Feltépett magyar kapcsok címmel a Magyar Nemzetben jelent meg Pataky István írása a határon túl élő magyar közösségek és Magyarország kapcsolatáról.
Mára a magyar politikai elit és társadalom tudomásul vette, hogy az anyaország kapcsolata a határon túli magyarokkal gyakorlatilag a kulturális területre korlátozódott. A 2004. december ötödikén kezdődött folyamat Gyurcsány Ferenc szemszögéből sikeresen lezárult, hiszen lassan a feledés jótékony homályába vész a 2001-ben még hatékonyan működő Magyar Állandó Értekezlet vagy a Határon Túli Magyarok Hivatala, s e két intézménnyel párhuzamosan számtalan olyan kapocs, amely a mindennapos, zökkenőmentes magyar–magyar együttműködést biztosította az élet minden területén. Gyurcsánynak tökéletesen megfelel az a megoldás, hogy Budapesten időnként találkozik egyik-másik határon túli magyar szervezet vezetőjével, majd a többnyire tájékoztatási szintre korlátozódó megbeszélést követő sajtótájékoztatón mosolyogva nyilatkozik a médiának. A szomszédos országokban élő magyarok szervezetei ellenérzéseiket felülírva kénytelenek belemenni ebbe a játékba, hiszen azt saját közösségeik előtt sem tudják vállalni, hogy megszakítják a kapcsolatot az anyaország hivatalos vezetésével. Míg Gyurcsányék érdektelenségből és a politikai haszonszerzés hiánya miatt felszámolták a határon túliakkal fenntartott intézményesített kapcsolatrendszert, addig a Fidesz a maga részéről olykor szerencsétlenül nyúlt bele egyes erdélyi folyamatokba. Az ellenzéki párt évek óta jó, bizalmi viszonyban van a legitim felvidéki és vajdasági szervezetekkel, az utóbbi években azonban éles vitába keveredett a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ). Orbán Viktor nyíltan támogatta az európai parlamenti (EP) választáson az RMDSZ ellen induló Tőkés Lászlót, ami már önmagában Fidesz-ellenes hangulatot gerjesztett az erdélyi magyarok egy tekintélyes hányadában. Miután Tőkésnek és az RMDSZ-es jelölteknek egyaránt sikerült EP-mandátumot szerezniük, némileg elhalkultak a támadó hangok, hogy aztán hatványozottan erősödjenek fel a Magyar Polgári Párt (MPP) melletti kiálláskor. Az MPP halványan szerepelt a romániai önkormányzati megméretésen, s ezzel párhuzamosan a szervezet mellett nyíltan kampányoló Orbán Viktor erdélyi népszerűsége alaposan megcsappant. Az egyetlen jól működő kapocs a magyar–magyar kapcsolatokban a Pozsony által vehemensen támadott Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amely viszont nem több egy konzultatív tanácskozásnál, hiszen a kormánydöntések szintjére már csak azért sem jutnak el kezdeményezései, mert Gyurcsány Ferencet kifejezetten zavarja a Szili Katalin házelnök által létrehozott – és az ellenzék részvételével működő – fórum.
