Aktív pedagógus koromban sokat és mélyebben foglalkoztam iskolaszervezési és módszertani kérdésekkel. Gyakran jelentek meg ilyen típusú írásaim a Katedra hasábjain s más felvidéki magyar lapokban is. Aztán két önálló kötetem (Helyzetjelentés a végekről, „Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról…”) is több, témánkat érintő elemzést-elmélkedést tartalmaz.
Megvallom: egy kicsit elfáradtam, csalódtam és kiábrándultam. Mert nem mindig jó, ha az embernek van különvéleménye, javaslata, s azt szóvá is teszi. Olykor bizony az ilyen-olyan támadások célpontja lettem, megszólalásom nem volt kívánatos berkeinkben. Elhatároztam hát, hogy tovább nem vitatkozom.
Most, hogy igen sokat olvasok e honlapon is az újabbnál újabb, ellenünk (is) irányuló támadásokról, tervjavaslatokról, nem hallgathatok. Legnagyobb tragédiánk, hogy a kis létszámú iskolák, osztályok sebezhetőségét kezdik ki. Sajnos, ez mindig is így volt! Az elmúlt rendszerben az iskolakörzetesítések voltak programon. S bizony még a 140-160 körüli teljes szervezettségű iskolák is áldozatai lettek itt-ott mindennek.
Mikor ezt szóvá tettem, megkaptam a fenyítést: ne szervezkedjem a dolgok ellen, mert a körzetesítés pártfeladat, a magasabb színvonal érdekében történik.
Emlékszem, a fordulat után nem sokkal egy füleki pedagógusösszejövetelen egyik pártunk prominens képviselője, az iskolaügy egyik szakértője beszélt arról, hogy a háromszáz k֊örüli létszámmal bíró iskoláknak van csak jövőjük, azokban lehet igazán eredményes munkát végezni. Amikor felszólalásomban figyelmeztettem őt arra, hogy ez nem egészen így van, s ha ehhez ragaszkodnánk, Lévától Rimaszombatig talán egy magyar iskola sem maradna, bizony kegyvesztett lettem nyomban.
Az egyházi iskolákról is szép dolgokat hallok mostanában. Pedig mikor az elsőket indítottuk, nagy volt az ellentábor. A tizenhetes osztálylétszám-határ bizony nagy gondokat okozhat. De van itt gond másból is elég.
Duray Miklós nyilatkozta nemrégiben ugyancsak e lap hasábjain, hogy nem elég állandóan azt sulykolni kisebbségünkbe, hogy meg kell maradni magyarnak, hanem valami mást is biztosítanunk kellene.
Például az egzisztenciális dolgokat, a szülőföldön való maradáshoz szükséges feltételeket, a munkalehetőségeket. Mert mi várható ott, ahol az emberek nagy százaléka munkanélküli, a dolgozók jelentős része ingázik, több száz kilométert utazik naponta, órákat tölt szunyókálva közlekedési eszközökön? Esetleg havonta egyszer jár haza, avagy családjával együtt külföldön él, s már gyerekei is (nem szlovák) német, angol, francia vagy magyarországi iskolákba járnak?
Aztán nézzünk csak tovább! Mi a helyzet a magyar óvodákkal? Legtöbb településünkön ilyenek nincsenek is. Vagy ha igen, a hős polgármesterek 3-4 gyermekkel is megpróbálják még fenntartani azokat. Sok-sok településen egy gyermek sem születik évente, legjobb esetben pedig csak 2-3.
Aztán sokat olvasok lapjainkban az iskolafenntartók önkényeskedéséről, az igazgatók basáskodásáról, a kollektívák megromlott légköréről. Eme jelenségek mind-mind önmagunk pusztulásához járulnak hozzá. Igen, a hatalom támadásai ellen mindig résen kell lennünk.
De amíg idegen nyelvű iskolákba járatjuk fogyó utódainkat, s amíg alig születik gyermek, az iskola mindig nagy gondban lesz, léte bizonytalanná válik.
Nemrég jelent meg egy kiadvány a 100 sikeres felvidéki magyarról, s hangsúlyozták, hogy valamennyien magyar iskolába jártak. De mi van a gyermekeinkkel? Hány értelmiségi utóda hagyta el szülőföldjét? S mi van az egyszerű emberekkel: a szegényekkel, a munkanélküliekkel, a romákkal? Közülük hányan, s hogyan gyarapítják kisebbségünket?
Vajon ismerjük-e eléggé önmagunkat, bajainkat, gondjainkat? Tudunk-e arról, amiről feltétlen tudnunk kellene? Nemcsak arról, hogy hányan vagyunk, hanem arról is, hol vagyunk, mivé leszünk?
Van-e stratégiánk, taktikánk a jövőre nézve? A szólamokon, jelzéseken kívül tudunk-e még valamit adni, biztosítani közösségünknek? Megmaradnak-e falvaink igazi településeknek? A nagy asszimilációs központokon kívül megmarad-e a felföldi magyar vidék? Ha igen, hogyan?
Csáky Károly, Felvidék.ma
Illusztrációs képünk a 2013-as kisiskolák melletti pozsonyi tüntetésen készült.
