Legális és illegális drogokról, azok történetéről…

Legális

Koffein A koffeintartalmú italok a legelterjedtebb központi idegrendszeri serken­tő­szerek. Ilyen italok nyerhetőek a tealevélből, kávémagból, kóladióból, de még a kakaómagból is. Ezek a növények mind tartalmaznak koffeint, eltérő hatásukat a koffein mennyisége és a többi alkotórész tulajdonságai határozzák meg.

A kávé történetéből
A kávécserje valószínűleg Etiópiából származik, ahol a legenda szerint a kopt szer­ze­te­sek figyeltek fel arra, hogy a kávécserjéről legelő kecskék igen virgoncak lettek. Hogy ne alud­­ja­nak el az éjszakai ima alatt, élénkítő italt készítettek a kávéból.
A nyugati utazók az iszlám országaiban találkoznak a kávéval. Az arábiai muzulmánok szin­tén a hosszú virrasztások megkönnyítésére fogyasztottak kávét. A szigorú és konzervatív papi csoportok azonban a kávét méregnek nevezték, és használatát tiltották, szigorú bünte­té­sek­kel szankcionálták. Ennek ellenére a kávé neve mára teljesen összeforrt Arábiáéval.
Egyiptomban a XVI. században komoly felfordulást jelentett a kávé megjelenése. Megtil­­tották a kávékereskedést, ha valahol kávét találtak, azt elégették, de mindezek mellett persze az ital csak még gyorsabban terjedt.
Magyarországra a török uralommal együtt a XVI. században, nyugatabbra a XVII. században érkezik meg a kávé, s a párizsi lelkes fogadtatás, az erre épülő kávéházi kultúra dönti el vég­képp a sorsát.

Nikotin A nikotin a Nicotiana tabacum leveleinek alkaloidja, melyet 1828-ban izoláltak. A dohányfüst hatóanyaga a nikotin, de nem hanyagolhatóak el a karcinogén kátrányok és a szénmonoxid sem. A nikotin nagyon erős méreg. Bőrön keresztül és inhaláció útján egyaránt felszívódik, bejut az anyatejbe is. Halálos adagja: 20–60 mg.
A nikotin kettős jellegű (előbb izgató, majd bénító) hatása miatt az általa kiváltott tünetek elemzése, öszefoglalása rendkívül nehéz. A dohányosok szituációfüggő hatást tulaj­do­ní­tanak a drognak: szerintük stresszhelyzetben feszültségoldó nyugtatóként, koncentrációt igény­lő szituációban pedig stimulánsként viselkedik. Ez arra enged következtetni, hogy a ténylegesen észlelt hatások nagyrészt pszichés eredetűek, azaz erősen függnek a dohányos várakozásaitól, a fogyasztás körülményeitől. Egyesek szerint a cigarettázás által kiváltott állítólagos „nyugalom” képzete hamis: a cigaretta valójában csak a nikotinhiányból fakadó feszültséget oldja fel.

A dohányzás történetéből
Kolumbusz és más felfedezők az Újvilágban döbbenten tapasztalták, hogy az indiánok száraz leveleket hordanak magukkal, amelyeket meggyújtanak és megisszák a „füstöt”. Mikor két, XVI. századi angol hajóskapitány hazavitt magával három indiánt Londonba, azok „képtelenek voltak abbahagyni a füstölést, és vitték magukkal a dohányt is”. Az európai ten­ge­részek is kipróbálták, és rájöttek, hogy szeretik a füstöt. Azután azt is kénytelenek voltak tapasztalni, hogy már mindennap akarnak egy kicsit füstölni, és olyan vágy alakul ki bennük, amelyet egyedül a dohány tud kielégíteni. Így a tengerészek kénytelenek voltak magukkal vinni a növényt, hogy mindig meglegyen az utánpótlás. Mivel egyre többet utaztak, a dohány nagyon gyorsan elterjedt az egész világon.
Az amerikai kontinensen az első dohányzásból eredő problémát az Egyház támasztotta. Az indiánok ugyanis állandóan – így a templomban is – füstölni akartak, és a misszionáriusok is megszerették a dohányt. Így törvényt kellett hozni, hogy a dohányzás minden formája tilos a templomokban.
1650-re már számos törvény született a dohányzás ellen, és a pápa is lépéseket tett az ügyben, de hasztalan. IV: Murád szultán 1633-ban halállal fenyegette meg a dohányosokat, de az igazi rajongókat ez sem tartotta vissza. Érdemes megfigyelni, hogy ha egy országban kialakult a dohányzás szokása, ott mindvégig meg is maradt. Még különösebb, hogy 1492 óta semmit nem találtak, ami átvehetné a dohány szerepét. Ha a dohányos rászokik az ópiumra vagy a marihuánára, azért megőrzi a dohányzás szokását is, tehát nem a szertartás, hanem maga a dohány van a szenvedély hátterében.

