Az ungvári születésű, a Leningrádnak csúfolt Szentpétervárott diplomát szerzett (1967), Kassán letelepült (1982) festőművész nemrégiben töltötte be hetvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból egy szép kötet jelent meg, és a kassai Kelet-szlovákiai Képtárban (egykori Vármegyeháza, Fő u. 27) március 24-én a művész képeiből kiállítás nyílt meg.
A tárlat megnyitóján először Helena Němcová méltatta a művészt. Elmondta, a kiállítás a 80-as évek közepétől mutatja be az alkotásokat. Látásmódját befolyásolta, hogy üveg- és kerámiaszakon végzett. Mintha a megolvadt üveg köszönne vissza vásznain. A tempera használatának technikai pontossága és annak felületi kezelése elárulja a régi mesterek – Brueghel, El Greco, Velázquez, Goya – iránti csodálatát. De nyomon következők az orosz és olasz ikonfestők is. Képei sokatmondóak, beszélnek-mesélnek arról, milyen a múltja és jelene. Gazdag és vég nélküli inspirációt szerez a színház és cirkusz világában. Saját magát is megjeleníti a képeken a szomorú bohóc maszkjában, aki nem aktív alakítója a helyzetnek, hanem csupán megfigyelője. A bábuk, maszkok maskarák az emberi lét metaforikus megnyilvánulásai. A Bolondok hajója középkori motívuma egykori hazájának sorsát mutatja be, a Századvégi táj szemétdombjával és kidobott angyalával, mely karját figyelmeztetően nyújtja felénk, nem igényel magyarázatot. Kulcsmotívumai közé tartozik a karnevál is.
Duncsák Attila a Velencei Karnevál című festménye előtt
Legújabban a kollázs-technika jelenik meg vásznain. A hagyományos papírkollázst a mester vászonra viszi.
E megközelítéshez kapcsolódott Szakolczay Lajos budapesti művészettörténész méltatása, melynek Maszkos igazságkeresés címet adta.
Szakolczay Lajosról érdemes elmondani, hogy éppen 35 évvel ezelőtt tartóztatta le őt a csehszlovák rendőrség Kassán, minden különösebb ok nélkül Görömbei András irodalomtörténésszel együtt. Éjféltől reggel hatig tartották őket fogva, majd „nagy kegyesen” elbocsátották őket.
Szakolczay a következőképpen látja Duncsák életművét:
„festő. S ami ma nem annyira megszokott: figurális. Képeiben feszültség van. Mindenik táblán a reneszánsz szépség korunk izgalmával van átszellemítve. Összetöri a körülötte lévő világot, hogy expresszív indulattal újat teremtsen. Csak rá jellemzőt, a két világháború közötti kassai modernektől elrugaszkodván is egyedit. Amíg Jakoby Gyula „bohócvilága” a posztimpresszionistákhoz nyúlik vissza, Duncsák Attila expresszionista hevülete már egy Picasso utáni – az összetört reményeket „sebzett” figurák képében megjelenítő – korszak maszkos élet-halál táncát viszi a vászonra vagy farostra.
Mintha a színház – kép a képben, álarc az álarcon – feledtetni tudná az emberiség egyetemes szenvedésélményét, semmissé tudná tenni a borzalmakat. Mintha a maskara – a Kárpátalja szívós megmaradás-harcát egy boldogabb élés felé fordítani igyekvő megannyi velencei lámpás – ítélkező jókedvében túl tudna lépni azokon a golgotákon, amelyek a kis és nagy közösséget (az eszme nevében összeterelt népeket) Szibéria és a gulágok jégpoklában akarták megfegyelmezni.
Életútja magyarázná eme sanyarúan víg, a bohóc mindentudásával sarkaiból kifordított világ egyetlen életes terepen – a cirkusz porondján – való tobzódását?
Duncsák Attila 1940. március 2-án Ungváron született. Az iparművészeti szakközépiskola festészet szakán érettségizett, majd 1961-től 1967-ig a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol üveg és kerámia szakon diplomát szerzett. Ez volt az a város – a barokk kultúra jellegzetes harangtornyában élő harang szólt –, amely múzeumaival, színházaival, hangversenytermeivel, zsongó művészeti életével fölszabadította képzeletét. Eme, a nyiladozó szellem értékrendjét fölöttébb meghatározó – látomásainak szabad utat engedő – metropolisznak köszönhető, hogy művészete abba az irányba fordult, amely jórészt a kárpátaljai festészetet nem jellemezte.
