Fiatalok szemével – A határon túli magyarság társadalomtörténete

Honlapunkon folyamatosan közöljük a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Kar hallgatóinak – publikálásra jóváhagyott – dolgozatait, Ez alkalommal Bakšiová Stella A határon túli magyarság társadalomtörténete c. írását adjuk közre.

Apai nagyszüleim korán elhagytak bennünket. Csupán egyéves voltam, amikor meghalt a nagymamám és négy, amikor a nagypapám. Mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Ha most élnének, sokat mesélhetnének nekem a régi időkről és arról a szörnyű eseményről, amely a mi családunkat is érintette.

Dolgozatom első részében bemutatom azt a falut, ahol születtem, ahol nevelkedtem, és ahol már csak a legidősebbek emlékeznek vissza arra az időszakra, amely még most, ennyi év után is könnyet csal szemükbe.

A második fejezetben arról szólok, hogyan érintették községünket a II. világháborús események, hogyan került fogságba nagypapám és unokatestvére, milyen nagy öröm volt, amikor kétségbeesetten, már minden reményt elvesztve az otthoniak megtudták, hogy hazatérnek „rabjaik”.

Végül a kitelepítés folyamatát írom le, úgy ahogyan az megmaradt egy akkor kilencéves kisfiú emlékeiben. A kitelepítettek között ott voltak édesapám nagyszülei és nagypapám testvére is. Arról már nekem is vannak emlékeim, hogy meglátogattuk a vértesacsai rokonokat, de akkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam miért is élnek Ők ott. Nem láttam benne semmi különöset, nem fogtam fel, hogy nem önszántukból kerültek oda. Már legalább tíz éve, hogy nagyapám testvére is elhunyt, ezért kerestem fel Balog István bácsit, aki bár fájdalommal, de szívesen mesél a múltról azoknak, akiket igazán érdekel.

1. Szülőfalum történelme

Szülőfalum, Buzita a Kassai-medence délnyugati részében található, kb. 30 kilométerre Kassától a magyar határ mentén. A község határa 1986 hektáron terül el. Az első írásos említés II. Béla király uralkodásának idejéből, 1138-ból való. Későbbi okiratokban a község neve: Bozete, Bozitha, Bozita, Buzita, Buzica. Őskori leletek bizonyítják, hogy már a bronzkorban lakott terület volt. Az itt talált három bronzkard a kor jelentős emlékei közé tartozik, amelyet ma a j Kassai Járási Múzeumban őriznek. A tatárjárás előtti időben az Aba nemzetség birtoka volt. 1232-ben részben magánbirtok volt. Újabb betelepítés 1248 után történhetett német lakosokkal. A pápai tizedjegyzékben Bozica, egy másik oklevélben Buzitha néven szerepel. A 15. században a Bocskai és a Kardos család voltak a földesurai. Hűtlenség miatt elvesztették a birtokot, de néhány évvel később visszaszerezték, és újra Kardos Cherubin királyi ember tulajdona lett. A 16. század elején az adójegyzékben 3 és fél porta Buzitha adóalapja, a század végén ez már tíz portára növekedett. 1672 után Szemere László tulajdona és akkor mint a Szemere kastély tartozékaként írták össze.A II.világháború alatt a falu lakosai a már „megüresedett” kastélyban sok régi festményt és nyomtatványt találtak ott, megőrizve többek között lőcsei, egri, bártfai, kassai, pozsonyi nyomtatványokat, valamint Szendrő várkapitányának eredeti kéziratos könyvét 1696-ból. A falu legidősebb lakosainak az emlékezetében a kastély úgy él, mint a Szent-Imrey-kúria.. Több évtizeden keresztül az ő családjuk lakott benne. Szent-Imrey Pál Abaúj -Torna vármegye alispánja volt, tehát a második legfontosabb ember a megyében. A Monarchia megszűnte után elhagyták otthonukat. A birtok egy részét cseh légiósok kapták meg jutalomként, a többit pedig bérlő zsidók használták, ahogyan a kastélyt is. 1939-ben visszatért a Szent-Imrey család és felvirágoztatták otthonukat, és környékét. Volt saját kocsis inasuk, kertészük, valamint szakácsnőjük és szobalányuk is. A kastélyban kb. 12-14 szoba volt található. A 2.világháború közeledtével a család ismét elmenekült az országból, azóta senki sem látta őket. A háború alatt az emberek amit tudtak szétlopkodtak a kastélyból, ami ott maradt, a katonák tönkretették. A rengeteg könyvből álló könyvtárat felégették, a bútorokat összetörték. A lakosságtól összeszedett állatokat tartották benne. Az egész épületet tönkretették. Ma már nyoma sem látható. 1720-ban 5 magyar jobbágycsalád lakott Buzita telkein. Kisközségnek számított a Cserehát Encsi járásban. Területe 3451 kat. hold, lakosainak száma 1065, 5 szlovák és német egyén kivételével mindenki magyar volt.

