Ahogy korábbi cikkünkben már szó volt róla, ismét megjelent az MKP közlönye, a Hírvivő, melynek címlapján a Berényi József elnökhelyettessel készült interjú mellett Bárdos Gyula frakcióvezető következő írása olvasható. Az ember sosem bújhat ki saját bőréből — tapasztaltam meg sokadszor az idei első találkozásaimon, amelyekre alapvetően az ilyenkor szokásos „bort, búzát, békességet” óhajtás-kívánság baráti kinyilatkoztatásának szándékával indultam, bízvást bízva abban, hogy az alig elmúlt ünnepek hangulata hatja majd át társalgásaimat, s messze kerülni fogjuk még a „szürke hétköznapok” gondjait, a „nagypolitika” pedig – ünneprontó jellege miatt – eleve elkerüli köreinket.
Tévedtem és csalódtam!
Mindez azonban nem hatotta meg barátaimat, mondván, végül is frakcióvezető vagyok, kinek mondják, ha nem nekem és mindjárt ilyenkor, az új év elején, hogy álljunk már a sarkunkra. Ne hagyjuk, hogy olyanok packázzanak velünk és kössék feltételekhez az egyeztetés lehetőségét, akik szűk pártérdekek miatt kiléptek a kormányból, hozzásegítve a hatalomhoz a jelenlegi koalíciót, meg akik lelkiismeret-furdalás nélkül szavazzák meg a kollektív bűnösség elvének sérthetetlenségét a 21. század elején, vagy éppen olyanok, akik még azt sem tartják tiszteletben, hogy a magyar is hivatalos nyelve az Európai Uniónak, mégis meg akarják erőszakolni idegen földrajzi kifejezésekkel. Soroljam tovább?
És sorolták, mi fájó-bántó eseménysor rögzült bennük, s nehéz volt megállítani a szózuhatagot. Nehéz, mert nem a düh, még csak nem is az elkeseredés beszélt belőlük, megalapozott, pontos információk alapján kialakult véleményüket sorolták. És még akkor sem éreztem haragot hangjukban, amikor a „packázás” visszautasítására szólítottak fel, abban is volt egy különös méltóság. Vita ennek megfelelően nem is alakult ki közöttünk, merthogy a „packázást” én magam is elvetem, a párbeszéd szükségességét viszont – amiről végül én kezdtem beszélni – ők is elfogadták.
Hiszen a politikát úgy is fel lehet fogni, hogy az a közjó, avagy a közjó szolgálata, amely magába foglalja a legapróbb település legkisebb polgári társulását és annak tagjait, hiszen nyilván olyan munkát akarnak elvégezni, amelyet fontosnak tartanak, amely hiánycikk a kisközösségben, munkájukkal pedig formálják, gazdagítják a falu társadalmi életét. S teszik mindezt úgy, hogy teret hagynak mások munkájának is, s mint sajátjukat, úgy fogadják el és tisztelik mások kezdeményezését, hiszen ők is formálják, gazdagítják a közös életteret. (Ugye, egyértelmű, hogy az apró település város is lehet, a kis polgári társulás pedig akár országos szövetség is, a döntő a munka, avagy a munkák sokasága, amelyeket egymást nem akadályozó, sőt, akarva-akaratlan egymást kiegészítve dolgozó szervezetek végeznek el a közösség – egy körülhatárolható emberi társadalom – javára.)
Ez a politika nem azonos a pártpolitikával. A pártpolitika – ha jó – lehetősége szerint teret biztosít, támogatja azt a fajta politikát, amely a cselekvés-párbeszéd közösségi-társadalmi megnyilvánulási formája. A Magyar Koalíció Pártja nemcsak most, a jövőben is – ha úgy tetszik: stratégiai célként – vállalja fel a közjóként, avagy a közjó szolgálataként megnyilvánuló politikát.
A pártpolitika más, hiszen — tetszik vagy nem, ez az igazság — az már a hatalomról szól. Arról, hogy egy párt miként tudja programjával megszólítani a polgárokat, milyen támogatói tömeget tud felsorakoztatni maga mögé, hiszen attól függ, milyen szerephez jut a hatalom gyakorlásában. Meg arról is szól a pártpolitika, hogy a megszerzett hatalmi szereppel miként él. Mert – megint csak: tetszik vagy nem – a demokráciának vannak különböző fejlettségi szintjei, s a hatalmat fel lehet fogni úgy is, hogy a „győztes mindent visz” többségi elv rideg kizárólagosságával gyakoroljuk, meg lehet úgy is, hogy egyfajta „társadalmi szerződésre” építjük a pártpolitika szándékainak megvalósítását, s a döntéshozatal alapja a párbeszéd, másként fogalmazva: a pártpolitika a konszenzuskeresésre építi hatalomgyakorlásának módszerét. A Magyar Koalíció Pártja demokráciaképe ez utóbbi hatalomgyakorlási módszerre épül – nemcsak ma, hanem stratégiailag is –, elkerülhetetlen hát a párbeszéd iránti nyitottságunk, sőt, elvárásunk.
Nem vitatkoztunk barátaimmal, hiszen előbb én értettem őket, aztán meg ők engem. De nem azért találkoztunk, hogy politizáljunk, ezért aztán elhangzott az új esztendő elején szokásos óhaj-kívánság is, némi módosítással, vagyis: Bort, búzát és békés, párbeszédre épülő együttműködést!
