A történelmi Magyarország létrejöttétől a nemzetté válás koráig a szlovák és magyar tankönyvek által elbeszélt eseménytörténet alapvetően azonos, a politikatörténeti és társadalomtörténeti jelenségek is hasonlóképpen kerülnek bemutatásra.
Különbség abból adódik, hogy a magyar tankönyvek az ország egészére vonatkozóan mutatják be az eseményeket, a szlovák tankönyvek viszont inkább egy etno-regionális szemszögből szemlélik a történéseket, írja Kollai István a Múlt-kor történelmi portálon.
Hangsúlybeli különbségek
Az ország egészét érintő események és jelenségek a szlovák könyvben is bemutatásra kerülnek – ilyen például a tatárjárás, Károly Róbert reformpolitikája, Mátyás király uralkodása, a mohácsi vész és következményei, vagy a reformáció-ellenreformáció jelensége. A szlovák történelem-magyarázat viszont hanyagolja azokat az eseményeket, amelyek a történelmi Magyarország más régióira korlátozódódnak, vagy amelyeket valamilyen oknál fogva a szűken értelmezett „magyar” történelem részeként értelmez. Így például az első Árpád-házi királyok törvénykezési munkája lényegében nem kerül említésre. Bizonyos katonai sikerekkel, mint például Nagy Lajos hódításaival és a nándorfehérvári diadallal csak nagyon rövid említés szintjén foglalkozik a szlovák tankönyv. Végezetül lényegében egyáltalán nem kerül bemutatásra a török kori Erdélyi Fejedelemség, feltehetően azon logika alapján, hogy e terület ebben a történelmi korszakban lényegében a mai Szlovákia területétől külön államegység volt.
Ugyanennek a logikának mentén kimutatható, hogy bizonyos események, jelenségek a szlovák tankönyvekben a magyarhoz képest kiemelten szerepelnek – ezek a felső-magyarországi régióhoz köthetőek, de általában a szlovákok történelmi Magyarországon belüli helyzetének interpretálásához is kapcsolódnak.
A magyar tankönyvi megközelítéssel ellentétben a szlovák tankönyv a felső-magyarországi régió fokozatos betagozódásáról beszél. Eszerint a 11. század elején a lengyel Vitéz Boleslav megszállta Szlovákia területét a Dunáig, és csak 1018-ban egyezett meg I. Istvánnal, amikor lemondott ezekről a területekről. „Ettől kezdve 1918-ig Szlovákia [értsd: a szlovák Felföld, Felvidék] a Magyar Királyság része volt”. Szlovákia területének teljes birtokba vételét pedig a szlovák interpretáció szerint I. László fejezte be a 11. század végén.
Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik a nyitrai fejedelemség kérdése – a szlovák historiográfiában ezt a hatalmi formációt a szláv államiság egyfajta továbbéléseként is szokás interpretálni, de ez az értelmezés a tankönyvben explicite nem szerepel. Viszont a szerzők hangsúlyozzák, hogy szerintük I. István egyházfejlesztő tevékenysége a nagymorva időkből maradt egyházi struktúrára is támaszkodott. Másutt arról írnak, hogy a magyarság életmódváltása a Dunántúlon ment gyorsabban, mert ott a korábbi szláv államalakulatok révén a feudális viszonyok már jelen voltak.
Csák Mátéról a 19. századi romantikus szlovák történelmi narratíva terjesztette el azt a szlovák köztudatban, hogy a szlovák államiságért harcolt. A tankönyv ezt kategorikusan cáfolja: Csák Máté magyar származását leszögezik, ahogy azt is, hogy nem a szlovák önállóságért küzdött. Emellett viszont tényként kezelik azt, hogy „a szlovák Felföld relatív önállóságának húszéves időszaka hozzájárult az etnikai különállóság [osobitosť] tudatosulásához, illetve a szlovák nemesség érvényesüléséhez a megyében és Csák Máté hadseregében”.
Eltérő narratívák
A török korban a szlovák tankönyvi interpretáció szerint Szlovákia területe gazdaságilag és stratégiailag felértékelődött: „a törökök közvetlenül fenyegették Szlovákiát [Szlovákia területét], amelynek a törökellenes háború fő terhét kellett állnia”. Emellett a török kort mint a szlovák öntudat fejlődésének időszakát interpretálja a szlovák tankönyv. A történelmi Felső-Magyarország korabeli cseh kulturális kapcsolatai a szlovák tankönyvben jobban jelen vannak, mint a magyar tankönyvekben (ahol lényegében nem kerülnek említésre); a magyar-szlovák kulturális kölcsönhatás emellett lényegében nem kerül elő.
