“Kevés a becsülete most a magyarnak külhonban: a többségi nemzet utálja őt, mert magyar. A kisebbségben élő meg ugyanezért”. Ezt a kissé kuszára sikerült mondatot tíz esztendeje, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás után jegyeztem le. Nagyon valószínű, hogy nemcsak a csalódott honfi keserűsége, de kiváló délvidéki cimborám fenséges szerémi bora is kiérződik belőle. Már nem emlékszem pontosan. De az biztos, hogy akkor mindannyian így érezhettük magunkat: megszédülve, becsapva, átverve, elárulva, kitaszítva.
Amit szinte azonnal felváltott a nyers düh – ami pedig ugye az egyetlen luxus, amit az ember nem engedhet meg magának. Ebből pattant ki az, aminek láttán talán még Ján Slotának is torkán akadt a kisüsti: magyar kezektől, magyar kezekben kapott lángra a nemzeti lobogó.
Tíz évvel ezelőtt olyan traumát kellett átélnie a nemzetnek, amelyhez fogható talán csak Trianon volt. Ha utóbbi a nemzet testének megcsonkítása, akkor előbbi kétségkívül a lelki felnégyelés volt. Ennek tizedik évfordulójára emlékezünk most.
A legokosabb, ha ebből az egészből most már csak annyi következtetést vonunk le, hogy: “a mindenit, hogy rohan az idő”… és tovább lépünk. Mert míg a “testi trianonra” annak gyógyulatlansága miatt évről-évre emlékeznünk kell (ámbár emlékeztetnek minket rá nap nap után), december ötödikét, lelki trianonunkat sikerült meghaladnunk. Ennek is lassan már öt éve. Az egyetlen ok, ami miatt érdemes e kerek évfordulón szót emelni, az a figyelmeztetés: óvakodjunk azoktól, akik tíz éve egymás torkának uszítottak határon túli és anyaországi magyart. Soha ne felejtsük el azokat, akik adóforintok millióit költötték történelmünk egyik legmocskosabb, legaljasabb kampányára. Ne feledje senki azt az eltorzult gumicukor-pofát, amely élő, egyenes adásban szólította fel saját vérei megtagadására a hazugsággyárától már úgyis alaposan elkábított népét. Őket s az általuk képviselt “eszmét” nem lehet, nem szabad meghaladni és főleg visszaengedni a hatalomba. Különben rendben volnánk. 2010. májusában ugyanis végleg sikerült begyógyítani az évekkel korábban ejtett sebet: az Országgyűlés ekkor nagy többséggel szavazta meg az egyszerűsített honosításról szóló törvényt. A magyar állampolgárság ma már nem kérdés.
Merjünk hinni abban, hogy azóta nem csak az Országházban, de a fejekben is sikerült meghaladni december ötödikét. Az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra: a kádári szellemet csak többszörös generációváltás tudja végleg visszazárni a palackba. De azt már talán hihetjük – láthatjuk – hogy végre valódi, élő, szerves kapcsolat jött, jöhetett létre magyar és magyar között a Kárpát-medencében.
Ha napra pontosan tíz esztendővel ezelőtt azt mondom: nemsokára a világ minden magyarja előtt nyitva lesz a lehetőség, hogy Magyarország vezetőinek megválasztásába érdemben beleszólhasson, barátaim valószínűleg elveszik előlem a kitűnő Szerémi Zölddel teli kupát…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”31424,25752,19001,18990,2623,513″}
