65 évvel ezelőtt, 1943. január 12-14. között az oroszok áttörték a gyenge ellenállást tanúsító doni magyar arcvonalat, ennek során odaveszett a 2. magyar hadsereg jelentős része: a 200 ezres seregből 120 ezren soha nem tértek haza.
A védekezéstől a pánikig
1942 végére az olasz-német egységek súlyos vereséget szenvedtek Afrikában, november 8-án sikeresen lezajlott az amerikai-angol partraszállás Északnyugat-Afrikában. Az Afrikakorps felszámolása már csak idő kérdése volt. 1942 júniusától kezdve az amerikai erők kezdtek fölénybe kerülni a Csendes-óceánon, ugyanakkor a keleti fronton, ami magyar szempontból a leglényegesebb volt, a német tervet a nagy nyári offenzíva keretében nem sikerült végrehajtani. A II. magyar hadsereget áprilisban azzal indították útjára, hogy feladata éppen e nyári hadművelet támogatása lesz a második vonalban, ehelyett azonban a nagyjából 200 ezer tiszt és katona a tél beállta után a Don-kanyarban, Voronyezstől délre, mintegy 200 kilométer szélességű frontszakaszon találta magát egy eleve teljesíthetetlen katonai feladattal szembesülve.
A feladat teljesítését több tényező hátráltatta. Először is az, hogy a frontszakasz egészét sem tudták birtokba venni, mivel a szovjet erőknek sikerült a Donon innen néhány támaszpontot fenntartaniuk. A támaszpontokért folytatott csatában a hadseregnek már jelentős veszteségei voltak, megszerzésük azonban nem sikerült. Másodszor, a frontszakasz egy nagyon jól felszerelt hasonló nagyságú erő számára is túlságosan hosszú volt, és harmadszor: a II. hadsereg egyáltalán nem volt jól sem felszerelve, sem ellátva. A megígért nehéztüzérségi egységeket a németek nem szállították le, és ilyen védelemről nem is gondoskodtak. A nyári offenzíva jegyében viszont a katonákat nem látták el téli felszereléssel, majd az is kiderült, hogy az erős fagyban a fegyverek jó része használhatatlan.
Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka, kétségkívül tudta, hogy szovjet támadás esetén hadseregének katasztrófája elkerülhetetlen, és a szükséges vészjelzéseket le is adta. Hogy ezekre sem a magyar vezérkar, sem Horthy, mint a hadsereg ura, sem – végül – a német illetékes parancsnokságok nem reflektáltak, arról kétségkívül nem Jány tehetett. Ő arról tehetett, hogy a körülmények világos felismerése ellenére a végsőkig való kitartásra adott parancsot, és álláspontja mellett mindvégig kitartott. Ezt ugyan nem csak ő, de Hitler és Sztálin is megkövetelte a katonáktól, de általános értelemben mégsem lehetett a katonai etika követelményének tekinteni.
Érdekes módon létszámukat tekintve a magyarokkal szemben felvonuló szovjet csapatok még 1943 januárjában sem voltak fölényben a hadsereg teljes frontján. Jány és vezérkara kezdettől igyekezett felkészülni a védekezésre, ám ebben több tényező is hátráltatta őket, főként, hogy a használható csapatokat a németek saját egységeikhez rendelték. Az egyik esetben Jány magából kikelve üvöltött Hermann von Witzlenben vezérőrnagy összekötőtiszttel, a németek ekkor döntöttek arról, hogy az első adandó alkalommal leváltják őt. Bár januárig nem következett be nagyobb támadás, a katonák állapota aggasztóan leromlott. Sokakat vittek végkimerüléssel kórházba, a hideg és a kevés fűtőanyag, illetve a táplálkozási hiányosságok az egész hadsereg erőnlétét aláásták.
A katasztrófa pedig január 12-én menetrendszerűen elkezdődött. A szovjetek előbb az egyik (Uriv), azután egy másik támaszpontnál (Scsucsje) törtek át. Segítség nem volt, mivel a magyarok jobbján álló olasz egységeket a szovjetek már szétszórták és felmorzsolták, a másik oldalon álló német hadtest pedig nem mozdult. A szovjet támadással párhuzamosan a tél is hátráltatta a védekezést: a január eleji olvadást -10 celsius fokos hideg váltotta fel, a fegyverek befagytak, a havas utakon lehetetlenné vált a csapatok gyors átcsoportosítása. Éjszakánként már – 40 celsius fok volt, így a sebesültek egytől egyig megfagytak. A védekezés hamarosan pánikká változott, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a menekülést már semmilyen módon nem tudják feltartóztatni.
