A felvidéki magyarság legszomorúbb sorsfordulója a második világháborút követő korszak volt. A fegyverek elhallgatását sajnos újabb fájdalom és a reménytelenség követte. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság, a háborús bűnösséggel való kollektív megbélyegzés és a vádlottak néma szerepe, az otthonokból való kiűzetés és a földönfutóvá válás. Nem volt ez másképp Boriban sem.
1946-ban több magyar nemzetiségű polgárt Csehországba hurcoltak. Legtöbbjüket kényszermunkára vitték: fiatalokat és idősebbeket egyaránt. A boriak Csehországba hurcolásának eseményeit így idézte Zlatnerné Horváth Berta (1924): „A csendőrök a falu népét hármas sorba állították. »Ha magyarok vagytok, szenvedjetek!« – mondták. Nyolcvan bori ember volt ott a Dálnoky-udvarban. Vitték őket a vonathoz Lévára. Kezdték énekelni, hogy Nyitva van a százados úr ablaka. Mikor Csánkra értek, elkezdték a 35. zsoltárt énekelni. Nem családok voltak. Legöregebb testvérem, Balázs is ott volt. Édesanyám testvére, Nagy János meg első unokatestvére, Nagy Géza is. Aztán Jakubik Lajos meg Dalmady Ernő. Ő még él ott a Szarkásban. 
Ezek mentek Berounba egy gazdához. Az én testvéremet egy cseh gazda elvitte magához. Miskolcon volt katona a gazda a front alatt. Karácsony előtt jöttek haza. Szökdöstek is haza. Huszár Gyuláékat kivitték mind. 54 karácsonyán hozták haza halva. Vonatszerencsétlenség történt.”
Huszár Gyula valóban Csehországban hunyt el. Ő hosszabb ideig kint maradt, a családja hazajött. A családtagokat látogatta volna meg, pontosan 1953 karácsonyán, amikor vonatbaleset következtében meghalt. Sírja ma a községi temetőben látható.
A fekete márványobeliszken többek közt ez olvasható: „Itt nyugszik az Úrban / HUSZÁR GYULA / élt 41 évet / 1953. dec. 24. / vasúti szerencsétlenség áldozata.”
Egy másik alkalommal Zlatnerné Horváth Berta újra idézte a Csehországba hurcolást. Elmondta, hogy a kocsma melletti Dálnoky-ház udvarán egy Živora nevű csendőr intézte a dolgokat. Az elhurcoltak közt Pomothy Jenő nevét is említette, s arról is tudott, hogy „vótak, akik a lévai állomáson megszöktek”. Majd így idézte emlékeit: „Decemberbe vagy januárba édesapám is csináta a ládákot, hogy majd kitelepítenek minket is Csehországba. De akkor mán a Balázs testvérem itthon vót. Pakótunk a ládákba, a pattogatott kukoricát is betettük. De aztán oszt megszűnt a deportálás.”
Sokkal fájdalmasabb és tragikusabb volt a boriak Magyarországra való kitelepítése. Erről ma már – ha szűkszavúan is, de megemlékeznek a legújabb kiadványok, lexikonok, internetes portálok is.
A faluról szóló egyik honlapon például arról olvashatunk, hogy „1947. május 17-én 116 magyar nemzetiségű személyt telepítették ki Magyarországra”. (http://www.bory.ak) A (cseh)szlovákiai magyarok lexikonában azt írják, hogy „a 2. világháború után (Bori) túlnyomórészt református vallású lakosságának mintegy egynegyedét áttelepítették Magyarországra, helyükre magyarországi és szlovákiai szlovákokat telepítettek”. (http://66.102.104)
László Péter Fehérlaposok című könyvében megtaláljuk a kitelepített boriak legtöbbjének adatait: nevüket, foglalkozásukat, vallásukat stb. 1947. május 13-án a Baranya megyei Hásságy községbe hat bori család 15 református tagját telepítették át. (A neveket itt a könyvben közölt írás szerint tesszük közzé.) Valamennyien földművesek voltak. Köztük szerepel id. Bory Ferenc egy családtaggal, ifj. Bory Ferenc harmadmagával, Nagybányai László és Pomothy Jónásné egy-egy családtaggal, Szudy Sándor harmadmagával, valamint Bori István egyedül. (2005:205) 
Ugyanekkor Hidorba került Dalmady Lajos magányosan és id. Dalmady László két családtaggal. Ők szintén református földművesek voltak. (2005: 208) A Kozármislenybe vitt boriak közt volt három református földművescsalád: Nagy Lajos két, Szemerédi Károly négy és Szudy János egy családtaggal. (2005:230) Magyarszékre tizenegy családot hurcoltak el. 1947. május 12-én került a faluba Huszár Lajos református gazda egy családtaggal.
