Honlapunk egyik írásában olvasom a cikkíró alábbi töprengéseit: Az egyik falunapi koncerten történt, hogy „nem messze tőlem egy kis srác ezt mondta édesapjának: Apa poď sem. Mi ezen a meglepő? Azt kell, mondjam, hogy mai világunkban már semmi. Sajnos. A teljes kép megértéséhez: a szülők egymás közt és a baráti társaságukban is magyarul beszéltek. Ezért volt fura számomra, hogy csemetéjüket már kiskorától valami olyanra nevelik, amely merőben ellentétes azzal a meggyőződéssel, melyet feltehetően apáik vallottak.”
Aki ismeri a cikkírót és az íráshoz mellékelt képet, jól tudja, melyik faluban történt az eset. Magam is ismerem valamennyire az ottani s az ahhoz hasonló helyzeteket, melyek hosszú évtizedeken át lassan, de biztosan formálódtak, alakultak ki. S valahogy az lett mindennek az eredménye, hogy rosszul „osztódtak” az ilyen települések, a kettéosztottság nem természetes, s így nem is lehet egészséges együttélésről beszélni. Hajdan a több nemzetiségű, egészséges öntudattal rendelkező településeken úgy alakultak a dolgok, hogy aki magyar volt, az megmaradt magyarnak, a szlovák szlováknak s a német is büszke volt nációjára. Legtöbbjük, élve a lehetőséggel, megtanulta egymás nyelvét, és senkit sem zavart, ki hogyan beszélt. A kereskedő, az orvos, a pap, a hivatalnok igyekezett ügyfeleihez, pácienseihez, híveihez a saját anyanyelvükön szólni, nem pedig a magáét erőltette másokra. A fentiektől eltérő esetekben csak az úgynevezett keveréknyelv alakul ki. Egyféle konyhanyelv s az olyanok nyelve, akik nem képesek sem anyanyelvükön, sem idegen nyelven tökéletesen beszélni.
Az érintett településre magam is gyakran utaztam régebben. S bizony nemcsak a kicsi gyermekek szólaltak itt meg a fentiekhez hasonlóan, de már maguk a szülők, az oktatási-nevelési intézetben dolgozók is hasonlóképp kommunikáltak. Főleg azok, akik egykor még magyar iskolába jártak, otthon magyarul beszélnek, de az utcán, a közlekedési eszközökön s olykor máshol is keveréknyelven értekeztek. Néha meg is volt ennek az objektív oka, hisz szlovák volt a gyermekorvos, a fogorvos, a pap, a patikus stb. Nem arról beszélek, hogy ezek rossz szándékúak, rossz szakemberek voltak, csak arról, hogy évtizedeken át sem tanulták meg a többség nyelvét, vagy legalábbis nem voltak hajlandóak azon beszélni. Egyik nyelvészünk írt valahol az „egynyelvűség-kétnyelvűség-nyelvcsere” folyamatról. Erre ott kerül sor, ahol gyenge a nemzeti öntudat, hiányzik az önismeret, az emberi tartás. Ahol nincs tolerancia, ahol minden szélfúvásra roppan a gerinc, ahol minden önfeladástól valamiféle előnyt remélünk.
A címben idézett másik mondat: az „Aj ja som fiú!” egy zömmel magyar nemzetiségi falu óvodájában hangzott el az egyik szlovák kisfiú szájából. Hivatalosan itt szlovák a nevelési nyelv, ám a gyermekek nagyobb része magyar családokból érkezik. Így játék közben egymással is magyarul beszélnek. Egy ilyen fiúcsoporthoz akart csatlakozni az a gyermek, aki tényleg szlovák családból érkezett, s el akarta mondani jószándékúan társainak, hogy ő is fiú, engedjék hát, hogy játsszon velük. Ebben a kicsi gyermekben még nem volt semmi gyűlölet, semmi rossz szándék. Még a számára idegen nyelvet is próbálta ízlelgetni, csakhogy elfogadják őt. Hogy az itt bontakozó őszinte közeledésből, nyelvi sokszínűségből majd mi lesz, még nem tudjuk. Annyi azonban biztos, hogy magyar iskola a településen már régóta nincs. De ennek ellenére még mindig sokan nem adták fel anyanyelvüket, a szülők gyermekeiket a távolabbi település magyar iskolájába is járatják. Az utcán, az autóbuszban nem hallani oly gyakran azt a nyelvi kevercset, amitől a másik helyen a cikkíró elkeseredett. S talán joggal szomorodunk el valamennyien, akiknek nem mindegy, mivé lesznek utódaink!
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”55808,54767,54649,54580,54302,54239,54058″}