A falunak két temploma van egy református és egy római katolikus. Utóbbit Szent-Imrey Pál éppíttette, benne található a család sírboltja és oratóriuma. 1880-ban mindkét templom leégett, de a katolikust két éven belül sikeresen felújitották, majd a 20. század elején körülkerítették és bebádogozták a tetőt. 1917-ben a három harangból kettőt elkobzott a magyar hadvezetőség, hogy ágyút öntsenek belőle, valamint az orgonából a cinsípokat is elvitték. 1923-ban gyűjtésből és adományokból a lakosok 2 új harangot öntettek, melyeket 1944-ben ismét elvittek a magyar katonák. Tehát az első és a második világháború négy harangtól is megfosztotta templomunkat, mégpedig olyan módon, hogy a harangot ledobták a templomtoronyból, ami nagy súlyának köszönhetően majd félig belesüppedt a földbe. De nem csak ebből érezték a falu lakosai hogy gond van az országban. A háború ideje alatt egyes cikkeket pl.:kávé, cukor, petróleum, rizs, szappan faluhelyen sehogyan sem lehetett kapni. Ritkán küldött a hatóság petróleumot vagy cukrot, de csak annyit, hogy a lakosság el ne felejtse, hogy még ilyen is létezik. Az első világháború Buzita lakosai közül 34 emberáldozatot követelt. Sokan hosszú ideig fogságban szenvedtek, voltak akik csak 5-8 év múlva tértek haza és 1000 km-t is gyalogoltak otthonukig. 1918 október 30-ig a község Magyarországhoz ill. az Osztrák Magyar Monarchiához tartozott. A háború végeztével ami az OMM és szövetségesei vereségével végződött, az országban forradalom tört ki, és 1918 okt. 30-án a cseh nemzet kikiáltotta függetlenségét Prágában. Ekkortól Buzita is a csehszlovák állam része lett.
A falu kiterjedése, mint már említettem 1986 hektár, az impérium változás előtt azonban Buzita területe majdnem még egyszer akkora volt mint most. Az új országhatár kettészelte a község területét, s a lemetszett részt a magyarországi Büttös község határához csatolták. Így a buzitai gazdák föld-,erdő-és legelő birtokaik két részre lettek osztva, sőt az erdő és legelő része teljesen a határon túli magyar területre esett. Gyalogosan és szekérrel átkelhettek a gazdák a határon, hogy megműveljék földjeiket. Kaptak egy határátlépő igazolványt, melyben mindkét oldalról bejegyezték a határőrök, hogy hányan mentek át és mit vittek magukkal. Visszafelé ugyanúgy ellenőrizték, hogy mindenki hazatért –e, aki átment a határon. Valamint arra is különös figyelmet fordítottak, hogy nem szállítanak-e valamilyen csempészárut a szekér gabona vagy trágya között. „De a község békességszerető polgárai ebbe is belenyugodtak, hálát adva a jó Istennek hogy a nagy öldöklő háború véget ért. Ismét békességben élhetnek egy demokratikus államban, a Csehszlovák Köztársaságban, melynek ugyancsak kisebbségi polgárai.” Megkapták a jogot arra, hogy használhatják anyanyelvüket, és lehetnek magyar iskoláik. 1919 tavaszán azonban újra gyász borult Buzita községre. A Magyarországon alakult kommunista-bolsevista hadsereg betört államunkba, nem kímélve a falut és környékét sem, ahol heves harcok dúltak. 1919. június 2-án az utcai harcokban 11 buzitai lakos lelte halálát. A bolsevisták két hétig tartózkodtak itt, amikor is sikerült kiűzni őket. Ezek után ismét helyreállt a béke a faluban és fejlődésnek indulhatott. Hogy kifejezzék az állammal szembeni szimpátiájukat, a lakosság a helybeli egyesületekkel Nemzetvédelmi Napot rendeztek(kötelezően választva) 1936. jún.28-án. A felvonuláson az egész környék részt vett. A nap célja, hogy kifejezzék hűségüket köztársaságuk iránt, és egyúttal a tüntetés a magyarországi revíziós politika ellen.

