Árpád-házi Szent Margit közbenjárását kérték nemzetünkért

A mai vasárnapon az Egyház Krisztusnak a Jordánban való megkeresztelkedését ünnepli. Ugyanakkor itt, a Margitszigeten, Árpád-házi Szent Margitnak, az engesztelés nagy szentjének ünnepe előtti vasárnapon rá emlékezünk.

1. Krisztus megkeresztelkedésének evangéliuma ellentétektől és feszültségektől telített történet. Maga Keresztelő János ott a pusztában már sok feszültség és ellentmondás megtestesítője. Biztosan nem azért vállalja azt a kortársai számára is figyelemfelhívóan egyszerű és kemény életformát, mert fél a világtól. Mert kisebbségi érzésekkel küszködik, és nem mer a városokban, a magasabb körökben szerepelni. És nem is azért vonul külön és választja ezt a kemény életet, mert megundorodott a világtól és menekül tőle, hanem azért hirdeti a bűnbánat hírét a pusztában János, és azért vállalja a nehéz és aszketikus életkörülményeket, hogy hiteles lehessen. Keresztelő János korában és környezetében a böjt a bűnbánat cselekedetének számított, jele volt a gyásznak, de egyben az emlékezésnek is. A nép történetének nagy botlásaira, vagy a közösséget ért szörnyű csapásokra is emlékeztek a böjti napokon. Ebben is kifejezésre jutott az a meggyőződés, hogy a történelem Isten kezében van, hogy Istennel személyes és közösségi kapcsolatba kerülhetünk, és hogy Istentől leginkább a bűn választja el az embert. Ezért Keresztelő János nagy aszkézise, a bűnbánat hirdetése és a Messiás közelségének felismerése szorosan összetartoznak egymással. A Megváltó személyében a nép és az emberiség különlegesen találkozik Istennel. A nagy esemény pedig nagy bűnbánatot és nagy böjtöt kíván. A keresztény Egyház is bűnbánati időszakkal és böjttel készül a karácsony és a húsvét ünnepére. Az ilyen böjt egyben emlékezés is. Fájdalmas emlékezés a múlt bűneire és csapásaira, és emlékezete a jövőnek, amelyre várunk.

2. Ez a Keresztelő János adja a bűnbánat keresztségét a többieknek és jönnek hozzá messzi földről. És eljön Jézus is és beáll a bűnbánók sorába. Tudjuk a Szentírásnak a más helyeiről, hogy a kortársak is, maga Keresztelő János és az első generációk Egyháza hogy megütközött ezen a jeleneten. Hát hogy állhat be Jézus a bűnbánati keresztség felvevőinek sorába Ő, aki mentes volt a bűntől. Ő, aki maga az Isten. De hát ez is, úgy látszott, hogy hozzá tartozott a megtestesüléshez. Jézus a bűnnek minden következményét magára vállalta, de nem volt bűnös. Tehát beállt a sorba is, abba a sorba, ahol a bűnbánók mentek a Jordánban megmosdani. Elérkezett a bűnbánók közé az, aki miatt a bűnbánat szükséges volt, akinek közelében a bűn égető terhet jelent. Az ő eljövetele Isten válasza a böjtölő és bűnbánó nép készületére.

3. De itt van mindjárt a feszültség másik eleme, hisz amint alámerül a vízbe, megszólal a szózat, mintha maga az Isten sem tűrné a bűn gyalázatát azon, aki ártatlan volt, és tanúságot tesz mellette: „Ő az én szeretett Fiam, Benne telik kedvem”. Ártatlanságáról tesz tanúságot és elmondja azokat a szavakat, amelyeket Izaiás próféta könyvében találunk: a messiási küldetésnek a szavait. Jézusnak ez a kettőssége, a teljes testi emberség és a kezdettől fogva ott lévő Istenség tovább hat az Egyházban. A megtestesülés titka nem szorítkozik a karácsonyi szent idő ünneplésére, hanem beragyogja az egész egyházi évet. Nem csupán Jézus földi életének, halálának, feltámadásának a történelemben is átélt epizódjára vonatkozik, hanem át akarja járni az egész világtörténelmet. Jézus tanítói, megszentelői és pásztori küldetése az Egyházban folytatódik. S az Egyháznak egyszerre kell hordoznia Jézus teljes emberségét, sőt hordoznia kell tagjainak a bűntől sem mentes emberségét, az emberi gyöngeségeit és ugyanakkor hordoznia kell azt, ami az Egyház örök ismertetőjele, jegye a szent mivoltot. Hordozni és tükrözni kell Krisztust, közvetíteni kell az Ő erejét és a Szentlélek erejét az egész történelemben. Ha tetszik, az Egyháznak is újra meg újra alá kell merítkeznie a bűnbánatnak a keresztségében, újra meg újra késznek kell lennie feldolgozni az emberi bűnt és gyöngeséget, és ugyanakkor újra meg újra biztonsággal és határozottan adni kell Krisztust, aki itt van velünk! Nem azért, mert mi megérdemeljük, nem azért, mert mi olyan kiválóak lennénk, hogy hitelesen tudjuk saját erőnkből is utánozni és közvetíteni Őt. De hát nem veszíthetjük el a kedvünket, mert, hogy is olvastuk most az ószövetségi olvasmányban? Hogy Jézus, a Messiás, akit ott a próféta megjövendölt: „Nem veszíti el kedvét, amíg az igazságot meg nem szilárdítja a földön” (Iz 42,4). És hogy „az Ő tanítására várnak a nemzetek!” Várták az egész emberiség történelmében és várnak még most is. Tehát nekünk sem, az Egyháznak sem lehet joga arra, hogy elveszítse a kedvét!