Illegális

Amfetamin-származékok Stimuláló, élénkítő hatású drogok. A speed-et por alakban szip­pantják, az ecstasy-t (XTC) tabletta formájában terjesztik. A szer használata általános felgyor­su­lást, emelkedett hangulatot, fokozott önérzetet eredményez. Megszűnik a fáradtság- és éhség­ér­zés. Ezt a hatást kihasználva diákok és sportolók is alkalmazzák teljesítménynövelő céllal. Leg­elterjedtebb alkalmazása a hétvégi szórakozás feldobott hangulatának előidézésére, fokozására irányul (DISCO-drog, Party-drog).
Az amfetamin-származékok rendszeres használata a túlterhelés következtében tönkreteszi a szív-, máj-, veseműködést, de egyszeri túladagolásuk is súlyos, életveszélyes állapotot idézhet elő (infarktus, agyvérzés, hiperventilláció).
Az amfetamin-származékok használata igen gyorsan okozhat hozzászokást és pszichés füg­gőséget, mert a szer kiürülése után depresszió jelentkezik, és ezért egyre nagyobb adagok válnak szükségessé. A kényszeres XTC-használónak a megváltozott biológiai működés fel­bo­rít­ja az egész megszokott életformáját, életvezetési nehézségeket okoz. A DISCO-drogok kö­vet­kezményei az éjszaka hazafelé tartó kontrollvesztett fiatalok által okozott közlekedési balesetek.

Az amfetaminok történetéből
1927-ben egy kaliforniai gyógyszerész állította elő. Érszűkítő hatása miatt szénanátha, megfázás és más légúti betegségek esetére mint inhalálószer került forgalomba. Később kimu­tatták, hogy étvágycsökkentő hatása miatt jól használható elhízott betegek súlyszabályozására is. A II. Világháborúban az amerikai pilóták energiáik és figyelmük növelésére szedtek amfetamint.
A stimuláló hatásról szóló újságcikkek vezettek a Benzedrin nevű szerrel való vissza­élé­sekhez. A Benzedrin helytelen használatára 1936-ban került sor először, amikor a minnesotai egyetem pszichológia-hallgatói a különféle drogokkal folytatott kísérletek során maguknak is beadtak Benzedrint, hogy éjszaka hatékonyabban tudjanak tanulni. A szer használata gyorsan terjedt. Kamionsofőrök, éjjeliőrök szedték, hogy el ne aludjanak munka közben. Az Egyesült Államokban végül szabályozni kellett a gyógyszer forgalmát – már csak receptre volt kapható.
A kamionsofőrök között máig is igen elterjedt az amfetaminok használata. A dózisok nagyságát városnevekkel adják meg, ami arra utal, hogy ekkora távolságot lehet pihenés nélkül megtenni.

