Általában úgy értelmezzük tevékenységünket, hogy vannak közeli, és vannak távoli célok, amelyeket el szeretnénk érni.
A közeli célok azok, amelyeket belátható időn belül szeretnénk elérni. A politikában – az ígéretektől függetlenül – ezek lényegében a választási periódusra korlátozódnak olyan értelemben és úgy megfogalmazva, hogy majd a következő választáson is nyerni lehessen. Ilyenkor nem vegytiszta döntések, sokkal inkább alibi döntések születnek, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon – fél szemmel a köz hangulatát is lesve, nehogy már, amennyire csak lehet, olyat tegyenek, ami ellenük fordíthatná a hangulatot. Persze vannak kényszerítő helyzetek – de az már úgyszólván lutri.
A távlati tervek az országépítésre vonatkoznak. Ilyen volt például Klebelsberg Kunó politikája,
aki olyan helyzetet teremtett, amit ép ésszel nem lehetett volna visszacsinálni, mert hiszen a jövő építését szolgálta. De ilyen volt az osztrák–magyar kiegyezés is: egy fél évszázadra meghatározta a Monarchia életét. Sajnos az nem bizonyult tökéletesnek, ez legkésőbb az első világháború végén vált láthatóvá.
Hasonló problémával szembesülünk most is. Azt láthattuk, hogy Orbán Viktor perspektivikusan gondolkodó politikát folytatott, ő a lassú, folyamatos építkezésre tette föl politikai pályafutását. Ez, mint utóbb kiderült, nem volt problémátlan, de persze sok olyan tényező is hatott a fejleményekre, amilyenekre tulajdonképpen a pártjában nem számítottak.
A 2026-os választási verseny eredménye a Fidesz számára súlyos és fájdalmas, egy hosszú építkezés szakadt így meg, s nehéz megjósolni, ez miféle következményekkel jár.
Ezzel szemben a Tisza győzelmétől, úgy tűnik, sokkal inkább pillanatnyi, Brüsszelnek kedvező problémamegoldás várható (a nyíltan zsaroló föltételek onnan már megjöttek), csak éppen nem tudni, ez hogyan fog megnyilvánulni, s milyen hatással lesz a további fejleményekre.
Az sem lényegtelen, hogyan értelmezik egy-egy ország szuverenitását. Az EU hivatalos politikája értelmében az európai egység követelménye fölülírja az önrendelkező szuverenitást, a patriotizmust, az EU a jogállamiság sajátosan értelmezett, egyedül igaznak és helyesnek kikiáltott szempontjait tartja fontosabbnak. A legnagyobb baj ezzel az, hogy határtalanul kívánják elképzeléseiket megvalósítani, holott az efféle nem lehet sem határtalan, sem abszolút.
A józan ész értelmében itt megfelelő mértéktartást kéne gyakorolni: túl különbözőek az egyes európai országok, s Európa erőssége éppen ebben rejlik. Mi itt, akik a néhai szocialista táborban éltünk, megéltük s tudjuk, milyen az egy központból (Moszkvából) irányított kötelező egység, amikor minden országnak megmondták, mit szabad gyártania, és egyáltalán mit szabad és mit nem, valamint milyen tanulságokat kell levonni a Szovjetunió Kommunista Pártjának aktuális kongresszusából.
Olyan tapasztalat ez, amit Európa nyugati felén nem éltek meg, következésképpen nem is tudják, milyen az, s ha tudják is, nem értik.
Márpedig az Európai Unióban manapság ugyancsak hajlamosak olyan intézkedéseket foganatosítani, amilyenek a szovjet diktatúrára emlékeztetnek – csak éppen más retorikával, más, szépen hangzó fogalmakba csomagolva. Emlékezhetünk még, az EU szépen indult, nagy reményeket fűztünk hozzá, csakhogy most már régen nem az, mint a kezdeteknél: véleményszabadságot hirdetnek, de csak egy hangnemet engedélyeznek, aki pedig ezt a parancsolatot megszegi, büntit kap, például nem folyósítják a neki járó pénzforrásokat.
A Magyar Nemzetben Pilhál Tamás Csurka István jóslatát idézi, amit akkor fogalmazott meg, amikor még nem sejtettük, mennyire igaza lesz:
„Az EU-csatlakozás egy újabb, az előzőnél is rosszabb, végzetes rendszerváltás, amelyben most már minden nemzeti törekvést, megújulást, rendteremtést a brüsszeli szabályokkal fojtanak el. Ez az új uralom rosszabb és aljasabb lesz, mint a szovjet uralom, mert ez a »demokrácia« köntösében jelenik meg. … A nyakunkon élősködő, balliberális elitünk, a sorsunk iránt közömbös, a privatizációból meggazdagodott, idegen zsoldban álló réteg élve akarja eltemettetni a magyarságot egy uniós sírhant alá!”
Akkoriban ez szélsőséges nézetnek tűnt. Most pedig… Most mi a cél? Hová megyünk?
Aich Péter/Felvidék.ma
