Budapesten a Rákóczi Szövetség és az Esterházy Emlékbizottság szervezésében került sor az Esterházy János Emlékérem átadására, melyet az idén a Pázmaneum Polgári Társulás és a Remény katolikus hetilap kapott meg.
A Pázmaneum érdemeit Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke méltatta (lásd ITT), míg a másik kitüntetett esetében ezt Bugár Béla volt MKP-elnök tette. Azért is érdekes e két szervezetnek egyidejű kitüntetése, mert a két elismerésben részesült intézmény a közelmúltban eltérően vélekedett a Szlovákia új egyházmegyei felosztását követően született nyílt levélről. A Pázmaneum a nyílt levél megfogalmazói között volt, míg a Remény főszerkesztője azt elhamarkodottnak tartotta.
Bugár Béla beszéde, a Reény méltatása:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!
Megtisztelő feladat elé állított Herdics apát úr, a Remény katolikus hetilap jelenlegi főszerkesztője, amikor felkért az Eszterházy János emlékplakett átadásakor megtartandó laudációra. Megtisztelő volt a felkérés két okból is. Elsősorban azért, mert az MKP elnökeként magam is az elsők közt vehettem át az emlékplakettet, ezért tudom milyen érzés e kitüntetés megtisztelt tulajdonosának lenni. Ez az érzés arra ösztönzi az embert, hogy a sorsából fakadó felismeréseit mások számára hasznosítsa. Másodsorban azért kitüntető feladat számomra e laudálás lehetősége, mert 1990-ben a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom alakuló ülésén éppen amiatt határoztuk meg magunkat önálló, a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalomtól független politikai mozgalomként, mert a szlovák fél nem segítette, sőt, akadályozta az akkor még nem létező szlovákiai magyar katolikus hetilap létrehozását.
Köztudott, hogy a kisebbségi sorsban élők számára a nemzeti önazonosság megtartásának és kibontakoztatásának záloga a nemzeti történelem és kultúra mellett az anyanyelv megőrzésének és ápolásának szabad, az állam által nem korlátozott lehetőségében rejlik. A csehszlovák kommunista diktatúra négy évtizede alatt az állam nem garantálta a nemzeti önazonosság átélésének szabadságát, ehhez lehetőséget a kurázsival rendelkező pedagógusaink, illetve a templomaink biztosítottak. Nem véletlen, hogy a bársonyos forradalmat követő demokratikus berendezkedés kezdeti lépéseinél Reményik Sándor híres verssorát tőztük zászlóinkra: „ne hagyjátok a templomot és az iskolát“.
Ennek szellemében mindent megtettünk azért, hogy az 1989-es politikai változásokkal megkezdett demokratizációs folyamat szerves részévé váljon történelmi egyházunk társadalmi rangjának növelése, szerepkörének kitágítása, a kommunisták által meggyalázott patinájának visszaszerzése. Ez a változás azt is garantálta, hogy a hívők újból szabadon és anyanyelvünkön gyakorolhassák a vallási életet. Mindnyájunk számára nyilvánvaló volt, hogy kizárólag az anyanyelvünk szabad használatán keresztül válhatnak a szlovákiai magyar katolikus egyházközösségek is a hit és remény hordozóivá, a magyarságtudat őrzőivé.
A gyökerétől megfosztott fa ideig-óráig éppúgy élő, mint az, amelyiknek gyökere van. A kommunista diktatúra gyökerestől akarta ebből a térségből kiszakítani a keresztény hitet és a nemzettudatot. Szerencsére, négy évtized alatt nem sikerült neki, de hallatlanul nagy károkat okozott. E károk helyrehozása volt a Remény hetilap létrehozásának egyik legfőbb mozgatórugója. A szó elszáll, az írás megmarad elv alapján anyanyelven is terjeszthetővé kellett tenni az egyház tanítását a magyar hívek között. A másik ok, amely ösztönözhette a szlovákiai magyar katolikus hetilap életre hívását, az útmutatás szándéka volt. A hívőkre és a még kételkedőkre zúduló információdömpingben, amely többségében megtévesztő elvekkel szolgál az emberi tisztaságról, erkölcsről és gerincességről, írásaival kívánt segíteni az eligazodásban.
Az ötlet a szlovákiai magyar keresztény lap létrehozására Bertha Évától, az akkori Nő című hetilap munkatársától származik, aki Ordódy Dénes kollégájával együtt már alig egy hónappal a novemberi bársonyos forradalom után megtette az ehhez szükséges első lépéseket. Az általuk összeverbuvált lelkes csapathoz elsőként Bertha Éva édesanyja, illetve nővére, Orbánné Bertha Mária, és Gyepes Aranka társult. Meggyőződésem, hogy ennek a szellemi ötösfogatnak az emberszemlélete a jó és a rossz küzdelmének fokozhatatlanul reális fölismeréséből ered. Ez a Remény genezise és alapja.
1989. november 19-én az említett 5 személy írásbeli kérvényt adott be egy magyar katolikus hetilap ügyében a nagyszombati érseknek. Ezzel párhuzamosan a megvalósításhoz támogatókat kerestek.
