Jogfosztás, vagyonvesztés, kiűzetés. 1945 tragikus cezúra – megjelent a MAGYAR7 43-44. száma.
Nyolcvan éve, hogy életbe léptek az Edvard Beneš nevével fémjelzett elnöki rendeltek, a Beneš-dekrétumok, amik jogalapot teremtettek a közösségként háborús bűnösöknek kikiáltott németek és magyarok teljes jogfosztásának. Külön lapszámot szenteltünk ennek a számunkra oly fontos témának.
A Beneš dekrétumai azonban nem történelmi dokumentumok, hanem a máig kísértő múlt, ami szabja a jelenünket is. A politika feladata, az értelmiségeik felelőssége: emlékezni és emlékeztetni. Ezt tesszük most mi is tematikus lapszámunkban: emlékezünk és emlékeztetünk! Molnár Judit: A múlt hosszú árnyéka.
Lapunk elején a megszokott Közélet rovatban Kocur László összefoglalta az elmúlt hét fontos politikai eseményeit, a parlamenti szavazásokat a költségvetésről, illetve az oktatási törvényekről, de szól a békementről és az elhalasztott budapesti békecsúcsról is.
A 11 oldalon nem a hagyományos külpolitikai jegyzetet találják, hanem képeket a deportálás és a kitelepítés mozzanataiból. Magunk is elcsodálkoztunk, hogy a családok ezreinek életét meghatározó traumáról milyen kevés felvétel készült…
B. Vida Júlia a fogalmak tisztázására vállalkozott a Megbocsátani talán lehet, de feledni soha című írásában, elvégre napjainkban is sokan keverik a deportálást és a kitelepítést és nincsenek tisztában a reszlovakizáció fogalmával sem.
A szlovákok a maguk bűneit a magyarokra hárították. Ez a címe a korszakot kutató történésszel, Popély Árpáddal készült interjúnak. A második világháborút követő magyarellenes jogfosztó intézkedéseket máig tabuként kezeli a szlovák politika és a többségi társadalom. Miért és hogyan születtek meg a jogfosztásokat megalapozó elnöki dekrétumok, hány magyart deportáltak Csehországba, és hány nemzettársunknak kellett végleg elhagynia a szülőföldjét? A kérdéseket Kolek Zsolt tette fel.
Az európai értékeket szajkózó Nyugat ugyanazt a piszkos munkát végzi évtizedek óta, csak más és más eszközökkel. Jó lesz ezek tanulságát megszívlelni, írja lapunk főmunkatársa, Kövesdi Károly az Edvard Beneš a Nyugat terméke volt című írásában.
Soknemzetiségű államot néhány év alatt nemzetállammá alakítani csakis genocídiummal, genocídiumot megközelítő állapot megteremtésével lehet. Tudjuk, átestünk rajta, és utána még évtizedekig hallgatni is kellett róla, tovább súlyosbítva ezzel az elszenvedett traumákat, idézi Vadkerty Katalin történészt A magyar szabad és védtelen préda című írásában Kocur László, aki helyreteszi a pontos számokat.
És mégis, mekkora vagyon veszett oda? A dekrétumok gazdasági hatásai ma is kitapinthatók, állítja Gaučík István történész. Rajkovics Péternek elmondta, hogy a Hanza Szövetkezeti Áruközpont a paraszti középréteg szervezője, a helyi piacok és hitelviszonyok motorja, és az is mondhatjuk, hogy a felvidéki magyar szociálpolitikai törekvések egyik sikeres projektje volt. Erőszakos államhatalmi felszámolása a vagyonvesztésen túl az önszerveződő, magyar paraszti középréteg gerincét törte meg.
A korabeli sajtóban „a haza ellenségei” vagy „a nemzeti közösség rombolói” kifejezésekkel illették azokat, akikre a rendeletek vonatkoztak. A Beneš-dekrétumok, amelyek a háború utáni újrarendezést szolgálták, nem csupán jogi, hanem morális dokumentumokként jelentek meg. A lapok az elnök rendeleteit a történelmi igazságtétel eszközeiként mutatták be, amelyek érveik szerint helyreállítják az állam erkölcsi integritását és a megszállók, illetve kollaboránsok által okozott károkat. A korabeli sajtót Mátis Rudolf lapozta fel.
1945. április 6-tól 1945. június 27-ig Beneš parancsára „meg kellett tisztítani” Pozsonyt és környékét a még rejtőző német és magyar katonáktól, illetve a nem kívánatos civil személyektől. Ezt a feladatot a Vörös Hadsereggel érkező Ludvig Svoboda parancsnoksága alatt tevékenykedő I. Csehszlovák Hadtest katonái kapták, a hozzájuk a szlovákiai harcok folyamán csatlakozó partizán csoportokkal együtt. Áldozataik ott nyugszanak ma is a ligetfalui sáncokban, ahogy a hazatérő magyar leventék a ligetfalui temetőben, tömegsírban. Dunajszky Géza írta meg ezt a történetet.
