Vannak az ember életében pillanatok, amikor egyszer csak észreveszi, hogy valami megváltozott körülötte. Nem feltétlenül tudja pontosan megmondani, mikor és hogyan történt, mégis egyre világosabban érzi: ami egykor természetes volt, ma már szinte kivételesnek számít. Talán mindannyian ismerjük ezt az érzést. Mások mellett a televízió világában is mind élesebben tapasztalható, mennyire messzire kerültünk attól, amit néhány évtizeddel ezelőtt még egyszerűen csak minőségi szórakozásnak neveztünk…
Évek óta szinte egyáltalán nem nézek televíziót. Ha tehetem, inkább filmet választok, könyvet veszek a kezembe, zenét hallgatok. A televíziót néha bekapcsolom, aztán néhány másodperc múlva rendszerint ki is kapcsolom. Hamarosan a televízió-előfizetésemet is megszüntetem. Nem azért, mert minden rossz. Hanem azért, mert túl sokszor érzem azt, hogy túl kevésből túl sok lett…
Gyermekkoromban egészen más világ tárult elém a képernyőn. Olyan meséken nőttem fel, mint a Mézga család, a Pom Pom meséi, a Mekk Elek, az ezermester vagy éppen a Kérem a következőt!, amelyben Dr. Bubó történetei mögött nemcsak humor, hanem – Romhányi Józsefnek köszönhetően – nyelvi játék, ötletesség és valódi alkotói munka is volt.
A fent említett rajzfilmeken generációk nőttek fel. Akkor még elég volt egy jó történet, néhány szerethető figura és egy adag valódi humor…
Aztán elérkeztek a 2000-es évek első évei, és mintha egyszerre kinyílt volna egy ajtó, amely mögött valami egészen más várt ránk. Megjelent a Való Világ, a Big Brother, a Mónika Show, a Balázs Show, a Győzike Show stb. Az alapiskolában is téma lett: „Láttad tegnap a Győzike Show-t?” „Mit szóltál a Mónika Show-ban a nagy veszekedéshez?” „Fú, mi történt tegnap a Való Világban a takaró alatt…”
Nem az számított, mit olvastál, milyen filmet láttál, vagy mit tanultál belőle. Az lett beszédtéma, ki kivel veszekedett, ki mit mondott, ki hogyan viselkedett stb.
És talán éppen ekkor, a 2000-es évek közepén történt valami lényeges. A televíziós műsorok készítőinek nagy része rájött arra, hogy nem feltétlenül kell értéket adnia, elég, ha reakciót vált ki. A döbbenetet, a botrányt, a megalázást, a konfliktust és a kíváncsiságot ugyanis könnyebb volt eladni, mint a műveltséget…
Illusztrációs felvétel
Aztán mintha mégis felcsillant volna valamiféle „remény”. Fokozatosan megjelentek a tehetségkutatók. Kezdetben ezeknek még valóban volt valamiféle varázsuk. Emberek léptek színpadra azért, mert tudtak énekelni, táncolni, előadni. A zsűri pedig a hozzáértés mellett – jó esetben – valóban a teljesítményt értékelte.
Ma azonban sokszor már maga a „tehetség” is csak mellékszereplő. Egyre több műsorban az kap nagyobb figyelmet, aki hangosabb, botrányosabb, meghökkentőbb, pimaszabb vagy egyszerűen vállalhatatlanabb. A nézőt nem mindig az érdekli, ki tud énekelni, hanem az, hogy melyik zsűritag fog összeveszni a másikkal, ki mond valami alpárit, ki fog sírva összeomlani, ki lesz megalázva, és milyen jelenettel lehet másnap megtölteni a közösségi médiát…
Nemrég az egyik tehetségkutató kapcsán megfogalmazott nézői vélemény is pontosan erre a jelenségre hívta fel a figyelmemet: miként kerülhet egy még gyermekek által is nézett idősávba közönséges szexista beszéd, obszcén dalszöveg és a megalázásból, nevetésből épített „szórakoztatás”.
A vita középpontjában pedig az a kérdés állt: hol van az a pont, amikor már nem a poén, hanem maga az érték válik áldozattá?
Antal Imre, majd Vágó István televíziózásának korszakában még nem volt szükség arra, hogy minden második percben valaki ordítson. Antal Imre személyisége önmagában elvitte a műsort, Vágó István pedig úgy tudott kérdezni és beszélgetni, hogy közben a néző észrevétlenül gondolkodni kezdett. A Legyen Ön is milliomos! 2000-ben indult Vágó István vezetésével, és egyszerre tudott játék, izgalom és tudást adó televízió lenni.
Talán túl naiv gondolat, de én ma is ilyen műsorokat szeretnék látni. Olyanokat, amelyek után nem azt kérdezzük: „Mit mondott ez az ember?”, hanem azt: „Mit tanultam belőle?”