1947. május 13-án ugyanide száműzték Szabó Sándor római katolikus földművest, illetve a következő református gazdákat: Balla Jánost harmadmagával, Bory Gézát, Bory Istvánnét másodmagával, Dalmady Jánost kilenc családtaggal, Dobó Dánielt két személlyel, egy másik Dobó Dániel református gazdát másodmagával, Kovács Károlynét két családtaggal, Kovács Zsigmondot hat hozzátartozójával és Nagybányai Lajost harmadmagával. (2005:238)Igen népes volt a Nagyárpádra telepítettek tábora is. 
Az ide irányított reformátusok közül csak Kálnai Dezső és Szemerédi Sándor érkezett egyedül. Balya Gyula hat, Kálnai Lajos három, Molnár Lászlóné egy, Pomothy Károly és Szoboszlai Dezső két-két, Szudy Zsigmond pedig három családtaggal érkezett a településre. (2005:251) Olasz községben két családfő: Molnár Lajos és Szúdy Károly talált „otthonra” két, illetve három családtaggal. (205:262)
Mintegy 32 kitelepített család száz taggal szerepel hát László Péter könyvében. A fenti idézetben, mint láthattuk, 116 kitelepített személyről írnak. A mai adatközlők 47 kitelepített családról tudnak. Ama listán, melyet az ugyancsak Magyarországra telepített Fuchsné Szúdy Ella küldött nekem, az említett könyvben szereplőkön kívül megtalálhatjuk még a Magyarszékre kitoloncolt Dalmady István nevét, a Bács-Kiskun megyei Hartára települt Nagybányai Árpádot. Ő 1948-ban került el a faluból, akárcsak Révkomáromy (Kacz) László tanító és családja.
A Magyarszékre került Dalmady János lányának, az újabban verseket is írogató özv. Balázskovics Lászlóné Dalmady Rózsának (1941) visszaemlékezéseit nemrégiben olvastam a Szarka László történész, kisebbségkutató szerkesztette, A szlovákiai magyarok kényszerkitelepítésének emlékezete (1945–1948) című kötetben. Ő azt írja, hogy a falu 102 református családjából 51 család került a kitelepítettek listájára. Visszaemlékezéseiben bemutatja azt a kálváriát, melyet a kitelepítetteknek, köztük Dalmady János népes családjának is végig kellett járnia Magyarországon. Olykor hasonló szemmel néztek rájuk az anyaországban, mint a Felvidéken az ide betelepített szlovákokra. Hátborzongató sorait teljes terjedelmében közzéteszem itt:
„A szélrózsa minden irányába széthordták bennünket. Szeretném ezt a tragikusnak mondható múltat fölidézni. Azt a keveset, amire emlékszem. 1941. január 4-én Fakóvezekényben születtem. Apám már tizenkét éve eltávozott közülünk. Anyám, Dalmady Jánosné Nagy Amália Karolin 1910. január 18-án Bori községben született. Kora gyerekkoromtól én is Boriban laktam, míg a kitelepítés el nem szakított falumtól és a falu összes lakójától. Szinte mindenki rokon volt, mivel elég népes volt a család.
Szeretném röviden elmesélni göröngyös utunkat, amit szüleim elbeszéléséből és a magam emlékezetéből tudok. Azon a május 13-i napon nagy nyüzsgés volt a faluban, és csak síró embereket láttam. Még most is magam előtt látom az anyámat, nagybetegen, hathetes húgommal az ágyon. Majd dübörgő teherautók lepték meg a falut. 102 református családból 51 család a kitelepítettek listájára került. Köztük voltunk mi is. Ez a látvány még most is elevenen él bennem, bár már kezd egy kicsit megfakulni.