Kokain A koka leveléből előállított, elsősorban Amerikában használatos, de itthon is terjedő igen drága szer. Régebben elsősorban szippantószerként használták eufóriát okozó és hangulatjavító hatása miatt, ma már intravénásan is alkalmazzák. Feloldja a gátlásokat, így használata közben gyakori a kockázat- és veszélykereső viselkedés. Nagyfokú pszichés függőséget eredményez. A szer kiürültével kínzó fejfájás, feszültség, majd fáradtság, levertség jelentkezik. Fizikai függőséget nem, de súlyos testi elváltozásokat okoz: tartós használata következtében álmatlanság, étvágytalanság, májkárosodás, majd teljes testi hanyatlás lép fel.
Még a kokainnál is veszélyesebb változat a crack, amelyet kokain-hydrokloridból állítanak elő, és sárgás kavicsok formájában terjesztenek. A kokainnal ellentétben olcsó. Dohány vagy marihuána közé morzsolva pipából szívják. A crack feloldja a gátlásokat, és a legagresszívabb ösztönöket szabadítja el. A rövid eufóriát mély depresszió követi. Fizikailag igen gyorsan tönkreteszi a szervezetet.
A kokain- és crackfüggőségből való szabadulás a rendkívül súlyos depressziós állapotok miatt komoly gyötrelmet okoz, és csak keveseknek sikerül.

A kokain történetéből
A dél-amerikai indiánok számára a kokacserje levelének rágcsálása a mindennapi élet szer­ves része, és ezenkívül jelentős vallási és kultikus szereppel bíró rituálé. A kulturális szerepen kívül a kokacserje hatóanyagának fontos élettani hatása is van: segíti leküzdeni a rendkívül magas tengerszint feletti magasság okozta betegséget, csökkenti a fáradtság- és éhségérzetet, ami a kopár hegyek között élő, gyakran éhező, alultáplált indiánok számára nem lebecsülendő. A spanyol felfedezők érkezése előtt az indiánok életében ugyanolyan szerepet játszott a koka, mint az európai ember számára az alkohol. Többszáz éven át éltek ezzel a szerrel, anélkül, hogy bár­milyen nagyobb mértékű káruk származott volna ebből az itt élőknek. A kokával való vissza­élés az indián kultúra lassú megsemmisülésével egyidejűleg vette kezdetét, amikor az arany­bá­nyákban halálra dolgoztatott indiánoknak élelem helyett kokát adtak, hogy jobban bírják a nehéz fizikai munkát.

Tompító hatású drogok
Legális

Kodein, hidrokodein Az ópiátok csoportjába tartozó köhögéscsillapítók. Euforizáló ha­tá­suk az illegális ópiátokénál kisebb. Nem minősülnek kábítószernek. Bár – főleg a 70-es években – gyakoriak voltak az ezekkel a szerekkel való visszaélések, gyógyszertári forgalomban – mint köhögéscsillapítók – máig is receptre kaphatók és szigorú orvosi utasítás szerint alkalmazhatók.

Nyugtató, altató gyógyszerek (barbiturátok) A barbiturátok társadalmunkban a leg­szé­le­sebb körben használt pszichoaktív drogok közé tartoznak, mind gyógyászati, mind nem gyó­gyá­szati célú alkalmazásukat tekintve. A krónikus használat, a komoly visszaélés elsősorban a felnőtteket jellemzi. A jelenlegi barbiturátvisszaélők többsége nagy valószínűséggel gyógyászati célból kezdte ezeket a szereket használni. Számtalan beteg gyógykezelése alatt szokik rá ezekre a szerekre, és folytatja szedésüket jóval azután is, hogy az eredeti panasz rég megszűnt.
Míg a magasabb dózisok rendszerint nyugtató, kábító vagy altató hatásúak, kisebb mennyi­sé­gek hatását jóval nehezebb megjósolni. A barbiturátok az egyéntől és környezetétől függően kis adagban okozhatnak kezdeti izgatottságot, csökkenthetik a gátlásokat. Vannak, akiknél a nyug­tató, kábító hatás csak jelentős adag esetén tapasztalható, egyébként más pszichológiai jelenségek figyelhetők meg: a használó boldoggá, elégedetté válhat, eufóriás állapotba kerülhet, vagy – ez a másik véglet – agresszívvá, gyanakvóvá, erőszakossá válhat. A lehangoltság, önsaj­nálat és a bezárkózás szintén gyakran előforduló jelenségek.
A közepes és nagy adagok rendszerint növelik a reakcióidőt, gátolják a komplex tudati funk­ciók működését, csökkentik a gátlásokat, szabad folyást engednek az érzelmi megnyil­vá­nu­lá­soknak, és egy sor más, a részegséghez hasonló tüneteket okoznak.
Krónikus használat esetén a barbiturátok fizikai függőséget alakíthatnak ki. A barbiturát-füg­gőség néhány vonásában hasonló az ópiátoktól való függőséghez, de a barbiturátoktól (és az alko­holtól) való elvonás jóval veszélyesebb elvonási tünetekkel járhat, az elvonás orvosi irányí­tás nélkül halálos kimenetelű is lehet.