2. A második világháború és következményei

1938 november 9-én községünk Magyarországhoz lett csatolva. Ezzel megszűnt a polgároknak az országhatáron igazolvánnyal való átjárása, de a magyar közigazgatás nem tartott hosszú ideig Buzitán. Ez időben történt, hogy a fiatalabb fiúkat leventéknek képezték ki és megkezdődött az idősebb korosztályok sorozása is. Minden 16 és 67 év közötti férfi köteles volt bevonulni katonának. 1944 dec. 18-án a községet elfoglalta az orosz és a román hadsereg. Hat hétig állt a hadszíntér, ezután tovább ment a front és Buzita visszakerült a Csehszlovák Köztársasághoz. Nagymamám a pincében szülte első gyermekét, nagynénimet, miközben a feje fölött felgyújtották a házat. Nagyapám ekkor a fronton harcolt, ahonnan sikerült hazaszöknie. Talán jobb lett volna, ha nem teszi, mert néhány száz méterre a háztól, ahol a felesége és gyermeke várták, elfogták a román katonák. Egy napig a faluban tartották fogva, majd másnap elvitték. Romániai fogolytáborba került, ahonnan négy év után tért haza. De azok sem jártak jobban, akik nem szöktek meg a frontról. A faluban tudatták mindenkivek, aki katona volt, hogy jelentkezzen a jegyzőhivatalban. Pakoljon három napra élelmet, mert onnan elviszik őket valahová, ahol megkapják a papírt, hogy katonák voltak, de már hivatalosan otthon lehetnek. Sokan elmenekültek az erdőbe, hogy ne találják őket otthon, ők voltak azok a szerencsések, akikkel ezután nem foglalkoztak, nem kerestették őket. Akik otthon maradtak, azokat elvitték Nagyidára, majd Kassára, ahol két hétig voltak bezárva a börtönben. Nagyapám unokatestvére is köztük volt. Megpróbálták megvesztegetni az őrt a nővére jegygyűrűjével, de az nem hagyta magát. Egy éjszaka teherautókkal elvitték a foglyokat Eperjesre, onnan gyalog “hajtották” őket Lengyelországba. Kijevbe kerültek, ahol egy fűrésztelepen dolgoztatták őket négy évig. Akik a történelmi Magyarország területéről voltak, azokat hontalannak titulálták, és soha nem engedték haza. A faluban élő rokonok már halottnak hitték az „elveszett” férfiakat, amikor két év múlva megérkezett az első levél. Csak néhány sort tartalmazott, de a lényeg benne volt: élek. Ezután megint semmi hír, csupán két év múlva, 1948 őszén jött egy újabb levél az örömhírrel: hazaengednek. A foglyokat útközben még néhány napig egy közeli faluban tartották Magyarországon, ahol igyekeztek embereket faragni belőlük: kaptak tiszta ruhát és élelmet,hogy megerősödjenek a csontsovány testek. Karácsony előtt két héttel érkeztek haza. A foglyok, barátok, rokonok, egyszóval mindenki egyetértett abban, hogy ez volt életük legszebb Karácsonya. Buzitáról 49-en haltak meg a háborúban, vagy örökre eltűntek. 1945 után a gazdáknak ismét kettős birtokos határátlépő igazolvánnyal kellett átjárni az általeső, határon túli földjeiket művelni. Később államunk megegyezett Magyarországgal és kicserélték az általeső területeket. Így 1952. február 28-án megszűnt a község polgárainak az áteső föld, erdő és legelő birtoklása, melyekért semmi jóvátételt vagy kártérítést nem kaptak.