Később Lévára vittek. Ott már várt reánk a marha-, illetve tehervagonokból összekapcsolt szerelvény. Síró öregek, sikoltozó asszonyok rohangáltak a kocsik között. Még egyszer, utoljára látni kívánták szeretteiket. Úgy tudom, három vagonba pakoltunk be. Egybe a takarmányt, a másikba az állatokat, a harmadikban pedig a család: apám, anyám, nagyanyám, nagybátyám és hat gyerek. Végső búcsú, majd elindultunk az ismeretlen idegenbe. Nekünk, gyerekeknek ez akkor még tetszett is, mert ennyit nem vonatoztunk soha. Nappal állt a szerelvény. Ebédre sóskát szedtünk. Desszertnek anyánk kukoricát pattogtatott rostába. Menet közben mi, gyerekek a vagonablakban lógtunk. Így teltek kalandos napjaink.
Végül megérkeztünk nem ismert utunk végállomására, Pécsre. Itt volt az igazi elválás. A szélrózsa minden irányába széthordtak bennünket. Mi végül is Magyarszékre, egy kis baranyai faluba kerültünk. Ezt a községet fele-fele arányban magyarok és németek lakták. Borzasztó volt nézni, amikor mi betelepültünk, és házigazdáinkat kilakoltatták a pajtába, az istállóba. Egy év eltelte után vitték el őket Németországba. Ők nagyon szerettek minket. Sokáig tartottuk velük a kapcsolatot.
Visszatérek a falura. Általában egykés családok lakták. El lehet képzelni, hogy mit gondoltak rólunk, amikor hat gyerek bámult befelé a kapun. Sokszor lecigányoztak, megaláztak bennünket, főleg a tájszólásunk miatt. De voltak segítőkész, jólelkű emberek is. Voltak, akik nehezen tudtak befogadni bennünket. Minket okoltak a történtekért. Még él a faluban egy-két idős ember, talán ők többet tudnának mesélni. Anyám 93 évesen bizony nem szívesen emlékszik vissza az akkori eseményekre. De ha eszébe jut, felidézi a múltat.
Apám fiatalon is makacs magyar volt, és az maradt haláláig. Hadd idézzek a kitelepítéskor elhangzott szavaiból: „Inkább lesznek a gyerekeim buta magyarok, de ne legyenek okos tótok!”. Ezzel senkit nem szándékozom megsérteni, de érthető volt a fölháborodása. Anyám, 93 éves, kilenc saját és két idegen gyereket nevelt fel. Jómagam öt éve özvegy vagyok. Egy fiam, menyem, egy harmadéves főiskolás leány- és egy 13 éves fiúunokám van. Ők a büszkeségeim. Szabad időmben verseket írok férjem halála óta, mert egyedül élek.”
A Nyitraivánkai Területi Állami Levéltárban található, Boriból kitelepítettek listáján 42 család szerepel 132 taggal. (A családneveket a listán közölt alakban tesszük közzé, a keresztneveket magyarul írjuk.) Név szerint a következők: Balya Gyula és felesége, Szudi Karolina (86. hsz.); Balla János és felesége, Pomothy Mária; gyermekeik: Attila és Éva (57. hsz.); Ifj. Bory Ferenc és felesége, Nagybányai Erzsébet; fiaik: Miklós és Sándor (84. hsz.); Id. Bory Ferenc és felesége, Pomothy Júlia (84. hsz.); Bory Géza (34. hsz.); Bory István és felesége, Dalmady Erzsébet (56. hsz.); Özv. Boryné Dalmady Erzsébet és fia, István (56. hsz.); Dalmady János és felesége, Nagy Karolina; gyermekeik: Árpád, Márta, Rózsa, Irén és Zsuzsanna; édesanyja, Szudy Amália; bátyja, Dalmady István (51. hsz.); Dalmady László és felesége, Molnár Emma; fiuk, Rudolf (94. hsz.); Dalmady Lajos és felesége, Szudy Zsófia (53. hsz.); Id. Dalmady Béla és felesége, Mátéfi Mária; fiuk: Ifj. Dalmady Béla