A magyar vezérkar reakciói
Legtovább a III. hadosztály tartotta magát, ám a németek is őket használták ki leginkább: csapataiknak megtiltották a nyugati utak használatát, nem adtak nekik szállást és ellátást, elvették járműveiket és a hadtestparancsnokot is durva elbánásban részesítették. A menekülő katonák így azt érezték, hogy egyszerre kell a szovjetekkel, a németekkel és az időjárással is megküzdeniük – írta Ungváry Krisztián monográfiájában.
A tragédia több szempontból is jelentős helyet kap a magyar hadtörténtben. A rendkívüli szenvedések és a Mohácshoz hasonlítható vereség mellett egyben a felsőbb katonai vezetés is elégtelenre vizsgázott, annak ellenére, hogy a vereség több szempontból nem volt eleve elrendelve. A magyar tisztekben a németek felé érzett kisebbségi komplexus mindennél erősebb volt, így a túlteljesítési kényszer és a maximális önsajnálat hajszolta bele őket a végső kitartás lehetetlenségébe.
Sokan épp ezért brutálisan akarták fenntartani a fegyelmet, a kivégzések állandóvá váltak, ám egy idő után ez is elvesztette hatását: a katonákat addigra teljesen eltompította a szenvedés. A visszavonulás után írt harctudósítások egy része tele van gyalázkodással. Lóskay Ferenc ezredes képes volt utólag készített harctudósításában leírni, hogy „szívből megutáltam a magyar bakát, és hosszú időnek kell eltelnie, amíg megbocsátok neki […] A legénység étkeztetését azonnal beszüntettem. […] Legénység csak akkor kapott enni, ha ötvenes csoportokban, tiszt parancsnoksága alatt jelentek meg, a tiszt őket nyilvántartásba vette összes adataikkal. […] Négyfőnyi, csendőrökből álló és géppisztollyal felszerelt kivégzőrészleg, mely állandóan kísért, szűkebb törzsemhez tartozott. […] A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében a züllés további megakadályozása céljából úgy tisztekkel, mint legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellett nyúlnom, illetve fegyverhasználathoz. |…| Tiszti őrségek kiállítása is csak agyonlövetéssel sikerült. […] Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütőképessége érdekében tettem.”
Ebben a helyzetben Jány is értelmetlen akcióba fogott: miután nem sikerült magát von Paulushoz hasonlóan a szovjetekkel bekeríttetnie, január 24-én kiadta híressé vált hadparancsát. A német hadvezetés ugyanis 24-én döntött arról, hogy a magyarokat kivonja az arcvonalból, és az erről szóló intézkedés mintegy a magyarokat tette felelőssé a katasztrófáért. Jány ezt már nem tudta elviselni, és a felelősséget a hadparanccsal a csapatai nyakába varrta.
„A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott […] Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. […] A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. […] Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyja, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk.”
Ez persze nem volt általános: sokan sem felkoncolásokkal, sem becsmérlésekkel nem büntettek. Voltak olyan tisztek, mint Farkas Antal alezredes vagy Sárkány Jenő, a III. hadtest vezérkari főnöke, akik a kilátástalan helyzet miatt az öngyilkosságba menekültek. Stomm Marcell altábornagy Jányhoz hasonlóan lelki mélypontra került, ám ő inkább feloszlatta hadtestét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Az ő tette egyedülálló: a magyar hadtörténelemben korábban soha nem fordult elő, hogy egy felelős parancsnok szélnek eresztette volna egységét. Bár a döntés hibás volt, mégsem járt a Jányéhoz hasonló szégyennel. Stomm ráadásul maga is a hadszíntéren volt, és a fűtött helységekből irányító Jányval szemben maga is osztozott a szenvedésekben: február 3-án szovjet fogságba esve lábait amputálni kellett.