Beneš és Esterházy, avagy Közép-Európa legravaszabb és legbecsületesebb politikusa. Már a kapcsolatuk elején, a harmincas években tisztában volt vele Esterházy János, hogy Beneš kétarcú politikát folytat, aki miniszterelnökként, majd külügyminiszterként mindent megtett az alkotmányba foglalt szlovenszkói, illetve ruszinszkói autonómia elodázásáért. Ez utóbbit azzal indokolta, hogy „akkor ott a magyarok és a zsidók kerültek volna túlsúlyba”.
Már 1942-ben kimondta: mémetek és magyarok nélkül, írja Popély gyula történész. 1942 szeptemberére a szövetséges hatalmak végérvényesen magukévá tették azt az elvet, miszerint nem ismerik el a müncheni szerződést és annak következményeit. Ez persze még nem jelentette azt, hogy helyeslik a nemzeti kisebbségek háború utáni felszámolásának tervét. Beneš azonban már ekkor, 1942-ben telve volt a legvérmesebb reményekkel, és a háborút soha vissza nem térő alkalomnak tekintette, amely elősegíti Csehszlovákia igazi nemzetállammá válását a München előtti határok között. Németek és magyarok nélkül.
Hogy látják és láttatják Benešt az övéi? Andrej Tóth történész, prágai Közgazdasági Egyetem kancellárja szerint a csehországi fiatal nemzedék kritikájának a fókusza nem a németek kiűzésére, vagy a nemzeti közösségek elleni fellépésére irányul, hanem Beneš 1948-as politikai ténykedésére, amikor is politizálásával nagymértékben hozzájárult a Klement Gottwald vezette kommunisták hatalomra kerüléséhez. A történészt Somogyi Szilárd kérdezte.
Petr Pithart, a bársonyos forradalmat követő időszak első cseh miniszterelnöke, jogász, történész 2025 nyarán adott interjúja bombaként robbant, hiszen azt mondta: a csehek nem akarják tudomásul venni, hogy Beneš már „München előtt” áruló lett és bizonyos értelemben emiatt a franciák és a britek is elfogadták a náci Németország Csehszlovákiával kapcsolatos követeléseit.
Megerősített dekrétumok – távirati stílusban, ez a címe Csáky Pál cikkének, aki a dekrétumok szlovák parlamenti megerősítéséről írt. Bevezetőül leszögezte, a téma nagyon érzékeny a csehek és a szlovákok számára, mivel a történelmi kontinuitást igyekszik biztosítani a volt Csehszlovákia számára. Ha kivennénk őket a csehszlovák jogrendből, a cseheknek maradna a Protektorátus és a németekkel való kollaboráció, a szlovákoknak pedig a Tiso-állam. Hogy maradhatnának így a győztesek oldalán?
Vagyonelkobzás és a Lex Schwarzenberg. Lacza Tihamér írta meg az arisztokrata család vagyonelkobzását. Karel Schwarzenberg apját ugyanis az 1930-as népszámlálás során német nemzetiségűként vették nyilvántartásba, tehát rá is vonatkoztak a büntető rendeletek. Az 1989-es rendszerváltást követően sem kapta vissza a család egykori birtokait.
Szlovákia továbbra is Beneš kottájából játszik. Bugár Viktor szakjogász szerint a földelkobzásokkal kapcsolatos dekrétumok a mai napig érvényben vannak és hatályosak, illetve azt is figyeli, milyen módon hajtják végre utólagosan a konfiskációs határozatokat. Mint írja Somogyi Szilárd, a szakjogász törvényjavaslatot is készített, amivel egycsapásra megoldódna probléma.
A Magyar Szövetség tudatosan kötötte össze a jövőről szóló politikai gondolkodást ezzel a történelmi kérdéssel. A párt kassai 13 pontja szimbolikus válasz: a szám azokat a rendeleteket idézi, amelyek a magyarokat és a németeket sújtották, ám mégis a jövőbe mutat, mondta Gubík László Tóth Tündének.
A rendezetlen számla, ez a címe Száraz Dénes cikkének, amelyből megtudjuk, hogy miképpen él az ótátrafüredi Grand Hotelben a volt csehszlovák politikus emléke.
S. Szabó Péter egyetemi tanár, professor emeritus, a Milton Friedman Egyetem egykori oktatójától kaptuk A Dombai család sorsa Kolontár községben című írást. „A faluban tapasztalható ellenséges viszonyuláshoz az is hozzájárult, hogy a helyiek zöme – néhány értelmiségi kivételével nem is volt tisztában a „telepesek” érkezésének valódi okával.”
Jézus Mária, ezeket is elvitték… Rebesgették errefelé, hogy kitelepítik a németeket… És valóban ez történt, amikor a magyar apa kereste a német tantira bízott kisfiát. Soha nem találták meg. B. Vida Júlia: Wo ist mein kleiner Junge?