és felesége, Nagy Jolán; gyermekeik: Katalin, Zoltán-Miklós, István, Berta és Borbála (IV/50. hsz.); Dobó Dániel és lánya, Piroska (73. hsz.); Dobóné Koncz Lenke, férje, Dániel; unokájuk, Samotný László (71. hsz.); Horváth Amália, bátyja: Pál és lánya: Víziné Horváth Karolina, annak gyermekei: Karolina, András (Léva); Horváth Rudolf és felesége, Dalmady Irma (Léva); Huszár Imre és felesége, Bory Emma (66. hsz.); Huszár Lajos és unokái: Horváth Júlia, Horváth Ida (63. hsz.); Kálnay Dezső (70. hsz.); Kálnay Lajos és felesége, Kósa Eszter; lányaik: Aranka, Éva és Emma (70. hsz.); Kálnayné Kovács Júlia és fiai: Sándor, Károly (76. hsz.); Kovács Zsigmond és felesége, Szudy Mária; lányaik: Klára és Nagyné Kovács Irma; annak lánya: Nagy Gizella (87. hsz.); Molnárné Pomothy Emma és gyermekei: Vilma, László (1. hsz.); Molnár Klára (1. hsz); Molnár Lajos és felesége, Pomothy Zsófia; lányuk: Gizella (69. hsz.); Nagy Lajos és felesége, Szemerédy Mária; fiuk: Béla (6. hsz.); Nagybányai Sándor és felesége, Pomothy Erzsébet (32. hsz.); Nagybányai Árpád és felesége, Csonka Mária; lányuk: Éva (48. hsz.); Nagybányai Lajos és felesége, Szemerédy Margit; gyermekeik: Zoltán, Jusztin (33. hsz.); Polgár Sándor és felesége: Magyar Jolán; lányuk: Melánia (61. hsz.); Pomothy András és felesége, Szabó Mária (62. hsz.); Pomothy Károly és édesanyja, Lídia (4-5. hsz.); Révkomáromy László és felesége, Bory Etelka; gyermekeik: Márta, László (84. hsz.); Szabó Sándor (14. hsz.); Id. Szemerédy Sándor (14. hsz.); Szemerédy Károly és felesége, Szoboszlay Emília; gyermekeik: András, Margit, Károly (7., 14. hsz.); Szoboszlay Dezső és felesége, Kovács Eszter (79. hsz.); Szúdy Sándor és felesége, Pomothy Karolina; gyermekeik: Sándor, Lídia (13., 38. hsz.); Szúdy Károly és felesége, Molnár Júlia; lányaik: Etelka, Gabriella (43. hsz.); Özv. Szúdy Lajos és fia, Béla (44. hsz.); Szúdy Zsigmond és felesége, Pomothy Ilona; fiaik: Ferenc, Nándor; Tóth Gyula és felesége, Tóth Anna; lányuk: Margit; fiuk: Gyula és felesége, Horváth Ida (Nagysáró); Zabolay András és felesége, Horváth Borbála (21. hsz.).
László Péter, aki a Baranyába kitelepített boriakat számba vette, szintén megemlíti könyvében, hogy „a lakosságcserére kijelöltek listájára felkerült felvidéki magyarok »Igazolványt«, »Fehérlapot« kaptak. Ezzel sorsuk megpecsételődött. Egy részük nem várta meg a kitelepítést, hanem már előtte illegálisan átszökött a határon. Olyanok is vannak, akik megkapták a fehér lapot, végül mégis Szlovákiában maradtak. Akik áttelepültek, azok 1947 tavaszától 1948 végéig szervezett keretek között érkeztek Magyarországra”. (2005:68) Az utóbbiak közül Szúdy Károly lánya, Fuchsné Szúdy Gabriella (Ella) küldött számomra néhány kitelepítéssel kapcsolatos dokumentumot, többek közt egy fehér lapot is. A kétnyelvű nyomtatvány – Igazolvány–Potvrdenie – szövegében többek közt ez áll: „Igazolom, hogy Ön a Csehszlovákiából áttelepítésre kijelölt magyar nemzetiségű személyeknek a csehszlovák kormány által a magyar kormánynak 1946. augusztus 26-án átnyújtott névjegyzékében szerepel, és ennek alapján a csehszlovák–magyar Vegyesbizottság VII. sz. véghatározata értelmében magyar konzuli jogvédelemben részesül.”
