyetlen hideg volt, olykor mínusz 46 fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála. Az állásaikból kivetett, nehézfegyverzetüket működésképtelenül visszahagyó honvédek emberfeletti bátorságról és hősiességről tettek tanúbizonyságot.
A magyar 2. hadsereg 10 nap alatt 42 ezer hősi halottat, 28 ezer sebesültet és 26 ezer hadifogságba esett honvédet vesztett. (A magyar 2. hadsereg – amelyben 250 ezren fordultak meg – egyéves hadműveleti tevékenysége során véres vesztesége kb. 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült, 27–28 ezer hadifogoly, vagyis mintegy 127–128 ezer fő volt. Nehézfegyverzete teljesen megsemmisült, anyagi vesztesége pedig 70 százalékot tett ki. A többi német szövetségest hasonló veszteség érte, a románok 158 ezer, az olaszok 122 ezer főt vesztettek.)
A szovjet 40. hadsereg nem érte el hadműveleti célját, a magyar 2. hadsereget nem tudta teljesen bekeríteni és felmorzsolni, a magyar–német csapatok helytállását pedig jól mutatja, hogy a támadók 15 ezer halottat és 30 ezer sebesültet vesztettek, 461 harckocsijának 41,4 százaléka (191 db) pedig megsemmisült vagy működésképtelenné vált.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg nem csürheként, fegyvereit eldobálva, pánikszerűen vonult vissza – mint ahogy azt 1989 előtt hangoztatták, a harcban elesettek és a hadifogságban meghalt honvédek és munkaszolgálatosok pedig – még ha a vesztes oldalon is álltak – nem áldozatok, hanem hősi halottak!
Babucs Zoltán