Alkohol A legelterjedtebb tompító hatású legális drog. Az etil-alkohol (C2H5OH) szerves, színtelen, illékony, kellemes illatú, égető ízű, gyúlékony folyadék. „Alkohol” alatt rendszerint csak az etil-alkoholt (etanolt) értjük, bár ebbe a családba kémiailag számos más anyag is bele­tartozik.
Az alkohol legjelentősebb hatásait a központi idegrendszerben fejti ki. Gátolja az ideg­rend­szeri folyamatokat, de a gátló mechanizmusok esetleges stoppolódása miatt, jelentős mértékű izgatottság is előfordulhat.
Közepes mennyiségű alkohol (azaz néhány pohár ital) növelheti, de le is csökkentheti a szív ritmusát, kitágítja a bőrben lévő vékony hajszálereket (ez melegségérzetet okoz), csökkenti a testhőmérsékletet, növeli az étvágyat, a nyálelválasztást és a gyomorsav mennyiségét, okozhat vizelési kényszert, az EEG lassulását, növeli a reakcióidőt és rontja a mozgáskoordinációs képességet.
Magas dózisokban az alkohol ittas állapotot (berúgás), zavarodottságot, elfolyó beszédet, tor­zult látást, elégtelen mozgáskoordinációt eredményez, ezekhez a tünetekhez gyakran rosszullét és hányinger is társul. Még nagyobb mennyiségek elfogyasztása légzési nehézségeket, általános érzéketlenséget és eszméletvesztést okoz, szélsőséges esetben légzésbénulásból vagy keringési zavarból eredően halált. A berúgást gyakran jelentős másnaposság követi, melynek leggyakoribb tünetei: rosszullét, gyengeség, szédülés, gyenge mozgáskoordináció és különféle fájdalmak.
A mértéktelen alkoholfogyasztás – alkoholizmus – a mai napig a legtöbb embert érintő szen­vedélybetegség. A WHO meghatározása szerint az alkoholisták mértéktelen ivók, alkohol­füg­gő­ségük olyan szintet ér el, mely észrevehető lelki zavarokat okoz, károsítja testi-lelki egész­sé­güket, kapcsolataikat, társadalmi-gazdasági tevékenységüket. Az egy főre eső alkohol­fo­gyasztás Magyarországon egy év alatt 12 liter tiszta alkohol. Becslések szerint az alkoholisták száma eléri az egymilliót, azaz a népesség 10%-át.