A fehér lapon szerepelt továbbá, hogy az áttelepülő mentesül a katonai szolgálat alól, semmiféle adót nem fizet, s ingó vagyona felett szabadon rendelkezik. Továbbá felhívják az áttelepülő figyelmét arra, hogy a csehszlovák kormány kötelezte magát, hogy a vagyonelkobzó intézkedések végrehajtását felfüggesztik. Elküldte továbbá Fuchsné asszony azt az Előkészítő összeírási ívet is, melyet ugyancsak megkaptak az áttelepítésre kiszemeltek. Ebben a dokumentumban olvassuk az alábbiakat: „Minden áttelepülő kötelessége, hogy vagyontárgyait minél pontosabban vallja be a helyi összeíró bizottságnak.”
„A helyi összeíró bizottságok munkájának megkönnyítése és meggyorsítása céljából minden áttelepülő kitölti ezt az összeíró ívet. Ez az ív csak a legfontosabb kérdéseket foglalja össze az áttelepülő visszamaradó vagyontárgyairól. A végleges összeírást a magyar–csehszlovák helyi összeíró bizottságok fogják helyben az áttelepülő személyes bevonásával elvégezni.”
Arról, hogy mit jelentett a boriak kényszerkitelepítése, fájdalmak sorát lehetne idézni. A szülőföld kényszerű elhagyása, az onnan való erőszakos elüldözés önmagában is nagy tragédia, megmagyarázhatatlan és mély sebeket ejtő esemény. 
Mind a faluközösség: a felekezet, a nemzetiség, a rokonság és a családi kötelékek, mind az egyéni sorsok szempontjából. Hisz házakat, kerteket, gyümölcsösöket, szőlőket, erdőket, legelőket, réteket, gabonaföldeket kellett ott hagyni; templomtól, iskolától, temetőtől kellett megválni. S mindemellett családok: gyermekek és aggastyánok, özvegyek és árvák indultak földönfutókként a bizonytalanság felé. Hogy érzékeltessük a politikusok okozta fájdalmat és igazságtalanságot, érdemes idézni a Boriból kitelepített egyik lakosnak Fuchsné által nekem elküldött régi feljegyzéséből is: „Ismétlem! Őrizzétek meg a szent bibliát, amelybe a mi szomorú életünket kívántam feljegyezni. Mert ehhez hasonló esetről még nem írt a történelem. Földönfutóvá tettek bennünket. Egyik- vagy másikunk rátalálhat nagyobb vagyonra, gazdagságra, de olyan boldogságra, hogy az a kedves otthon is meglegyen, ha az egész világot bejárjuk, azt akkor sem fogjuk többé megtalálni. Hásságy, 1948. december 18. Id. Bory Ferencz.”
S akkor még nem szóltunk arról a tragédiáról, ami az itthon maradt falun belül keletkezett. Az évszázadokon át kialakult rend felbomlásáról, a megbontott egyensúly okozta ellentétekről, nézeteltérésekről. A lelki béke megbomlásáról, a sérelmekről; embercsoportok egészségtelen keveredéséről, az új rend kialakulásának nehézségeiről, a múlt okozta tüskék máig ható fájdalmáról.
A református egyház máig megmaradt s még itt hagyott anyakönyvében szinte elrejtve találtuk meg azt a néhány lapnyi feljegyzést, amely az 1940-es évek második felének eseményeit idézi. A lakosságcsere kapcsán ezt olvassuk: „Végre a magyar kormány is felfigyelt szenvedéseinkre, és hogy azokat megrövidítse, 1946 februárjában aláírta szégyenteljes lakosságcsere-egyezményét, mely szerint az itteni magyar lakosságot kicseréli a magyarországi tótokért! Így a jogfosztott állapot egyszerre hontalansággá súlyosodott. Soha szégyenteljesebb egyezményt még alá nem írtak. Az egész egyezmény magán viseli a tájékozatlanság, tudatlanság, gyávaság és árulás bélyegét, mely egymillió magyart sikkaszt el. Többek közt naivan elismeri, hogy a »háborús bűnösöket« vagyoni kártérítés nélkül veszi át a magyar állam. Örültek a csehek, hisz minden álmuk várakozáson felül teljesedett. Nyomban megindult Magyarországon a propaganda az ottani tótság között. Több évig nem kell dolgozni; állatot, gazdasági felszerelést, földet, házat, bútort, ruhát és lábbelit, sőt még fehérneműt is ígértek, csak jöjjenek. Persze mindezt az itteni magyarokéból.”