Ordódy Dénes először František Mikloškóhoz, az emlékezetes gyertyás felvonulás szervezőjéhez fordult tanácsért, aki bemutatta Ordódy Dénest Dominik Hrušovský püspöknek. Ő azt javasolta, forduljanak a külföldi magyarok püspökéhez.
A szervezők december 20-án – megbeszélést folytattak a lapról Szakál László atyával, aki a Remény mai főszerkesztő-helyettese. Neki köszönhető, hogy felismerte: e civil kezdeményezés képviselőinek össze kell fogniuk azokkal, akik a papság soraiból szintén hasonló terveket szőttek már 1968-ban.
Szakál László atya elvitte őket a nagyszombati érsekségre is, ott azonban nem tekintették őket komoly partnernek.
Ezután vették fel a kapcsolatot Koller Gyula esperes plébánossal, aki korát meghazudtoló fiatalos hévvel lendületet adott a folyamatnak.
Úgy gondolták, hogy az induló lapnak pap legyen a főszerkesztője, s ezt a posztot Gyula atyának szánták. Az érsekség eleinte magyarul gyengén tudó papot jelölt ki e posztra, s csak később egyezett bele Gyula atya jelölésébe.
Dolgoztak az engedélyek megszerzésén, izgultak, lesz-e papír, kiadót, helyiséget kerestek, készült a költségvetés, és közben örömmel tervezgették a lapot. Nevet is kerestek a születendő „gyermeknek”. A sok felmerülő ötlet közül leginkább Ordódy Dénes javaslata tetszett a társaságnak: így lett a lap neve Remény.
Mivel a kiadó problémája még mindig megoldatlan volt, végül a feladat Koller Gyula atya elé került, aki úgy tervezte, hogy a nagyszombati Szent Adalbert Társulat befogadhatná a lapot. Ez logikus lett volna, mert a szlovák nyelvű Katolícke noviny hetilapot is ők adták ki. A tárgyalás viszont nem járt eredménnyel, azt tanácsolták, a szervezők álljanak saját lábukra, alapítsanak saját kiadót, és keressenek magunknak helyiséget a szerkesztőség számára.
E célból alakult meg a Szlovákiai Magyar Katolikus Papok Társulata, a Glória is, amely felvállalta a kiadó felelősségteljes szerepét, s ezzel egyetemben a szükséges anyagiak biztosítását is. Első elnöke Harsányi Gyula szenci prelátus lett, őt Barcsek Sándor somorjai esperes-plébános, majd Szakák László atya váltották. A titkári teendőket Koller atya látta el, aki egyben a Remény első főszerkesztője is volt.
Elérkezett az idő, amikor megvalósult az elszánt kis csapat álma, és közeledett a kézzelfogható eredmény nagy pillanata. Mindenki a munkájával párhuzamosan dolgozott a lap első számán, riportalanyokat, külső munkatársakat keresve. Szórólapokat küldtek a magyarlakta vidékekre, hirdetve, hogy hosszú évek múltán megjelenik a magyar nyelvű katolikus hetilap.
Az első lapszámmal kapcsolatban két érdekességet érdemes felidézni. Az egyik, hogy a lap jelenlegi főszerkesztője, Herdics György, akkor még kispapként, két cikkel is szerepel benne. A másikat a sors iróniája hozta. A nyomda megválasztása Ordódy Dénes feladata volt, aki a legkorszerűbb felszereléssel és technológiával rendelkező pozsonyi nyomdát, a Szlovák Kommunista Párt nyomdáját választotta. Különleges érzés lehetett számukra, amikor a kommunista nyomdában meglátták a gépsorokon a virágvasárnapi Remény fejlécét.
18 évvel a Remény első számának megjelenés után elmondhatjuk, jó földbe hullott, bőséges termést hozott a mag. Ha valami és valakik kiérdemelték az Esterházy János emlékplakettet, a Remény alapítói, szerkesztőgárdája minden kétséget kizáróan. Akárcsak Esterházy János, ők is tisztában voltak s vannak azzal, hogy a tízparancsolaton túl Isten számos próbatétel elé állít bennünket, amelyekre a mindennapok forgatagában valós cselekedetekkel és megoldásokkal – tűrő, cselekvő vagy alkotó módon kell válaszolnunk. Esterházy János kiállta a próbatételt. Ahogy azt a Remény is teszi. Engem megnyugvással tölt el, hogy ebben az emlékplakettben is egymásra találhatnak, hiszen mindketten azonos érzékenységet szolgálnak. Meggyőződésem, hogy az induló nyolc oldalas hetilap erejét mindmáig a hasábjain olvasható alkotó és teremtő válaszok hordozzák, s hogy napjainkban egyre több mindenre kell választ keresnie és adnia, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a ma már 24 oldalon megjelenő hetilapot is lenne mivel bővíteni. Sok sikert kívánok a lapnak, az alapítóknak, a szerkesztőség tagjainak, de mindenekelőtt az olvasóiknak. Hiszen amíg olvasó van, addig őrződik a hit és az anyanyelv, a templom és az iskola, s addig mi is vagyunk.
Fogadják őszinte jókívánságaimat. Az emlékplakett odaítéléséhez gratulációmat.