Az alkohol történetéből
A nyugati világ borkultúrájának bölcsője Görögország. Homérosz leírásaiból tudjuk, hogy a bor legalább annyira alapélelmiszernek számított, mint a kenyér. Platón írta le, hogy étke­zés­hez nem volt szokás bort inni, hanem csak utána, megmosott kézzel láttak hozzá az isteneknek szánt boráldozathoz. A ceremónia órákig tartott. Először a házigazda ürítette poharát a ven­dé­gére, majd a vendég következett; közben beszélgettek, sűrűn emlegették Dionüszoszt, a mámor istenét. A kellemetlen következmények megelőzésére néhány szem keserűmandulát rágcsáltak. Platón el­ítélte a szertartásnak álcázott tivornyázást, és szigorú rendszabályokat követelt ellene: 18 évnél fiatalabbak egyáltalán ne kaphassanak bort, és 40 évnél fiatalabbak csak annyit, amennyitől nem részegedhetnek le; ellenben 40 év feletti férfiak számára megengedhető a túl­zott borfogyasztás, hiszen az Dionüszosz dicsőségét szolgálja.
Az első hiteles információ a sörről Mezopotámiából való, i.e. 3500 tájáról. Ez a vidék legen­dá­san gazdag gabonatermést hozott, így hamar megtanulták a sörkészítést is. A sumérok már ék­írá­sukban is használják a sör szót. Az első jelentős söráldozati emlék is az ő agyag­táb­lái­kon ma­radt fenn. A termékenység istennőjének, Nin–Harrának mutattak besöráldozatot. A sör­fő­zők igen meg­becsült emberek voltak a sumeroknál, még a katonai szolgálat alól is fel voltak mentve. A mezopotámiai Uruk városából származik a világ legrégebbi sördokumentuma. Kép­írással mutatja be a sörfőzést és az istennőnek bemutatott áldozatot. Ez az agyagtábla bi­zo­nyítja, hogy valóban a sumerok voltak a világ első sörfőzői. Sörük némileg hasonlított a maihoz, azzal a különbséggel, hogy valószínűleg nem használtak komlót. A sör nemcsak kedvelt népi ital volt, hanem bizonyos kategóriák szerint megállapított járandóság is. A munkások és rab­szol­gák napi egy liter gyenge sört, a nehezebb fizikai munkát végző és az alacsony beosztású hi­va­talnokok napi 2 liter sört, a közepes beosztásúak és asszonyok napi 3 litert, a főemberek napi 5 litert kaptak. Természetesen az akkori sörök alkoholtartalma jóval alacsonyabb volt, mint ma.
A pálinka viszonylag új ital. Ez nem meglepő, hiszen készítése nem olyan egyszerű, mint más alkoholos italoké. Eredetileg a bor párolása útján nyerték, és ezt sokáig csupán a patikusok végezték. Az ital olyannyira más volt, mint az addig megszokottak, hogy nem is jutott eszébe senkinek azokhoz hasonlóan használni. Így főleg gyógyszerként alkalmazták. Méghozzá a leg­többször eléggé sikeresen, sokan például a fogfájás egyetlen hathatós ellenszerének tekintették. Ami nem csoda, hiszen magas alkoholtartalmának köszönhetően egyrészt fertőtleníti a szájban lévő sebeket, másrészt eltompítja az érzékelést, így a fájdalmat is. De használták sok más baj gyógyírjaként is – a legtöbb helyen gyomorbajokra, emésztési bántalmakra. A pálinka hatá­sos­sá­gát mutatja, hogy ebben a minőségében ma is sokan előszeretettel fogyasztják.
A XVII–XVIII. században szokásba jött az is, hogy csata előtt pálinkát osztanak a kato­náknak, aminek egy orvos szerint „nem is volt rossz hatása”. Egyszóval a katona rendszeres szeszfogyasztóvá válik, s alkalomadtán a szeszgyártás hadiiparrá lép elő.
Természetesen gyorsan felfedezték a pálinka legegyértelműbb hatását, nevezetesen azt, hogy nagyon könnyen be lehet rúgni tőle. Ez a funkciója azután fokozatosan háttérbe szorította az összes többit, és hogy valóban ez az igazi, azt napjaink töméntelen szeszgyára bizonyítja.
Ahogy az alkohol egyre inkább megszokott fogyasztási cikké vált, és ugyanakkor a gaz­da­ság­ban is jelentős tényezővé nőtt. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ital – különösen a tömény vál­tozatok – fogyasztása bizonyos nemkívánatos társadalmi, egészségügyi és erkölcsi hatásokkal jár együtt. Az Egyesült Államokban például 1882-től az összes állam oktatási tervében szerepelt, hogy a gyerekeknek tanulniuk kell az alkoholról és annak hatásairól. 1920-ban életbe lépett az alkoholtilalom – bezárták a kocsmákat és szeszpárlókat, alkoholos italt fogyasztani tör­vény­el­lenessé vált. A tilalmat több, mint 13 év után erős gazdasági nyomásra Roosevelt elnök oldotta fel, 1933-ban.