A fenti eseményeknek a szlovák interpretáció szerint tehát volt egy „szlovák dimenziója” – erről a magyar narratíva nem tud. A szláv jövevényszavak csak véletlenszerűen kerülnek elő. A dukátus kapcsán a nyitrai és bihari rész együtt kerül említésre, szerepét pedig éppen a peremterületek benépesítésében és az államhatalom kiterjesztésében jelölik meg. Csák Máté és a török kor kapcsán sem kerülnek említésre a szlovákok; de mint láttuk fentebb, a szlovák nemzet létrejöttét a magyar narratíva csak a középkor végére teszi.
Ezzel a tendenciával kissé ellentétesnek mondható a Rákóczi-szabadságharc bemutatása: miközben a magyar narratívában pont itt kerülnek elő a szlovákok, mint a felkelés résztvevői, addig a Rákóczi-szabadságharc szlovák narratívája erről nem tud, sőt, az egész esemény egyértelműen negatív színben tűnik fel. A „szabadságharc” szóhasználat szóba sem jön, kizárólag az „utolsó rendi felkelés” megnevezés szerepel, mely nem a vallásszabadságért folyt, hanem a „a magyarországi nemesség érdekeit követte, és a jobbágyok tömegeit a »szabadságharc« jelszavával nyerte meg. Rákóczi azonban ezeket az igéreteket nem tartotta meg, és így elvesztette a lakosság általános támogatását”. A szlovák narratívában nem kerül említésre a felkelők államszervező, gazdaságszervező tevékenysége sem, ahogy a törvényhozási-államszervezési munka sem, amikre pedig a magyar narratíva láthatóan hangsúlyt helyez.
A magyarság és a „natio Hungarica” szlovák és magyar interpretációban
Mind a magyar, mind a szlovák történelemkönyvek hangsúlyozzák, hogy a magyar társadalomnak 1848-ig rendi jellege volt; viszont különböző hangsúllyal kerül elő az, hogy ebből kifolyólag államalkotó magyar nemzetről a szó modern értelmében csak korlátozottan beszélhetünk.
A szlovák értelmezés mindenesetre, mint láttuk, ezt az álláspontot alapvetően sugallja már a választott fogalomkészlettel is, azaz hogy az elnevezésben is különbséget tesz a nyelvtől független, premodern, rendi-territoriális nemzettudatot magában hordozó „Hungarus” és a modern magyar nemzet között; ilyen erős, terminológiai szintű különbségtétel a magyar narratívában nincs. Mindez alapvetően meghatározza a szlovák és magyar tanuló korszakról alkotott képét. Míg a szlovák olvasó egy elvont Hungarus fogalommal találkozik, addig a magyar olvasó fejében a történelmi Felső-Magyarország városait és térségeit nem lakossága teszi élővé, hanem az, hogy városai mint (magyar) politikatörténeti események színhelyei kerülnek elő.
A szlovák értelmiség a „natio Hungarica” egyenrangú tagjának érezte magát továbbra is, szögezi le a szlovák narratíva. A nemzettéválás kezdetekor viszont „a Hungarus patriotizmus [uhorské vlastenectvo] a magyar etnikummal kezdett összekapcsolódni, és a magyarok kezdték magukat a történelmi magyar államiság [štátnosti v Uhorsku] egyetlen hordozójának tekinteni”. A könyv ezzel a mondattal foglalja össze azt, hogya számolódott fel a „Hungarus” kategória, és lett belőle mai értelemben vett magyar.
Mindehhez még két fontos megjegyzést kell tenni. Egyrészt, a szlovák tankönyvi interpretációban a magyarok általi „ezeréves elnyomás” teóriája nem kerül elő. Viszont általában a magyar etnikumról és a magyar kulturális eredményekről nem esik szó, pedig a fenti történelemfelfogás alapján – miszerint Szlovákia története egy territórium története – az azon a területen élő magyarok legalább „regionális története” is helyet kellene hogy kapjon.