4. Szent Margit a böjt és a vezeklés nagy szentje volt. Az ő böjtjében is fontos szerepe volt az engesztelésnek, mégpedig a mi népünk bűneiért. A trónviszály sújtotta országban tobzódott az önzés és az erőszak. Erre adta meg a szent királylány az aszkézis és a bűnbánat válaszát. Életében a korára jellemző önsanyargatás cselekedetei a figyelmes, segítő szeretettel párosultak. Az ő vezeklése is emlékezés volt: emlékezés a megfeszített Krisztusra, az ő megváltó áldozatára, Isten és ember iránti mindent odaadó szeretetére. Az emlékezés pedig életet ad és közösséget teremt. Még az szentmisében is az áldozat legszentebb cselekményében – emlékezünk. Maga Jézus is így parancsolta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Szent Margit tehát Krisztusra emlékezve igyekezett az ő akarata szerint formálni népének életét Isten titokzatos segítségével. Így lehetett vezeklésében is a békesség közvetítője saját édesapja és testvére között.

5. Nekünk is példáját kell követnünk. Nem csupán evilági szempontból, de Isten előtt kell emlékeznünk egyrészt népünk történetére, a hibákra, a bűnökre, a csapásokra, a kudarcokra, a csalódásokra és a szenvedésekre, de a béke és az újjászületés csendes örömére is. Éber emlékezettel kell élnünk a hétköznapokban, nehogy megismétlődjenek a múlt hibái. Fel kell figyelnünk az olyan jelenségekre, mint a fiatalkorúak és gyerekek megmagyarázhatatlanul erőszakos cselekedetei, melyek néha az emberölésig fajulnak. Milyen értéket nem tudtunk átadni a következő nemzedéknek? Milyen hagyományt, milyen emlékezést? Hol veszítettük el a megértés és a párbeszéd fonalát ezekkel a fiatalokkal, és mi lesz a sorsa az élet értékes tapasztalatainak, melyek a szelíd tisztességet, a szorgalmat, a munkát, a tanulást, egymás kölcsönös segítését igazolták? Miért nehéz közölni ezt a hagyományt? Talán azért, mert a szétszórtan élő, mélyre nem tekintő, hajszolt embernek úgy tűnik, hogy mindezt nem igazolja az élet? Nézzünk körül a gondok komolyságához illő türelemmel, szemléljük magunkat a hit átható tekintetével! Rá fogunk jönni, hogy a Tízparancsolat igazsága ma is érvényes, hogy már itt a földön is nagyobb boldogság adni, mint kapni (ApCsel 20,35), s a legnagyobb öröm az, ha Isten arcának világossága ragyog felettünk (Zsolt 4,7), ha az ő színe előtt, benne bízva élünk. És emlékeznünk kell Krisztus keresztjére, szelíd feltámadásában megmutatkozó isteni dicsőségére. Emlékeznünk kell arra, hogy Isten az emberiséggel, Egyházunkkal és a mi népünkkel is járja a történelem útját, mert terve van velünk, mert szeret minket, mert a vele való találkozáskor ő nyilatkozik meg előttünk. Ezt vigyük magunkkal útravalóul erre az évre. A Krisztussal való találkozás, az ő megjelenése számunkra is újra meg újra megrendítő feladat, de kiapadhatatlan erőforrás is.