Az 1947/1948-as bori helyzetképek kapcsán a református egyház krónikása megjegyezte, hogy az itteni magyarság egy része is „bedőlt a nagy igéreteknek, és hogy vagyonát megmentse, reszlovakizált”. S ha a megmaradt magyarok közül valaki mégis „existálni tudott, správcát (állami felügyelőt) küldtek a nyakára, aki gondoskodott róla, hogy a gazda, iparos vagy kereskedő egy év leforgása alatt tönkremenjen”. S mint tovább olvassuk: „Nekünk könyörögnünk kellett azért, hogy az állami traktor szántson magas díjért, a tótoknak fele árért szántott.” A magyarok nemhogy háborús kártérítést nem kaptak, de még kölcsönt sem vehettek fel, szemben a szlovákokkal, akik mindenféle segélyt megkaptak. A magyaroktól elvitték a felszerelést, a tojást, a tejet, a húst, s ha nem is rendelkeztek a termékkel, akkor is be kellett azt szolgáltatniuk, másképp büntetést kaptak. Emellett tilos volt a magyar szó, az iskolában nem oktattak magyarul.
Ugyancsak a református anyakönyv rejtett feljegyzéseiben olvassuk, hogy: „A magyarok távozása után megindult a vagyonuk prédálása. A szomszédos falvakból idecsődült a salak, és a helybeli köpönyegforgatókkal mindent elloptak, amit lehetett. Az 1947. évi cséplésnél 320 kat. h. termésből még annyi sem maradt, ami vetőmagra elegendő lett volna. Szalmát, takarmányt, mindent elkezeltek az új honfoglalók. De ugyanakkor az itt maradt magyarokat kötelezték a teljes kontingens beadására. Az elöljáróságban mind olyanok foglaltak helyet, akiknek a községhez semmi közük sem volt. Kijelentették, hogy az általunk 1921-ben vásárolt községi erdőben fát magyar ember nem kaphat…”
Tehát kijutott a szenvedésből és a keserűségből, a nélkülözésből és a kitaszítottságból az itthon maradottaknak is. Soraikban még 20 család volt kitelepítésre kijelölve. Hét család – Osvald, Lestár, Agg, Horváth Géza, özv. Horváth Gézáné, Huszár Gyula, Dalmady – reszlovakizált. 19 kisbirtokos (5 holdon aluli) sem nem reszlovakizált, sem pedig kitelepítésre kijelölve nem volt. Mint olvassuk, „a reszlovakizáltak mind nagyobb gazdák voltak”. 1948. november 20-án – a krónikás feljegyzései szerint – „újabb négy család tizenhárom taggal települt ki, s ezzel a gyülekezet lélekszáma 116-ra csökkent”.
Majd mindehhez hozzáteszi az idézett sorok írója az alábbiakat: „Ugyanezen hónapban végre a magyarság is megkapta a jogot. Igaz, nem sokra ment vele, mert ekkorra teljesen tönkretették. Különben is a jog nem sokat segített, mert minden maradt a régiben. Csak éppen azért nem vertek meg, ha magyarul beszéltünk. Jelent meg egy magyar nyelvű lap is, de az minden volt, csak magyar nem. Panaszkodni nem lehetett, mert az árulásnak számított. Egyházi lapot magyarul még nem volt szabad kiadni, sem magyar nyelvű beadványokat. 1947. február 7-én 188 magyar kapta meg az állampolgárságot és tette le az hűségesküt. Egyedül a lelkész és családja nem kapta meg.”
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53735,53740,53741″}