Etnikai viszonyok
A szlovák és magyar történelemkönyvek között jellemző eltérések vannak a történelmi Magyarország etnikai összetételére vonatkozó utalásokban; ezek a különbségek egyébként tükrözik a szlovák és magyar historiográfia jelenleg is eltérő álláspontjait.
Az etnikai viszonyok, szlovák szemmel
A szlovák tankönyvi narratíva nem foglalkozik következetesen a középkor és koraújkor etnikai viszonyaival, az elszórt megjegyzésekből nem biztos, hogy egyértelmű kép áll össze az olvasóban erről a kérdésről. A szlovák tankönyv szerint a honfoglaló magyarok „Nitriansko”-t, azaz a mai Szlovákia területét a 930-as években a Galgóc-Nyitra-Léva-Losonc vonalig szállták meg. A középkorban, a 13. század végén így mintegy 250-300 ezer ember lakhatott Szlovákia területén, „többségük szlovák volt, csak délen éltek magyarok”.
A szerzők más korok kapcsán is „délen élő magyarokról” szólnak, nem részletezve, mennyiben értendő a „dél” a mai Szlovákia területére is. Többször szóba kerül, hogy a német városokban a szlovákok (magyar szóhasználatban a szlovákok ősei) is jelen voltak, bizonyítja ezt sikeres vagy sikertelen jogküzdelmeik emléke; arra, hogy ez párhuzamosan a magyarokra is igaz, egy véletlenszerű utalás történik. Délnyugat-Szlovákia kétszer is felbukkan az etnikai viszonyok kapcsán, mint szláv-szlovák etnikumú vidék. A zobori apátság 1113-as oklevelének fényképéhez fűzött aláírásban a szerzők megemlítik, hogy az oklevélben említett helynevek és személynevek dokumentálják az intenzív szlovák jelenlétet [intenzitu slovenského osídlenia] Délnyugat-Szlovákiában. Másutt pedig arról szólnak, hogy a 14-15. század fordulóján délnyugat-szlovákiai területen verses imádságok és himnikus egyházi énekek tűnnek fel, szlovakizált cseh nyelven.
A török kor kapcsán szó van a népességcsökkenésről, különösen Szlovákia területének déli részén, ahogy arról is, hogy a veszélyeztetettebb területekről Szlovákia területének déli részére horvátok és magyarok érkeztek. A szlovákok 18. századi délre vándorlását „egy államon belüli belső kolonizációként” definiálják, de szó esik arról is, hogy a szlovák kolonizáció a szlovák Felföldön belül is folyt. Végső konklúziónak tekinthető az a megjegyzés, miszerint ekkor, a török kor utáni népmozgásokkal „rögzült a szlovák-magyar etnikai határ. Kisebb eltérésekkel ez megfelel a jelenlegi állapotnak”.
Az etnikai viszonyok, magyar szemmel
A magyar narratíva nem tud egységes felső-magyarországi szláv etnikai tömbről. A peremterületeket alapvetően lakatlannak vagy gyéren lakottnak tekintik, melyeken szláv etnikai csoportok éltek, és amiket a tatárjárásig a magyarok kezdtek benépesíteni; majd később cseh telepesek folytatták a munkát. A tatárjárás veszteségével együtt – mely eszerint a síkvidékeket lakó magyarokat jobban érintette – a magyarok országon belüli arányát 80 százalékra teszik a magyar tankönyvek. Ez a szám a magyar narratívában többször is előkerül; a szlovák narratíva nem tud róla.
A török kor vesztesének a magyar tankönyvi interpretáció egyértelműen a magyarokat tekinti, akiknek a számarányuk így 80 százalékról jócskán lecsökkent; a csökkenő tendenciát a 18. századi betelepítések tovább erősítették. Mindkét tankönyv utalást tesz a határokon túlról beköltöző szlávokra, akik a szlovákságot gyarapították. A belső népességmozgás kapcsán pedig az alföldi szlovák nyelvszigetek létrejötte mellett utalnak a szlovák-magyar nyelvhatár délre tolódására is. Igazából a magyar tankönyvek a soknemzetiségű Magyarországot nem a középkortól, hanem ekkortól datálják; az egyik szerző konklúzióként meg is jegyzi: ezekben az évszázadokban a magyarság „saját hazájában kisebbségbe szorult”.
Kollai István, mult-kor.hu