Amikor a püspökiek tudomást szereztek a deportálandók listájáról, összegyűltek, és 80 család közülük úgy határozott, hogy inkább átmenekülnek Magyarországra. – Így aztán útnak is indult egy hosszú szánkaraván a befagyott Dunán Oroszvár felé, mesélte Szelepcsényi Sándor Dunajszky Évának, aki aztán megírta A pozsonypüspöki magyarok pokoljárása címmel.
Kalondai történet. A nagymamát börtönbe zárták, családját pedig deportálták. Háromnapos utazást követően – gyakran félreállítva a marhavagont – jutottak el Prága mellé, Čakovicére. Ott az állami gazdaság udvarában kaptak egy háromszor ötméteres helyiséget, ahol kimondottan nyomorban éltek. Simon János Agócs Szvorák Emesének mondta el a történetet.
Isten félelme s a hazaszeretet az egyedüli örökség. Ez az Esterházy Jánostól származó gondolat került az emlékkőre, amely felállítását a csatai Antal Piroska néni kezdeményezte, és minden ellenkezést és hátráltatást legyőzve 2007-ben felavatták.
A kései leszármazottakat is megérintették a felmenőiket ért sorscsapások. Nagy Bálint Gergő 17 éves, a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Gimnázium harmadik osztályos diákja először a nagyapja történetét írta meg, milyen áldozatokkal járt az ő korában, hogy magyar gimnáziumba járhasson, majd a dédszülők deportálását. Lacza Gergely szemlézte a dolgozatokat, cikkének címe: A múltunk megismerése kulcs a jövőnkhöz.
Soha nem beszéltünk róla, mondta Máté Piroska néni Fábián Gergelynek. A kitelepítés annyira mély nyomokat hagyott a családban, hogy a szülők nem akartak emlékezni rá. Családját, magyarok ezreivel egyetemben, csehországi kényszermunkára hurcolták.
Bűnük, hogy magyarnak vallották magukat. „Nem tudok hozzá átugrani a szomszéd utcába a kis mátyusföldi Pozsonyvezekényen. A készülék a távoli, magyarországi Pitvaroson csöng, Marika ott nőtt fel, oda telepítették át a szüleit, nagyszüleit, rokonságát. A pitvarosi Rákóczi Szövetség helyi szervezetének az elnöke, a település alpolgármestere, az Otthonról hoztuk című kiadvány szerkesztője. Ő is és a többiek is hiányoznak, nagyon, írja Szomolai Andrea.
Szülőföldön hontalanul. Én emlékezek mindenre, és az a baj, hogy minden nap eszembe jut, ami akkor volt. Nem tudok felejteni. Igen sok mindenen átmentem. A kihurcoláskor 14 éves voltam, az öcsém 12, a húgom 5. Katonák jöttek két teherautóval, a hó szakadt, éppen délre harangoztak, amikor minket vittek Strakonicébe. A dereski Üveges Irén történetét Virsinszky Tamás jegyezte le.
Hazatértek, de nem várt rájuk „HAZA”. Azokra a magyar katonákra, akik a dekrétumok életbe lépése idején éppen orosz vagy más munkatáborokban sínylődtek. Ámde távollétükben hova lett a hazájuk? Sokan hazatérve már át sem léphették a magyart a magyartól elválasztó határt. A cikkben megszólaló öt volt hadifogoly közül már egyik sem él, emléküket azonban megőrizte Bokor Klára.
Prohászka Marcell kálváriája a Beneš-dekrétumok árnyékában. 2023-ban lejegyezte a második világháború utáni küzdelmes életének, családja erőszakos szétszakításának történéseit. Sarolta lánya rendelkezésünkre bocsátotta édesapja, Prohászka Marcell szívfacsaró visszaemlékezését, amit a család engedélyével közöltünk.
Verőlegények és házfoglalók között. A megélt történelem, nagyanyáink és nagyapáink történetei elevenednek a meg a filmkockákon, hogy tanulságot tegyenek a mának és figyelmeztessenek: az ordas eszmék egész családokat, nemzedékeket nyomorítottak meg a második világháború után. A Vízsodorta históriák forgatása közben számos érdekes, megrázó, vagy éppen kacagtató történet bukkant elő a kollektív emlékezetből, amelyekből most néhányat Zalka Lóránt és Kósa Lőrinc megosztott olvasóinkkal.
Lapszámunk további részében megemlékezünk két halottunkról, Dráfi Mátyás színművészről és Molnár László újságíró kollégánktól, illetve elolvashatják Száraz Dénes jegyzetét a temetőjárásról.
Csonka Ákos az oroszvári kápolnából lett kávéházba invitálja olvasóinkat.
A hátlapon a deportált és kitelepített magyarok nagymácsédi emlékműve látható.
Forrás: ma7.sk/Felvidék.ma
