Hetven éve, 1946. február 27-én írták alá a diszkriminatív kisebbségpolitikai eszközökkel kikényszerített csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt. Erre emlékeztek Udvardon.
Az egyezmény aláírásának kerek évfordulóján a Rákóczi Szövetség és a CSEMADOK udvardi szervezete – a kitelepítésekben egyik leginkább érintett településen – Udvardon tartotta a megemlékezését. A résztvevők a római katolikus templomban emlékeztek a hét évtizede történtekre, ezt követően a településen található, Kitelepítettek és meghurcoltak emlékművénél helyezték el koszorúikat.
Az emlékezőket Nagy András plébános köszöntötte. Közreműködött a Vox Solaris Kórus, Nagy Dávid az MKP érsekújvári képviselőjelöltje. A megemlékezésen a templomban beszédet mondott Martényi Árpád, a Rákóczi Szövetség alelnöke és az emlékműnél Őry Péter, a Magyar Közösség Pártjának alelnöke.
Őry Péter a következő gondolatokat mondta el a megemlékezésen:
“1946. február 27-e szomorú és sötét dátuma a magyarság, de a szlovákság történelmének is. Ezen a napon írta alá Budapesten Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár a szlovák-magyar lakosságcseréről szóló egyezményt. Önkényes kitoloncolások, a csehszlovákiai német és magyar lakosság teljes jogfosztottsága közepette került sor erre, miután Benešéknek nem sikerült a szövetséges hatalmaknál elérnie, hogy nemzetközi ítélettel kötelezzék a magyarokat is – a németekhez hasonlóan – szülőföldjük elhagyására. Prága csak Sztálinnál járt sikerrel, így szovjet támogatással hozták tető alá a megállapodást, mely mintegy 90 ezer csehszlovákiai magyar ember kitelepítését eredményezte.
Szomorú és értelmetlen, kártékony epizódja volt ez a magyar és a szlovák nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat zilált szét és cserélt fel gyűlöletre, miközben a „nagy tervet”, a homogén csehszlovák nemzetállam ábrándját ennyi keserűség árán sem sikerült megvalósítani. A lakosságcserének nevezett etnikai tisztogatás így lett betetőzése a kényszermunkára való elhurcolásnak, az általános jogfosztottságnak, a reszlovakizációnak.
Sok örömet azonban a szlovákságnak sem hozott. Magyarországon erőteljes kampány folyt a szlovák kisebbség körében annak érdekében, hogy úgymond repatriáljanak, hazatelepüljenek. Tárgyilagosabb történészek ma már elismerik, felemásra sikeredett az igyekezet. A 250 ezer fős álom semmivé vált, sokan meggondolták magukat és inkább a szülőföldjükön maradtak közülük is. A mostani 70. évfordulón írta az egyik szlovák lap múltidéző cikke, hogy tulajdonképpen ezzel az egyezménnyel a magyarországi szlovákságot is lefejezték, papjaitól, tanítóitól, értelmiségétől fosztották meg, közösségeit felhígították, hiszen az eltávozottak helyére magyarok kerültek, s csak az identitásukat rendítették meg, az asszimilációjukat gyorsították fel. Persze nem volt ez másképpen a csehszlovákiai magyarok esetében sem. A Magyarországra kényszerrel áttelepített szlovákiai magyarok főleg a vagyonosabb, tehetős gazdálkodók rétegeiből kerültek ki, és aránytalanul magas volt köztük a közalkalmazottak, a jól képzett értelmiségiek száma.
Felvidéken alig akad olyan család, melyet a kitelepítés borzalmai és annak máig ható fájdalmai ne érintenének. Ezért is fontos emlékeznünk. S azért is, mert nincs igazuk azoknak, akik ezt lezárt múltként próbálják kezelni.