Illegális

Ópiátok (morfium, ópium, heroin, metadon) Az ópium egyike a legrégibb kábító­sze­rek­nek. A máknövény gubójából különféle eljárásokkal állítják elő. Az ópium egyik alkaloidja a mor­fin, melyet a gyógyászat fájdalomcsillapításra használ.
Az ópiátoknak euforizáló, elernyedést okozó hatása van, de hallucinációk is jelent­kez­het­nek. Igen súlyos pszichés és fizikai függőséget okoz. Rendkívüli mérvű a hozzászokás (tole­ran­cia), így az ópiumfüggőnek a kívánt hatás eléréséhez egyre növekvő adagot, akár a halálos adag sokszorosát kell magához vennie. Így közvetlen életveszélyt jelent a túladagolás kockázata.
Az ópiátok közül legelterjedtebb a száraz mákgubóból házilag készített máktea és a kábító­szer-piac vezető „anyaga”, a szintetikus előállítású heroin. A heroint por alakban szívják fel, fólián melegítve a gőzét lélegzik vagy intravénásan használják. Hatása a morfiuméhoz hasonló (éppen a morfiumfüggőség kezelésére fejlesztették ki), de sokkal rövidebb idő alatt, sokkal erősebb függőséget alakít ki. Használata ma már az egész világon tiltott. A heroinelvonás súlyos fizikai fájdalmakkal, testi szenvedéssel járó folyamat. A heroinelvonás pótszereként használják a metadont (Depridol), mely csak annyiban tér el a herointól, hogy elvonási tünetei enyhébbek. Célja, hogy a súlyos heroinfüggők fogyasztását ellenőrizhetővé tegyék.

Az ópiátok történetéből
Az ópiumból származó készítményeket sok kultúrában használták fájdalomcsillapítóként és nyugtatóként. A mákot már i. e. 4000-ben kábítószerként tartották számon Dél-Babilonban. Az egyiptomiak a gyógyászatban használták, Kínában pedig az éhínségek idején étvágy­csök­ken­tő hatása miatt, illetve ünnepi ceremóniákon füstjének hatása miatt alkalmazták. A görög mito­ló­giában a mákkapszula Morpheusznak, az álom istenének és Thanatosznak, a halál istenének a jelképe volt.
Az ópium a XIX. században érte el az európai országokat. Elsősorban az angliai és francia­or­szágbeli kikötői és ipari munkásság körében terjedt el. Eközben rohamosan nőtt a Kínába irányuló ópiumimport, és ezzel együtt járványként terjedt az ópiumszívás. (Valószínűleg ez az első eset, hogy egy drogot „társadalmi méretekben” károsan alkalmaznak.) Kína és Nagy-Bri­tannia között 1840-42-ben lejátszódott az „ópiumháború” (a kínai császár rendeletében a nyu­gatról érkező hajókat ópiumszállítmányuk beszolgáltatására kényszerítette). A háború a britek győ­zelmével végződött, akik ekkor alapították a Távol-Kelet legnagyobb kikötőjét, Hong-Kongot.
A XIX. század végén Amerikában is megszülettek az első ópiumellenes rendeletek (ezeket leg­inkább a mind nagyobb számban bevándorló kínaiak ópiumfogyasztása tette szükségessé).
Közben 1874-ben Angliában kémiai úton előállítják a morfium kémiai változatát, a heroint. A szer neve a latin “hero” (hős) szótőből származik. Eredetileg fájdalom- és köhögés­csil­la­pító szerként állították elő. Felfedezésekor morfinfüggők kezelésére is megkísérelték hasz­nálni, de hamar kiderült, hogy hamarabb és súlyosabb függőséget okoz, mint a morfium. (A morfiumot 1806-ban fedezték fel, és ettől kezdve használták az ópium helyett a gyógyászatban fájdalomcsillapítóként, mivel minősége jobban elenőrizhető volt, mint az ópiumé. Ebben az időszakban elsősorban a morfiumhoz könnyen hozzáférő orvosok váltak morfium-függővé.)
Az USA kongresszusa már 1924-ben – rendkívüli veszélyességére való tekintettel – be­til­tot­ta a morfium kiváltására létrehozott heroin előállítását. A betiltást követően versenylovak doppingolására használták, ez azonban gyakran a lovak fulladásos halálához vezetett.