3. A kitelepítés

1947-ben Buzitán is megalakult a kommunista párt 150 taggal. Nagyon sokan azért léptek be a pártba, mert abban bíztak, hogy így majd földterülethez jutnak. Számuk azonban fokozatosan csökkent, amennyiben a magyar nemzetiségű lakosok kitelepítési levelet kaptak, így a pártból is kiléptek. Apai nagyapám azért menekült meg a kitelepítés alól, mert akkor orosz fogságban tartózkodott. Nagyapám testvérét és szüleit szintén a kitelepítési listára tették. Hogy pontosan hányan kaptak fehér cédulát, azt nem sikerült kiderítenem, de azt megtudtam, hogy a 14 családon kívül, akik ténylegesen elmentek, legalább még ugyanannyi el volt készítve a kitelepítésre. Ők azonban az ENSZ beleszólásának köszönhetően megmenekültek és otthon maradhattak. Természetesen voltak olyanok is, akik a reszlovakizációt választották, a menekülés egyetlen útját. Akik nem így döntöttek, azok 1948 tavaszán megkapták a levelet, melyben értesítést kaptak arról, hogy valamikor ősszel valahova Magyarországra költöztetik őket. Voltak olyan falvak, ahol mindenkit felvettek a kitelepítési listára. Hímben 100-120 fő maradt a kétezerből. A nyár folyamán többször is hivatalos személyek jelentek meg otthonukban, és leltározták a család birtokában lévő ingóságokat: bútort, takarmányt, terményt, hogy őszre minden elcsomagolható állapotban legyen. A magyar állam azt ígérte, hogy amennyit otthagynak, ugyanannyit ad helyette, sőt pénzbeli kártérítést is. Sokan még ma is nagyon jól emlékeznek arra, amikor október elsején, egy vasárnapi napon teherautókkal állítottak be az udvarra, minden teherautón volt egy egyenruhás fegyveres őr. A teherautókra felpakolták az elkészített ládákat, amelyekben a család minden ingósága be volt csomagolva. Kassára, a vasútállomásra szállították őket, ahol az embereket marhavagonokra, az ingóságot pedig nyitott vagonokra pakolták fel. A magyar gazdák többségének több mint tíz vagon is rendelkezésükre állt, melyekben benne volt minden vagyonuk, állataik, gazdasági felszerelésük. Összehasonlításképpen megemlíteném, hogy a Magyarországról helyükre telepített szlovák nyelvű lakosokból négy –öt család is elfért egy vagonban, mert szinte semmit nem vittek magukkal. Este tíz órakor mindenkinek a vagonon kellett tartózkodnia, mert létszám- és névellenőrzést tartottak. Éjfélkor elindult velük a szerelvény, majd hajnalba Hidasnémetiben megálltak, ahol ellenőrizték, hogy mindenkinek megvannak –e a vagonjai. Itt lehetőségük volt pénzt váltani, majd a délutáni órákban tovább indultak, de hogy hová, azt senki sem tudta. Három hétig tartott az utazás, több helyen egy-két napra megállt a szerelvény, de volt ahol egy hétig is álltak. Az emberek igyekeztek vizet szerezni állataiknak, mert arról nem szóltak nekik, hogy a vagonokba víztározó edényeket is biztosítsanak. Egy felvillanó kedves emlék, amit az egyik otthonától megfosztott elmesélt az utókornak, hogy a hatvani vonatállomáson az ottaniak vastagon megkent vajas kenyérrel kínálták meg a kitelepített családokat. De ez csak egy momentum a szörnyű emlékek közül, amelyek nagyon megviselték az embereket. Nem lehet szavakba önteni, mennyi könny gördült le a szomorú, sorsukat értetlenkedve elfogadó emberek arcán. Az idősebbek elmesélték, hogy ha csak egy pohár is eltörött, amit hazulról vittek magukkal, azt is megsiratták, mert az hazai volt. A végállomás Fejér megyében Vértesacsa község volt. Az onnan kitelepített német lakosság földjeit és házait kapták meg a magyar családok. A gazdák azonban nagyon el voltak keseredve, és az első három évben nem vetették be a földet, mert bíztak abban, hogy ez az egész csak tévedés, és hamarosan hazamehetnek. A harmadik év végén már tudomásul kellett venniük, hogy innen már nincs visszaút. Szenteste ismeretlen emberek jelentek meg az egyik deportált család otthonában, kérdőre vonva őket, hogy mit keresnek a házukban. Valahogyan sikerült megszökniük a gyűjtőtáborból, ahová a német ajkú lakosságot vitték. Goromba szavakkal követelték vissza a házukat, sehogyan sem tudták meggyőzni őket arról, hogy nem önként mentek oda, hanem őket is kitelepítették. Végül egy portán maradt a két család. A gyerekeik mai napig jó kapcsolatban vannak egymással.