Nem feledhetünk. Nem, mert az 1946-os szerződés itt kísért ma is, és mindmáig érezteti a hatását. Visszaköszön meggyengült identitásunkban, a népszámlálási statisztikákban, él az anyanyelvű iskolától való elfordulás gyakorlatában. És él az utódok emlékezetében, hiszen a számbeli többségben levő nemzet, amellyel a trianoni gyalázatos döntésig testvérként teltek mindennapjaink, a mai napig nem volt képes szembenézni azzal a bűnösséggel, amellyel annak idején éppen minket vádolt meg. Ez az etnikai tisztogatás kollektív bűne – az egyszervolt csehszlovák hatalomnak, és 2007 óta sajnos, a mai szlovák politikának is, mely a Beneš-dekrétumok és a háború utáni jogsértések érvényét újra megerősítette. A mai Szlovákiában generációk nőnek fel úgy, hogy semmit sem tudnak az akkori eseményekről, mi több, ma is helyeslik az akkor történteket. El sem gondolkodnak azon, hogy saját nemzetük által elkövetett etnikai tisztogatást helyeselnek.
Az 1946-tól 1949-ig zajlott lakosságcsere máig ható tanulsága számunkra: mindig azon kell munkálkodnunk, hogy értésére adjuk a számbeli többségnek, hogy mi itt, őseink földjén itthon vagyunk. Nem mi betelepülők, nem a vonat hozott minket a Kárpát-medencének erre a darabjára, hanem itt élünk több mint egy évezrede. És nem óhajtjuk elhagyni szülőföldünket, hanem boldogulni akarunk rajta, ugyanúgy, mint a más ajkú polgárok. Ezért kell elutasítanunk a szlovákiai magyarság megosztását, egymás elleni kijátszását, a társadalmi béke hamis álarca mögé bújtatott politikai érdeket. A közösség erejét gyengítő, s végső soron a felszámolásunkat, beolvasztásunkat szolgáló erőknek ez a legagyafúrtabb eszköze.
A lakosságcsere kapcsán felmerülnek más aktuálpolitikai párhuzamok is. Csak most az irány lett fordított. Míg a lakosságcsere a „tiszta” csehszlovák nemzetállam hagymázas szüleménye volt, a mai európai tömeges befogadás és „kvótázás” erőltetése éppen a nemzetek fellazításának, felhígításának a politikai gyakorlata. Az idegen kultúrájú emberek és családok tíz- és százezreinek egymás országba történő áttoloncolgatása kísértetiesen hasonlít a hetven éve történtekhez. Egyes európai politikai körök és vezetők – ismét csak önös érdekből, hatalmi diktátummal – nemzeteket próbálnak összekeverni, évezredes kultúrákat aláásni, végső soron az őslakosságot más etnikumokkal felcserélni.
Nemet kell mondanunk az ilyen kísérletekre is, mert ha szó nélkül hagyjuk, magunk is kiegyezünk saját múltunk sötét gyakorlatával” – mondta Őry.
Őry Péter emlékeztetett, hogy 188 családot telepítettek ki Udvardról, így majd félezer ember életét tették ezzel tönkre. Mint megjegyezte, a történtek a mai napig befolyásolják a közösségünket. Lelki traumát szenvedett el az itteni közösség, ugyanakkor valós gazdasági problémákat is jelent, ami a vagyonelkobzást illet. Azóta is közöttünk él a megfélemlítés, mint ahogy ezt igazolja a 2007-es döntés is, amikor megerősítették Beneši-dekrétumokat.
A Rákóczi Szövetség alapítótagjai is pont olyanok voltak, akiket egykor kitelepítettek. Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség főtitkára elmondta, hogy szervezetük ezért is kötelességének tartja, hogy ezekre az időkre felhívja a figyelmet. Ezzel kapcsolatos a pályázati kiírásuk is. A Rákóczi Szövetség pályázatot hirdetett a Kárpát-medencei helyi és ifjúsági szervezetei számára a Felvidékről kitelepített magyarok április 12-i emléknapja alkalmából, azzal a céllal, hogy minél több településen, iskolában emlékezzenek meg, a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített több mint százezer magyar emberről.
Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”59677″}
