Jókai Mór írja A magyar nemzet története című regényes rajzaiban, hogy ha Attila, ez a világtörténelem színpadára emberi alakban fellépő Halál Angyala országokat rontani és nem szerezni jött, akkor Árpád a magyar nemzet legnagyobb státusférfiaként Attilával ellentétben népének hazát és jövendőt alapított, aki a nemzetét nem pusztító vész gyanánt kívánta bemutatni azon népeknek, kikkel majd együtt kell élnie. Ő nem égetve, gyilkolva jelenik meg a művelt Európában, mert tudta ősei példájából, hogy a puszta erőszakon alapuló hatalom nem tarthat soká. Árpád tehát, kinek a lelke a jövő századokba látott, a meghódított nemzetek férfiait nem gyilkoltatta le, hanem a barátaivá tette, s „ha elűzte is a fejedelmeiket, népeiket nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe fogadva, szabadabbakká tevé, mint voltak önfejedelmeik alatt”. Árpád nemességgel párosult hatalma nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett a Kárpát-medence népeiben.
S ha ez az Árpád által tett alapvetés békét teremtett a Kárpát-medencében élő népek között, akkor Szent István európaivá tette őket, megszerezve számukra az európai népek becsülését. Azaz a magyar nemzetet fegyverei tették hatalmassá, alkotmánya tette tartóssá, s a keresztény hit tette szükségessé Európában.
A Kárpát-medencei népeknek ma újra tudatosítaniuk kellene, amit Orbán Balázs 1868-ban így fogalmazott meg: „Szép e tér magában is, miként az a Teremtő kezéből kikerült, de mennyire felékesíté s kidíszíté azt az embernek alkotó, szorgalmas keze!” Ez a „tér”, a Kárpát-medence egy 1811-es lejegyzés szerint „akár a végtelen hegyeknek, akár a számtalan folyóknak egyesítését, akár a természet ajándékainak sokféleségét, jóságát és sokaságát nézzük, oly szép Egyet s Egészet tészen, melynek mása egész Európában nincs”.
Ebben a páratlan, Egy és Egész Kárpát-medencében élő népeknek, köztük a magyarságnak az épségére és gyarapodására egyetlen esély van, akkor nyílhat meg előttük a jövő, ha egymás kultúráját és történelmét megbecsülve engedik, hogy valamennyien szabadon élhessenek és lélegezhessenek, erőt merítve gazdag kultúrájukból. Nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak is az adhat erőt, ha egyre többen és önérzetesebben tudatosítjuk, hogy ezerszáz éves történelmünk „együttes atyafisága és együttes érdeke szervezett bennünket nemzetté”, s ezt a kincset nem engedhetjük elveszni, hiszen elidegeníthetetlen birtokként szállott reánk. Ahogyan Tamási Áron írta: hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett a számunkra, de nemzetté a magyar kultúra, a magyar szó teremtett bennünket; ezért jelképes hatalomként a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye, melyet kegyelet, hűség és becsület illet minden időben.
Ebből következik – amit nemzeti nagyjaink mindig is hangsúlyoztak –, hogy jellemezhetnek bár egy nemzetet a tettei és szenvedése, vallása és erkölcse, tudománya és művészete, jogrendje és törvényei, indulatai és szenvedélyei, de egy nép sajátságát semmi nem tükrözi vissza annyira, mint a nyelve és történelme. Ha pedig ez igaz – márpedig igaz –, akkor egy egészséges tudatú nép kiveti magából az olyan elfajzásokat, melyek időnként felütik a fejüket felvidéki magyar közösségünkben. Legutóbb a „szlovmagy identitás” hagymázas hülyeségének a vírusát dobták be a köztudatba valakik, nyilvánvaló céllal: tovább erősíteni magyar közösségünkben a megosztottságot; minél több – főleg fiatal – lelket megzavarni, elszigetelve őket a határtalan hazában, a Kárpát-medencében élő magyarság többi részétől, mintegy azt sugallva, hogy a Szlovákiához „csatolt”, ősi szülőföldjén élő magyarság egy olyan különleges „állatfaj”, amelynek nem egyszerűen és nemesen magyar, hanem az 1100 éves múlthoz képest röpke 90 év alatt kialakult, tudathasadásos szlovmagy identitása van: szétroncsolt történelem tudattal, megcsonkított kultúrával és megfertőzött nyelvvel.
Többek között az ilyen fogadatlan prókátoroknak köszönhetjük, hogy mára már a legnagyobb magyarlakta településeink is tudathasadásos képet mutatnak: etikailag és etnikailag is meghamisított képet mind külsőleg – az „államnyelv” egyeduralmával –, mind lelkileg: egy elgyávult-eltunyult-elközömbösült magatartással. Tehát éppen az ellenkezője történik, mint amit a prókátorok mondanak, akik szerint mi „kisebbségként nem »kevesebbek«, hanem igenis »többek« vagyunk”. Ha ez igaz lenne, akkor a lélekszámunk 20 év alatt nem apadt volna százezerrel, és egy 80 százalékban magyarok lakta településen nem 80 százalékban kizárólag államnyelvi feliratok hirdetnék, hogy bár ezen a településen többen vagyunk, de kevesebbet érünk.
S hogy az i betűre a pont is felkerüljön, eme prókátorok egyike még a logikát is hajlandó eltörni, azt állítván, hogy „szlovákiai magyar politikai képviselet” azért létezik, mert létezik szlovmagy (szlovákiai magyar) identitás! Mintha politikai képviseletünk azért lenne, hogy ezt a torz, hamis, skizofrén identitást szolgálja. Nem pedig egy olyan magyar közösséget, mely a magyar nemzet természetes része, természetes és egészséges magyar identitással, mely Széchenyi Istvántól megtanulhatta (volna), hogy az önző nacionalizmus – félelmet keltve –kényszeríthet ugyan erre-arra, „de lelkemet nem alázhatja meg; azt, hogy magyar lenni megszűnjek, nem teheti, mert nyelvemet Istentől vettem, és csak Istennek adom a halálba”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
