A kassai Thália Színház Márai Stúdiójának színpadán két színésznő egykori világslágereket énekelt annak okán, hogy Jana Wernerová m. v. rendezésében mutatta be Kovács Kristóf: Kék veréb c. darabját.
Nyilvánvalóan a Kék Angyal és a Veréb (Piaf) „összeházasításából” keletkezett a darab címe.
Már az elején le kell szögeznünk, ezt az előadást a zene mentette meg.
Edith Piaf francia sanzonénekes és Marlene Dietrich német színésznő, énekes felváltva egymás életét mondja el és éneklik saját slágereiket. Hol az egyik a narrátor, hol a másik. Ez viszont számos üresjárattal jár, amikor az ember érezni kezdi a szék keménységét és néha lopva az órájára tekint. A két híresség jóbarát volt, de ez a darab ebből semmit sem érzékeltet, hacsak nem egy pillanatot, amikor erotikus kapcsolatot is sugallnak kettejük között. Hogy volt-e ilyen a valóságban, nem tudjuk. De a színpadon ez csak illusztráció, ahogy a többi jelenet is.
A férfiszereplők csak fantomok. A rendezőnő száműzte őket a színpadról. A hangjukat halljuk, egyes eseményeket meg levetítenek. Fekete, hullámos háttérre. Néha alig lehet kivenni, mi van a képen és miről is van szó. Ilyenkor a színpad lemerevedik. Nem szerencsés megoldás.
Márkus Judit alkatilag alkalmas Edith eljátszására, viszont éneklésében visszafogta magát. Hangja nem tölti be a teret. Pedig meg tudná tenni. Nincs benne önpusztító szenvedély – , takaréklángon játszik és énekel. Nem borzongunk bele. Pedig a Milord c. dal esetében felcsillantotta ennek lehetőségét.
Ezt tette még inkább Lax Judit Marlene szerepében. 
A megközelíthetetlen dívát nem biztos, hogy ennyire sterilen, csöndesen kell bemutatni. Ez nem pótolja a profizmust és fegyelmet, mely Merlenét jellemezte. Lehet, ez a premier okozta elfogódottság következménye. Ám az is lehet, hogy maga a darab és a rendezés kötötte gúzsba. A következő előadások után majd kiderül.
Szép szelete az előadásnak, amikor – a darab szerint, nem a valóságban – Edith férjhez készül, majd nagy szerelme Marcel Cerdan bokszvilágbajnok repülőgépe lezuhan. Ő rimánkodva énekel: „Uram, Uram, Uram, egy kicsit még/ hagyd meg nekem a kedvesem./ Egy nap, két nap, nyolc nap/ Engedd át őt egy kicsit még nekem./ Adj még egy kis időt imádni őt,/ időt míg gyűjthetek emlékeket.” Végül már egy percbe is beleegyezne. Ha itt Márkus Judit a dalba gátlástalanul beletette volna Edith teljes elkeseredettségét, lelkiismeret furdalását és végzetes érzelmi kötödését, az „imadal” meghallgatása után a közönség szétverte volna a színházat és a darab elérhette volna célját. Lehet, a szerző, dramaturg és rendező ettől félt. Ám a szerző itt nem állt meg. Nagy kár. Ezután már az ember arra lesz kíváncsi, hogyan lehet befejezni a döcögő darabot, mely már véget ért s ezután már csak széteshet. A legkerekebb jelenetsor után viszont az 1992-ben elhunyt Marlene elmondja az 1963-ban elhunyt Edithnek, hogy amott őt viszik utolsó útjára. A két nő meg nézi a menetet. Idő, logika, sok minden összekuszálódik és zavarba ejti a nézőt. Nem baj, ha egy darab ezt teszi, csak itt elmarad a levonható tanulság.
Az élet a legjobb dramaturg és az írja a legjobb darabokat! A valóságban Piaf erre a férfira várt egész életében. Ez az igazi nagy szerelem, de a férfinak családja van, válni nem kíván, az énekesnő meg tudja, feleségnek alkalmatlan. Tehát valódi patthelyzet. Akaratlanul azonban megoldja. Amerikában turnézik és közli szerelmével, tüstént repüljön hozzá. Marcel kicseréli jegyét és arra a gépre ül, amelyik lezuhan. Edith akaratlanul halálát okozza. De a művésznő kimegy a színpadra és elsikoltja az imát kedveséért. Majd lelkiismeret furdalása miatt jön az alkohol és morfium… Ez az igazi felkavaró dráma, melyben Marlene – akár a valóságban megbeszélték-e történteket, akár nem – komoly szerepet kaphatott volna. A kritikának nem az a dolga, hogy átírjon egy darabot, de ebben az esetben erre nagy kísértést éreztünk az elmulasztott lehetőség láttán.