Az egyik nagypapa korban lévő bácsi táviratot kapott édesapja haláláról, útra kelt hát, abban bízva, hogy talál még ismerős határőrt, aki átengedi édesapja temetésére. Valóban felismerte őt a határt őrző katona, de sajnos azzal a rossz hírrel szolgált, hogy a holtat már negyvennyolc órával azelőtt eltemették. A bácsi fájdalmas szívvel megfordult, és soha többé nem ment szülőfaluja közelébe, de gondolatban annál gyakrabban látogatott oda.

Később sokan visszaköltöztek, főként az öregek közül, mert évtizedek alatt sem tudták megszokni új otthonukat. A felvidékiek és az acsaiak között feszült volt a viszony. Leginkább a svábok nehezteltek rájuk, mert miattuk ők kisebb házat kaptak, és a földjüket is át kellett adniuk. A Csehszlovákiából Magyarországra telepített felvidéki magyarok számára legalább olyan keserves volt szülőföldjüket elhagyni, mint a németek számára az ő megérkezésük. Az ellentétek azonban lassan eltűntek, az én nagyapám testvére is az acsai lányok között találta meg élete párját.

Balog István, aki a kitelepítést gyermekként élte át, 2005 Húsvétján egy haranggal ajándékozta meg szülőfalujában, Buzitán a római katolikus templomot. Az volt a kívánsága, hogy a harang mind a 14 kitelepített család nevében szóljon, és emlékeztesse az itt élőket az elmúlt idők megpróbáltatásaira. 2006. szeptember 24-én a kitelepítés 60. évfordulójának emlékére falunkban emlékművet állítottak a katolikus és református templom közötti téren. Az emléktáblán láthatóak a falu jelenlegi és volt területének a határai, valamint a kitelepített családok névsora. A polgármester meghívását sokan nem fogadták el a kitelepítettek közül, mert idős korukra hivatkozva, már nem akarták vállalni az utazást, és gondolom az érzelmi megpróbáltatást sem.

„Ellopták az apám sírját…”

(Édesapám szájából oly gyakran elhangzott nóta)