A megfilmesíthetetlen borzalom
Mártsa Sándor ezredes memoárjában így próbálta meg visszaadni ezeknek a napoknak a hangulatát: „Nagy vesztesége hadtörténelmünknek, hogy […] filmoperatőrök nem kísérték a széthullott III. hadtest maradványait Kocsatovkától Obojánig vezető kálváriás útján. Ezt a ‘dokumentációs’ filmet elszoruló szívvel, zokogva nézné a közönség. Láthatná a fergeteges, végtelen hómezőket, a hótorlaszos utakat, az utak mellett heverő halottakat és lótetemeket, a halottakon közönyösen, részvét nélkül keresztülgázoló szánkókat, lövegeket, gépkocsikat. Láthatná a kimerültségtől összeeső embereket, a tántorgó sebesülteket, és hallhatná azok segítségért könyörgő nyöszörgését. A lelke mélyéig megrendítené e film nézőit az a megrázó jelenet, amelyik a havon ülő vagy puskájára támaszkodó katonát vetíti, aki üvegesedő szemekkel bámul a semmibe, várja a fagyhalált, akinek már minden mindegy. […]
Pereg a film. A még menni tudók törtetnek a lázálmukban maguk elé képzelt ‘határ’ felé, könyörtelenül haladnak el a haldoklók mellett, senki, de senki sem hajol le összeesett ismerőséhez, hogy azt felemelje, vagy azért, hogy a halottaktól elvegye igazolványaikat! Sok ezren láttuk azokat a magyar, német és orosz halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírták, s a keletkezett ‘résen’ zökkenőmentesen csúsztak át azok, de nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útról a halottakat. […]
De nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni, melynek hatása alatt a gyengébbeken kitör az őrület! Feljegyeztem annak idején, hogy voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronyokkal, késekkel szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat. És ami megrendítőbb volt, egy 4-5 km-es útrészen, egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat…”
A szemtanúk és elemzők arról tudósítanak, hogy a magyar katonák tisztességgel megfeleltek minden elvárható követelménynek, azt azonban senki sem állítja, hogy lelkesedtek volna a hazájuktól elmondhatatlan távolságban kanyargó Don folyó birtokba vételéért. Arra pedig egyáltalán nem voltak készek, hogy nyitott szemmel meneteljenek a biztos és már katonai szempontból is értelmetlen halálba. Azt nem lehet megállapítani, hogy mennyire hatott vagy nem hatott a honvédek körében a bolsevizmustól való félelem. Sok jele van mindenesetre annak, hogy ha talán meg is volt a maguk elítélő véleménye a rendszerről, azt nem azonosították sem az orosz átlagkatonával, „Ivánnal”, sem – és még kevésbé – a lakossággal.
Végül is összesen közel 150 ezer halott, sebesült, hadifogoly és eltűnt került a honvédség veszteségi listájára (ebből kb. 40 ezer halott és kb. 60 ezer hadifogoly), és több, mint 40 ezer munkaszolgálatos jutott ugyanerre a sorsra. A menekülőket utóbb összerendezték, egy részük hazatért, más részük – kisebb kiegészítéssel – továbbra is a Szovjetunióban maradt, de már csak megszállási, főleg vasút-biztosítási és partizán-elhárítási feladatokkal. Az utóbbit azonban feljegyzések és visszaemlékezések szerint a magyar egységek lanyhán látták el. Az ukrán nemzeti partizánalakulatokkal helyi megegyezések, majd, úgy tűnik, hogy általános jellegű, felső szintű megállapodás is született arról, hogy egymást igyekeznek elkerülni.
A II. hadsereg pusztulása – bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió adásából lehetett értesülni – az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét.
A budapesti hivatalos értékelések általában optimisták voltak, és a fronton tapasztalt drasztikus eszközökre és szélsőséges megoldásokra nem tértek ki. Jány 1943. május 15-én érkezett meg a Keleti-pályaudvarra, ahol a miniszterelnök fogadta. Bár a németek kitüntették, hadseregparancsa miatt Horthy eljárást akart indíttatni ellen, nyugállományba vonult. A háború végén nyugatra menekült, ám 1946-ban hazatért, tudva, hogy perbe fogják. Erre sor is került: a fő vád ellen sváb származása volt, valós ügyeivel nem foglalkoztak, végül 1947. november 26-án végezték ki, 1991-ben pedig rehabilitálták.
Múlt-kor