Ne becsüljük le az ottani, leginkább a természeti képekben, táj- és népélet-ábrázolatokban megjelenő coleur locale kifejezésbeli tágasságát, érvényességét. Csakhogy Duncsákot ez nem elégítette ki. Üveg- és kerámiamunkáival – murális terveket is készített és kivitelezett – a helyi színt már egy általánosabb régióba emelte, mikor is az anyagba rejtett formavilág modern életérzések megszólaltatója volt. Jóllehet 1971-től a Szovjet Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjaként tevékenykedett – s ezáltal megbecsülése sem maradt el –, 1982-ben mégis (minthogy kopogtatására Magyarország nem nyitott ajtót) Kassára települt. Festészete, a régi-új szentpétervári élmény tudatos átélésével, ekkor kezdett kiteljesedni.
Az élet- és halálmaszkok színtobzódó „szenvtelenséggel” adják tudtunkra – körforgásukat szinte csokorrá nemesíti a rejtezést érzelmi kapillárisok összhatásában megnyilvánuló indulat –, hogy az emberi test látványrészlegei (torz vagy torzított férfi s nő arc, mandzsettás fehér kézfej, stb.) ugyanolyan organikus mezővé nőhetnek, mint valamely puszta vagy mező zöld jégmárvánnyá dermedő „kazettái”. S a szerkezet valóban e felé mutat: a „halmozás” általi építkezés akár vertikális irányú, némelykor a diagonálisokat is megmozgató (Bábszínház – 1994; A nagy mutatvány – 1998), akár tükör-játékkal a teret megnyújtó (Az én színházam – 2000; Bámészkodók – 1997) vagy éppenséggel horizontális dinamikájú (Hatalom – 1991; Külvárosi ikon – 1992), a jól kidolgozott részegységeknek (amelyek motívumgazdagsága ugyancsak a színházból, a maszkos játékokból származik) fontos szerepük van.
André Chastel francia művészettörténész, a reneszánsz megszállott kutatója Fabulák, formák, figurák című könyvében többek között az írja a maszkról, hogy a feltámadása egy olyan tevékenységkeretében történik, „mely félúton van élet és művészet között: a színjátszásban”. Duncsák Attila „káoszának” mitologikus rendezettsége és megválogatott figuráinak – a bohócnak, a harlekinnek, a királynak, a polgári dámának, a piktornak, a reneszánsz szépségnek és korunk porcelán hidegségű arcot viselő maskaráinak körtánca azt sugallhatja, hogy ez a világ nevében önkereső rend (a művész játéka égi és földi hatalmakkal) átlép a hagyományon, a megszokott kultúrákon és viselkedésmódozatokon, hogy fölszabadítsa az emberben az akár saját kárára ítélkezőt. Tegyem hozzá, komikusi (vagy részleteiben a felé hajló) elemek alkalmazásával.
Mindez természetesen csak félig igaz. Mert itt a rejtezés – mindnyájan a Chastel által is említett „XVIII. századi kurtizánok tekintélyének” őrzői s egyben irigylői vagyunk – egyúttal kitárulkozás is. Levetkezése – egy jobb kor eljövetel reményében – félelmeinknek.
Az erős fényű színek – a határozott vörösek, sárgák, barnák, kékek, zöldek – valósággal beragyogják a színpadot, álom és valóság között hullámoztatva, nem kevés harlekini révülettel, a jobbára figurális, sokszor az erős kontúroknak is jelentőséget tulajdonító ábrázolatok témáját. A csörgősipka ellenére is komoly – bármely színházi katarzissal fölérő, a fény-árnyék kontrasztját mutató – élveboncolásból mintha kiút volna a tompított színű, szinte az akvarell tulajdonságait hordozó képvilág felé való elmozdulás (Éden – 2007). S ezt kínálja a már-már nonfiguratív irányba hajló Repülés című triptichon (2001) és a „montázs-festészet” karakterét, a töredékességben leledző teljességet feszes szerkezetben rögzítő Édes élet (2003), Modern madár (2004), Séta (2004), s a 2005-ös Papírtáj, valamint a Pisanello lepkéje is.
Nem gondolom, noha a kifejezés lehetőségei és a pszichikailag ellenőrzött módozatok végtelenek, hogy Duncsák Attilának új arcot kellene felvennie. Művészetének mozgatója az a maszkokon átszűrt, s ezáltal dinamikus karaktert kapó harlekini igazságkeresés, amelynek kiemelkedő letéteményesei – A döntés (1999), A nagy mutatvány, Az én színházam, Bolondok hajója, Maskarák (1999) – bármely nagy múzeum díszévé válnának.”
A kiállítást április 18-áig nézzék meg, mert azután bezár!
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
Képek a kiállításról megtekinthetők ITT.
A megnyitó közönsége