Az sem biztos, hogy ezt a két különböző mentalitású, életfelfogású, habitusú nőt egymás mellé kellett állítani anélkül, hogy valódi párbeszédet folytattak volna. Egyszer sem ülnek le egymás mellé az előadás alatt! Valahol két monodráma fonódott össze anélkül, hogy egy újabb izzást, vagy minőséget hoznának létre. A híd a két életút között átjárhatatlan. Az kevés, hogy mindkét sztár küzdött az alkoholizmussal és egy alkalommal Marlene Edith esküvői tanúja volt. Így inkább gyengítette, semmint erősítette a hatást a két pálya összekacsintása. A két nőnek jószerivel nem volt mit mondania egymásnak. Ha már felizzott volna a történet egy elébb említett darabja, jött egy másik, mely lehűtötte a nézőt, sőt el is bizonytalanította, mert sokszor nem lehetett kivenni, miről is van szó és az ember kombinálni volt kénytelen, mert nem kapta meg a szükséges információkat. Így nem a színpadon zajló eseményekre figyelt, hanem elméjében keresgélt. Már csak azért is, mert ott néha percekig semmi érdemleges nem történt. Pl. Jean Gabint is megemlítik, de aki nem tudja, hogy a biszexuális Dietrich szerelme volt, akkor ez inkább elbizonytalanítja. Nyilván az előadás célja nem ez.
Louis Leplée meggyilkolására is történik utalás, amikor Edithet kihallgatják és meggyanúsítják, de ennek sincs különösebb dramaturgiai szerepe.
Máig nem tudni, ki gyilkolta meg Edith pártfogóját, akinek köszönhette, hogy elindulhatott ezen a pályán. Ez is egy tragikus pillanat, melyet meg kellett volna Marlenével beszélni – a színpadon. A jelenet egyhamar befejeződik minden következmény nélkül és kisvártatva Marlene énekel nagyon visszafogottan. Az előadás így többször darabokra hullik.
Dietrich esetében viszont életútja egyes elemeinek kiragadásakor nincsenek ilyen exponált, érzelmileg fűtött csomópontok. Lax Judit elegánsan „végigvonaglik” az előadáson. Alkoholizmusára ugyan van utalás, mint biszexuális irányultságára, de ebbe Edithet is befogták, ami vitatható beállítás, hiszen Edith élettörténete nem nyújt ilyen kapaszkodókat.
Piaf temperamentuma megmutatkozhatott volna a párbeszédekben, ami remekül kiaknázható színpadi téma. Ami hiányzik a darabból, az a humor és (ön)irónia.
Az ember töpreng, miért Marlene és Edith? Barátnők voltak? De akkor ez miért nem jelenik meg a színpadon? Attól, hogy a Kék Angyalt és a Verebet Kék verébbé mixelik, még nem születik dráma. A szerző kiragad Edith életéből részleteket, de a megformált Marlene nem az a személy, aki ezt hitelesen tudja tükrözni és fordítva. A szerző egyrészt arra épít tévesen, hogy a nézők valamelyest ismerik a Veréb életútját, ám viszont „csúsztatásokkal” él, hiszen a darabban Marcel Cerdan és Jacques Pills története egybemosódik, ami a valamelyest tájékozott nézőt egyből kiröpíti a darab szuggesztiójából, mert akaratlanul ütközteti a tényeket a darabbeli „csúsztatással”. A másik oldalon szerelme repülőgép szerencsétlenségét az előadás szinte szájbarágósan ismerteti.
Így nem tudni, mi a jobb? Mi zavarja kevésbé? Az, ha a néző előzőleg elolvassa a két nő életrajzát, vagy nem néz utána.
A feltálalt anyag óriási szenvedélyes töltetet hordoz magában, mely ebben a formában nincs kiaknázva.
A láthatatlan férfi szerepében Reiter Zoltán elektronikusan felerősített hangját halljuk. Az előadás pozitívuma, hogy Benkő Dávid zongorán kíséri az énekeket.
A koreográfus Kántor Kata volt, a díszletet és jelmezt Péter Krisztina tervezte. Ezt a rendező nagyon kevéssé használta ki. A vitatható videovetítést Palko Matia készítette.
Az előadás így a felszínen marad és egyáltalán nem érzékelteti, hogy milyen malomkövek között őrlődik a két művész élete, akiknek nemcsak a körülményekkel, hanem saját fogyatékosságaikkal is meg kell küzdeni, miközben értéket teremtenek, dalaik népszerűek, de ők valahol lelkükben kárt vallanak. Ez a tragédia viszont a nézőtéren nem rezonálhat s így a tanulságos katarzis elmarad. Igaz, a nézők nem fogják szétverni a színházakat az előadás után. Kár!
Balassa Zoltán, Felvdiék.ma
{iarelatednews articleid=”41557,33024,32191,30601″}