Tudatmódosító hatású drogok
Legális(?!)

Szerves oldószerek A legfiatalabbak, illetve a legsúlyosabb helyzetű társadalmi csoportok körében jellemző a szipózás: ragasztók, hígítók, lakkok gőzének belélegzése. Euforizáló hatású, a problémák elhalványulnak, a szer használója saját képességei felfokozódását érzi.
Használata igen gyorsan súlyos testi károsodásokhoz (májkárosodás, szemidegkárosodás, elbutulás) vezet. Akut veszélyként folyamatosan fennáll a fulladás, légzőközpont-bénulás kockázata.

Illegális

Cannabis-származékok Elnevezésük az indiai kender botanikai nevéből származik. Ható­anyaga a tetrahidrocannabinol (THC), melyet a növény magvaiból, virágzó ágvégződéseiből, leveleiből nyernek. Az ezekből készített zúzalék a marihuana, amelyet cigaretta formájában (joint) fogyasztanak. A hasis THC-koncentrációja magasabb a marihuanaénál. Gyantatömbök for­májában terjesztik, ételbe, italba keverik, vagy dohányként, illetve dohánnyal keverve szívják.
A cannabis-származékok nyugalmat, eufóriát és gyors hangulatemelkedést hoznak létre. A gondolkodás tompul, miközben az érzékelés élesebbé válik. Érzékcsalódások jelentkeznek, felbomlanak a tér- és időbeli kategóriák, mindenhatóság-érzés jelenik meg.
A fizikai függőség nem jellemző, de használata komoly pszichés függőséghez, az így kialakuló tartós fogyasztás pedig az érzelmek elszürküléséhez, indítékszegénységhez vezet.
Függőségre hajló személyeknél gyakran a marihuána, illetve a hasis a kapu-drog, a későbbi drogfogyasztás megalapozója.

A cannabisok történetéből
A kenderről szóló első írásos emlék Shen Nung kínai császár Pen Ts’ao nevű gyógy­sze­ré­szeti könyvében található, amely i.e. 2737-ben keletkezett. A hasist malária, reuma, köszvény, női gyengeség ellen és sebek gyors hegedésére ajánlja. Furcsa, de egy másik kínai gyógyászati szakkönyv (Rhy Ay), amely az i.e. 15. században keletkezett, meg sem említi a kender pszicho­aktív erejét.
Az indiai gyógyászat korán felismerte, hogy a kender kiválóan alkalmas pszicho­szo­matikus betegségek kezelésére, ezért előszeretettel alkalmazták például álmatlanság és migrén ellen. A kenderrel gyógyítható betegségek tibeti listáján szerepel többek közt reuma, állat­hara­pás, skorpiócsípés, görcs, hasmenés, gyulladás, lepra, kolera, megfázás és galandféreg. Gyakran alkalmazták elgennyesedéseknél, főként elgennyesedett füleknél. Állítólag tériszony ellen is hatásos a kender; ezt napjainkban is sokan megerősítették.
A kender jelentős szerepet játszik India erotikával átszőtt titkos tanításában, a Tantrában – éspedig Síva és Párvati legendájában.
Síva mennyei feleségével, Párvatival a világ tetején, a Himaláján élt. Síva bizony nem sokat volt otthon bájos asszonyával, sokkal inkább a hegyek érzéki nimfáival és istennőivel múlatta az időt. Párvati természetesen véget szeretett volna vetni ezeknek a kicsapongásoknak. Megtalálta a nőnemű kendernövényt, amelynek gyantás virágát odaadta férjének, hogy szívja el. Az istent rögtön „boldog izgalom és a felesége iránt érzett példátlan erejű vágy fogta el”. Egyesülésük alatt különleges, isteni extázist éltek át, így ezentúl, amikor szeretkeztek, mindig kendert fogyasztottak, és helyreállt a családi béke. Az istenek azért ajándékozták a halandóknak a szent növényt, hogy így ők is megvalósíthassák a házastársak közötti örök szerelmet.