Az összmagyar együttműködést ugyanakkor nem csak a baloldali kormány tudatos rombolása gyengíti. Romániában és Szlovákiában a tartós gazdasági növekedés javította a közhangulatot, s ebből természetesen az ott élő magyar közösség sem maradt ki. A bizakodás, párosulva az állandósult magyarországi válságról érkező hírekkel azt az érzést erősíti az erdélyi, felvidéki magyarokban, hogy az anyaország semmilyen szempontból sem jelent támaszkodót, alternatívát. Ez a jelenség korántsem példa nélküli. A hetvenes évek Jugoszláviájában a vajdasági magyarok összességében elégedettek voltak sorsukkal, Magyarország inkább a szegényebb testvért jelentette, mint az anyaországot. Ugyanebben az időszakban az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyarság a Kossuth rádión csüngve minden reményét Budapesttől merítette. Az életszínvonal döntő befolyással van az egyének, de a közösségek közérzetére is, prózaibban fogalmazva: üres hassal jóval könnyebben alakul ki elégedetlenség például a jogfosztottságot illetően is. Jelenleg a felvidéki magyarság egyértelműen soviniszta támadásoknak van kitéve, a kormányzat csorbítja megszerzett jogait, ennek nyomán mégsem gondol senki magyarországi áttelepedésre. Mi több, kimutatások szerint tavaly sok magyar állampolgár keresett új otthont magának Szlovákiában, vélhetőleg olyan felvidékiek, akik korábban – valószínűleg a rendszerváltás előtt vagy után – az anyaországban igyekeztek jobb megélhetést keresni maguknak. Románia esetében is már egyfajta tendenciaként beszélhetünk a visszatelepedésről. A friss szociológiai kutatások azt jelzik, hogy Romániában és Szlovákiában erősödött a magyarok lojalitása az érintett államok iránt, az autonómiára pedig nem tekintenek elsődleges kérdésként. Ez utóbbi miatt részben az érdekvédelmet vállaló magyar pártok is hibásak, hiszen az önrendelkezés szükségességének felvetésekor nem fektetnek elég hangsúlyt annak esetleges gazdasági előnyeire, azaz arra, hogy – a nemzeti vetületen túl – miért is éri meg az adott területen élő embereknek az autonómia megteremtése. Ráadásul a regionalitást előszeretettel hirdető unióban sokkal jobban csengenek a gazdaság alapján megfogalmazott érdekek, mint a nemzeti kisebbségek önállósodási törekvései, utóbbiakat ugyanis Nyugaton előszeretettel keverik az integrálódást elutasító bevándorlók megoldatlan problémájával.
Alapvetően másképp fest a helyzet a vajdasági és kárpátaljai magyarok esetében. Előbbiek anyagi helyzete látványosan romlott az utóbbi két évtizedben, az anyaország szerepe számukra felértékelődött, s a magyarellenes atrocitásokra is megfelelő érzékenységgel reagáltak. Bár a Vajdaság autonómiájának bővítése nem elsősorban a magyarokról szól, annak végső formája iránt nagy az érdeklődés. Ennek egyik oka, hogy a szerb és magyar kezdeményezők mindvégig azt sérelmezték, Belgrád igyekszik ellehetetleníteni, kifosztani „Szerbia éléskamráját”, azaz a főváros beleszólása nélkül jobban élnének a vajdaságiak. A délvidéki magyarok tudták talán a legkevésbé megbocsátani az anyaországnak az áttelepedés nélküli állampolgárság elutasítását, hiszen számukra a vízum miatt mindennapos gondot jelent az utazás, így a Magyarországgal való kapcsolattartás is. Kárpátalján joggal érzik a leginkább cserbenhagyottaknak magukat a magyarok. Ez a közösség – amely körében a legnépszerűbb a magyarigazolvány, s a mai napig a magyarországi és nem az ukrán óra szerint éli életét – túl kicsi ahhoz, hogy Kijev tényezőként számoljon vele, ráadásul szinte reménytelen gazdasági körülmények között tengődik. Ott a magyarság, a megmaradás, az oktatás ügye egyet jelent a levegővel. Az összmagyar kapcsok feltépése minden szempontból őket érinti a legérzékenyebben.
Ha valaki egyszer újra szeretné gondolni a magyar–magyar kapcsolatokat (egy kormányváltás után erre jó esély van), nem a 2002-es állapotok visszaállításával kellene kezdenie. Egészen más körülmények vannak ma, mint hat-hét évvel ezelőtt, s ami a legfontosabb: alapvetően különbözik az egyes országokban élő magyar közösségek helyzete. Ezeknek a különbségeknek a feltérképezése nélkül lehetetlen hatékonyan előrelépni, az egységként kezelt határon túli kérdésre adott válasz nem lehet több hangos, de üres szólamnál. Az összmagyar kapcsok működésének helyreállítása kétségtelenül hálás feladat lesz, hiszen a jelenlegi lenullázott helyzetből csak előrelépni lehet. Ez a tabula rasa állapot azonban egyben hátrányt is jelent, mivel a lényegesen átalakult térségbeli állapotok és az egyes magyar közösségek sokat módosult szemléletének, hangulatának figyelmen kívül hagyásával komoly meglepetések érhetik az anyaországi kezdeményezőket.
Az összmagyar együttműködést ugyanakkor nem csak a baloldali kormány tudatos rombolása gyengíti. Romániában és Szlovákiában a tartós gazdasági növekedés javította a közhangulatot, s ebből természetesen az ott élő magyar közösség sem maradt ki.
Magyar Nemzet, Pataky István
