Nyár van, a fesztiválok nyara a Felvidéken. Bor, zene, csülök, mart, gomba, szög. Még sorolhatnám, mi mindenből csinálunk fesztivált lelkesen szervezve, hogy vidáman, tartalmasan teljenek el a hétvégék. S ez így jó, hiszen más-más okból, de kell a gőz kiengedése a szegénynek, gazdagnak egyaránt. Ha ez még művészi élményekkel, hasznos előadásokkal is párosul, akkor a tökély szintjére fejlesztettük a „nép művelését”. Lélekszakadva dolgozunk napokkal a rendezvény előtt, zivatarfelhőktől rettegve rójuk az utat a sátrak között, majd fáradtan pakoljuk halomra a sörpadokat a fesztivál másnapján.
Szerveznek, izgulnak, robotolnak a felvidéki nyárban önkéntesek százai, hogy a közért tegyenek. Teszik mindezt abból a meggyőződésből, hogy ebben a rosszarcú republikában kell a magyarnak a közös élmény, ahol a műanyag söröspoharakra lecsapódó párát simogatva, kollektíve elmerenghessen háborús bűneiről és európai jogairól…
Az önbecsapásunk aztán ott kezdődik, amikor eltakarítva az utolsó összegyűrt söröspoharat is, jóleső érzéssel hátradőlve elhisszük önmagunknak, hogy mi mindent megtettünk, s ha mindez még párosult egy „jó kis” emlékjel avatással is, akkor nekünk senki ne jöjjön azzal, hogy mi nem vetettünk be minden fegyvert az asszimiláció ellen!
Ideje lenne a tabuk döntögetésének: ez az „ösztönszerű stratégia” nem vezet sehova.
Tudom, ilyen kifejezés nincs, de mégis minek nevezzem azt a 20-25 éves folyamatot közösségi életünkben, amely leginkább az esetlegesség szóval jellemezhető?! Soha nem késő ezt felismerni, bevallani és új irányt szabni. Nem, nem a fesztiválok hasznosságát vonom kétségbe, hiszen jómagam is igyekszem szervezni, segíteni azokat, hanem a két fesztiválnyár közötti holtidő kitöltését olyan összehangolt koncepción alapuló szakmai munkával, amely nem az ünnepekre, a bulikra helyezi a hangsúlyt, hanem a hétköznapi életünkre, mert a hétköznapi életünk útvesztőiben dől el, hogy „kisjános” megmarad-e magyarnak.
A kérdés csupán az, hogy hajlandóak vagyunk-e egymással leülni egy kerek vagy bármilyen alakú asztalhoz, hogy megtegyük ez irányba az első lépéseket. Amikor az asztaltársaságok úgy döntenek, hogy nem átbeszélnek egymáshoz, hanem összetolják az asztalokat, akkor abból mindig jó dolgok születnek. Ugye, mindenkinek volt már ilyen közös élménye? Ideje lenne az asztalok összetolásának, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor egyre kevesebb sörpadot kell majd szétraknunk nyaranként a „magyarjainknak” rendezett fesztiváljainkon…
Csúnya magyarsággal: a lelkek szakadva vannak a Felvidéken, ezek összefércelésén kellene dolgoznunk. Lélekszakadva.
Papp Sándor, Felvidék.ma