Hallucinogének – Az LSD és a varázsgombák. Neve a kémiai elnevezés (liszergsavdietilamid) rövidítése. Általában bélyegek formájában terjesztik.
Kis mennyiségben is erős hatású. Komplex, fantasztikus hallucinációkat („trip”, „utazás”) eredményez. Megváltozik a tér- és időélmény, intenzívebbé válnak az érzelmek. Erős hallucinációk, érzékcsalódások jelennek meg. Kialakulhat a mindenhatóság érzése; olyan helyzetmegítélési zavar, amely az LSD-élvezőt súlyos veszélybe sodorhatja (például azt éli meg, hogy tud repülni). Nem okoz fizikai függőséget, de huzamosabb szedés esetén a pszichés függés személyiségváltozást (az érdeklődés hiánya, aktivitás csökkenése, aszociális magatartás, vagy akár az elmebetegségig fokozódó paranoid állapotok) okoz. Különös veszélye, hogy előidézhet súlyos negatív tartalmú „horror-trip”-et: az ilyenkor fellépő félelmek és pánikreakciók bűncselekményhez, vagy akár öngyilkossághoz is vezethetnek. Az LSD-élvezet legmegrázóbb következménye a Flash-Back: a szer hatása teljesen váratlanul, hetek vagy hónapok elteltével újra jelentkezik, ez pedig akár a megőrülés élményéig fokozódó szorongást, tehetetlenség-érzést válthat ki.
Hasonló hatású volt a hetvenes években használt Parkan nevű gyógyszer, amely alkohollal együtt fogyasztva érzékcsalódásokat okozott. A Parkant a 80-as évek elején, a hazai drogellenes küzdelem egyik első lépéseként kivonták a forgalomból.
Szintén az LSD-hez hasonló hatásúak a Dél-Amerikában, illetve Mexikóban használatos varázsgombák, és a Peyotl-kaktusz[2].

Az LSD történetéből
1938-ban, gyógyszertani kísérletek során nyerték ki az anyarozs gombájából. Albert Hofmann, az LSD felfedezője írta, miután a kísérletek során az anyag véletlenül a szervezetébe jutott:
„Haza kellett mennem, mert különös nyugtalanságot tapasztaltam magamon, enyhe szédü­lés kíséretében. Otthon ágyba feküdtem, és jóleső részegséget éreztem, amit rendkívüli fan­tázia­képek kísértek. Amint lehunytam a szememet, fantasztikus képeket láttam…”
Minthogy az LSD már egészen kis adagokban is erőteljesen befolyásolja a lelki folya­ma­tokat, eleinte a pszichiátriában felhasználható értékes gyógyszernek tartották. Miközben hatását tanulmányozták, a szer illegális előállítása, kereskedelme és fogyasztása drámaian megemel­ke­dett. A Harvard Egyetem tudósai ugyanis sok esetben diákjaiknak adták be az LSD-t. Az LSD a hat­vanas évek diákmozgalmainak, a fennálló társadalmi rendszer elleni tiltakozásnak egyik esz­kö­zévé és szimbólumává vált (többek között a hippimozgalomban). A mozgalom egyik aty­ja Timoty Leary – korábban a Harvardon tanító pszichológus – volt.
A dél-amerikai indián törzsek gombakultuszában használatos varázsgombák hatása nagy­ban hasonlít az LSD-éhez. Az aztékok, toltékok, maják gyakran használtak „szent varázs­gom­bá­kat” vallásos-mágikus szertartásaikhoz. A psychedelikus mozgalom beköszöntével a varázs­gom­bák az LSD-vel együtt széles körben elterjedtek. Hatóanyagukat az LSD-t is felfedező Hofmann határozta meg. Ma már szintetikus előállításuk is lehetséges. A varázsgombák használata nap­jaink­ban is él, sokan saját fogyasztásra, otthonukban termesztik őket. Hollandiában a varázs­gombák kvázi legálisan kaphatóak az erre szakosodott boltokban (ami kissé meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek a gombáknak a hatása lényegében megegyezik az LSD-ével).