A pásztor képe, szerepe különböző hatást válthat ki bennünk. Nem szeretnénk, ha a nyáj képével hasonlítanának minket össze. A modern ember öntudata nem hagyja, hogy más vezesse őt. Ezt a feladatot szeretné magára vállalni. Olyan felvilágosultnak, tájékozottnak tudja magát, hogy elegendőnek tartja saját értelmének használatát, amikor dönteni szeretne arról, hogy milyen úton haladjon tovább életében. Szabadnak tudja magát. Ha valaki velünk szemben vezetési igényt támaszt, ez először bizalmatlanságot ébreszt bennünk. Ebben a magatartásban bizonyára vannak helyes elemek is. Jogosan vetődik fel azonban a kérdés: képes-e az ember arra, hogy minden vezetés nélkül haladjon saját útján? Nincs-e arra szüksége, hogy mások ismereteit és tapasztalatait is felhasználja saját döntéseinek kialakításánál? A kérdés több szempontból is jogos. A szakemberek ma jobban jelen vannak önmagunk megértésénél, mint bármikor máskor. Gondoljunk arra, ahogyan a lélektan beszél az emberről, és ahogyan megfogalmazza követelményeit az emberrel kapcsolatban. A vélt szabad döntésünket pedig mennyi tényező befolyásolja! Milyen sokféle külső és belső tényező, mennyi erőszakos hatás, mennyi benyomás befolyásolja döntésünket, amelyben szabadnak tartjuk magunkat! Mennyi csábítás jelentkezik a televízió és a rádió műsoraiban, a reklámokban, a propagandában! Nem arról van tehát szó, hogy az embernek ne lenne vezetésre, jó tanácsra szüksége, hogy ne lenne szüksége pásztorokra. Jó pásztorokra ma is szükség van! Jézus idejében a népek vezetőit pásztoroknak nevezték. Természetesen nagyon sokszor nem feleltek meg ennek a címnek. Milyen szerencsés azonban az a nép, amelynek pásztora, uralkodója valóban jólétét tartja szem előtt és nem saját hatalmát. Ha olyan a magatartása, amely jó legelőre akarja vezetni népét, és nem ideológiák pusztaságába.

Ezeknek a szempontoknak figyelembevételével komoly jelentősége van a kérdésnek: mit jelent számunkra a jó pásztor képe, amelyről az evangélium beszél? Mindenekelőtt egy bizalomra épülő kapcsolatot, amelyben tudatában vagyunk annak, hogy Jézus hozzánk tartozik, mi pedig őhozzá, ezért megbízhatunk benne. Jézus azokat, akik rá vannak bízva, a sajátjainak nevezi. Egy apa vagy édesanya beszél úgy családjáról, hogy ők az övéi. Akik a családban élnek, összetartoznak, és egymásért élnek. Amikor Jézus jó pásztornak nevezi magát és azt mondja: ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem, akkor pontosan erre gondol. Ő aggódik értünk, kiáll mellettünk, közbenjár értünk a mennyei Atyánál. Ő és az övéi között hasonló kapcsolat létezik, mint amilyen őt a mennyei Atyához fűzi: ahogyan a mennyei Atya ismeri őt, és ő a mennyei Atyát, ezt a bensőséges kapcsolatot akarja kiterjeszteni felénk is. Ő Istenről úgy beszél nekünk, mint a mennyei Atyáról, aki törődik velünk, aki magáénak tekinti gondolatainkat, akire tehát rábízhatjuk magunkat. Ő úgy nyilatkoztatja ki Istent nekünk, mint aki a mi Istenünk. Hogy Jézus nem üres szavakat mond, hanem az igazság és a valóság szerint nyilatkoztatja ki Istent, aki valóban a mienk, ezt szenvedésével és kereszthalálával mutatja meg nekünk. Erről beszél ugyanis, amikor ezt mondja: életemet adom juhaimért. Ezt ő teljes szabadságban teszi meg, csak azért, hogy teljesítse a mennyei Atya akaratát, aki őt ezért küldte. Ő azért tette ezt, mert övéi hozzá tartoznak, és a bűn és a múlandóság elesettségében velük akar maradni, hogy innen kiszabadítsa őket. Nem akarta őket magukra hagyni, mint akinek semmi köze nincs ehhez, és nem is érdekli őt az, hogy a gonosz hatalmában élnek. Éppen életének feláldozása: szenvedése és halála a kereszten, és a legteljesebb tehetetlenség és elhagyatottság, amelyben itt része volt, ez alapozza meg jó pásztori mivoltát, és ez mutatja meg teljes komolyságában és elkötelezettségében. Ez túl van az általános és megszokott emberi magatartáson. Ő felelősnek vallja magát azokért, akik hozzá tartoznak, mert az Atya neki adta őket és felelősségét vérével pecsételi meg. Hozzá tartozik minden tanítványa, és mindenki, aki a hitben eltalált hozzá, és még el fog találni. Végeredményben minden ember, mert ő mindenkiért meghalt.

Ha a pásztor szóra úgy tekintünk, mint amellyel Jézus saját maga küldetését akarta jellemezni, akkor benne a következő jegyekre kell gondolnunk: Jézust Isten ajándékozta nekünk, és Jézusban az utat és életünk célját. Ha ez valóban hívő látásmóddá lesz szívünkben, ennek bőséges lelki gyümölcsei lesznek számunkra. Jézus szándékai, lelkülete, jó cselekedetei folytonosan szemünk előtt lesznek. Mindig újra és újra kedvet fogunk érezni arra, hogy az evangéliumok alapján elmélkedő imádságainkban Jézushoz kapcsoljuk életünket. Az is egyre erősebben fog tudatosodni bennünk, hogy ő nemcsak út életünk számára, hanem a mi úti kísérőnk is. Jézus egész földi életében miértünk volt itt, a kereszten értünk szenvedett és halt meg, minden szava hozzánk szólt, minden cselekedetével értünk fáradt. A feltámadt Jézus most is itt van és mindenkorra itt is marad. Benne úgy látjuk Istent, aki velünk van és értünk van, mindig rábízhatjuk magunkat és mindig követhetjük őt. Ha azonban Jézust igazán követni akarjuk, akkor jó pásztori lelkületét nekünk is gyakorolni kell embertársaink felé. Valami módon legyünk együtt a szegényekkel, a nagyvárosok hajléktalanjaival, a betegekkel, a kitaszítottakkal, hogy segítsük őket elesettségükben, hogy előmozdítsuk felemelkedésüket.

Felvidék Ma, Virtuális Plébánia