Korábban portálunkon már írtunk arról, hogyan alakítja át a világunkat a figyelemért folytatott állandó verseny. Akkor azt írtuk: „Túl sok lett az inger, és túl kevés az érték.” Talán ugyanez igaz a televíziózásra is. A figyelem lett az új valuta, a nézettség pedig sokszor fontosabbá vált, mint az, hogy mit adunk cserébe…
Illusztrációs felvétel
A probléma pedig nem ér véget a televíziós világnál. Nézzük meg, milyen zenéket hallgatnak előszeretettel a 18 év alatti fiatalok napjainkban. Természetesen az ízlés mindig is változott: minden nemzedéknek megvoltak a maga kedvencei, és mindig akadtak olyan előadók vagy dalok is, amelyek az idősebbek szemében hangosnak, meghökkentőnek vagy éppen botrányosnak tűntek.
Ami azonban a 2020-as évekre egyre inkább megváltozni látszik, az nem egyszerűen az, hogy másfajta zenét hallgatunk, hanem maga a mérce: mintha a meghökkentés, a trágárság, a testiség és a botrány sok esetben már nem a zene mellékterméke, hanem éppen a „siker” egyik legfontosabb feltétele lenne.
Sokszor szinte minden második mondatban felbukkan egy káromkodás, egy trágár utalás, egy női testet középpontba állító képsor. Repülnek a „b*szdmegek”, villannak az idomok, és közben tömegek ünneplik mindezt.
Tisztelet a kivételnek! Nem állítom, hogy nincs ma jó zene. Van. Sőt, időnként magam is találok olyan kortárs előadót vagy dalt, amely valóban megérint, és koncertre is szívesen elmegyek. De az általános színvonalon érzésem szerint sokat rontott az a szemlélet, amely a tartalom helyett a meghökkentésből akar sikert csinálni…
Én „zeneileg” valahol ott ragadtam a nyolcvanas és a kilencvenes években. Sokszor hallgatok Bikini-, R-GO-, Edda- vagy Bonanza Banzai-dalokat. Lehet ezen mosolyogni, de egy biztos: ezekhez a dalokhoz nem kell magyarázófüzet, hogy miért jók…
A filmek és sorozatok világában is hasonló érzésem van. Természetesen ma is készülnek remek alkotások, sőt kiváló sorozatok is. De a streamingkorszakban sokszor azt érzem, hogy a történet helyére egyre több esetben különféle „kötelezőnek tűnő üzenetek” kerülnek. De amikor a történelemhez mai ideológiai viták szemüvegén keresztül nyúlnak, továbbá amikor egy sorozatgyilkosokból popkulturális ikont faragnak, miközben a néző végül már nem az áldozatokkal, hanem a gyilkossal akar azonosulni, akkor érdemes megállni egy pillanatra…
Én eközben, amikor csak tehetem, visszanyúlok az ötvenes-hatvanas évek filmjeihez. Például mások mellett Tony Curtis filmjeihez, akinek szülei magyar gyökerekkel rendelkeztek, vagy Paul Newmanhez, akinek édesanyja szintén a történelmi Magyarország területén, a mai Felvidéken született.
És természetesen a magyar klasszikusokhoz. Különösen közel áll hozzám a szó szoros értelmében vett magyar film. Az ötödik pecsét, Fábri Zoltán 1976-os remekműve a napokban idén ötvenéves. A Sánta Ferenc regényéből készült film ma is súlyos erkölcsi kérdéseket tesz fel, és a szereplők között ott találjuk a Pereden született Horváth Sándort is. Ötven év telt el, a mozgóképnek mégis van mondanivalója. Nemcsak nézni lehet, hanem gondolkodni is utána. Talán ez az, ami a leginkább hiányzik…
És ne legyen félreértés: ma is vannak értékes műsorok, nagyszerű filmek, tisztességes sorozatok és jó zenék. Vannak alkotók, akik nem akarják mindenáron túlkiabálni a világot. Néha én is rátalálok ezekre. Csak egyre inkább úgy érzem, hogy már keresni kell őket…
De vajon milyen hatása van mindennek egy gyermekre? Mit tanul abból, ha azt látja, hogy a figyelemhez elég hangosnak, botrányosnak vagy közönségesnek lenni? Mit gondol majd a sikerről, ha azt tapasztalja, hogy nem a tudás, a szorgalom és a tehetség hozza meg az öt perc hírnevet, hanem az, aki képes a legnagyobb cirkuszt csinálni?
Részlet Az ötödik pecsét című filmből
Lehet, hogy ezért tesznek egyre több „különös” embert a képernyőre. Lehet, hogy ezért generálnak konfliktust. Lehet, hogy ezért kell mindig valakinek sírnia, kiabálnia vagy megalázón helyzetbe kerülnie. Mert a botrány könnyebben nézettséget hoz, mint a gondolat.
De közben van egy fontos kérdés: meddig? Mit fogunk nézni tíz év múlva? És húsz év múlva? Harminc év múlva? Még nagyobb zajt? Még durvább poénokat? Még több meztelenséget? Még több mesterségesen előállított konfliktust? Vagy egyszer újra rájövünk arra, hogy a szórakoztatásnak nem kell igénytelennek lennie?
Talán nem is az a kérdés, hogy miért ilyenek a műsorok. Hanem az, hogy miért nézik őket ennyien. Mert amíg van közönség, addig lesz, aki kiszolgálja az igényt. A televízió tükröt tart elénk. És néha nem az a legkellemetlenebb, amit a képernyőn látunk, hanem az, amit abból magunkról meglátunk…
Lehet, hogy ideje lenne végre magasabbra emelni a mércét. Vagy már késő?
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
