A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának november 27-i dunaszerdahelyi tanácskozásán  Agócs Valéria is felszólalt. Hosszú évekig volt a Szlovák Rádió Magyar Adásának munkatársa, most úgy érzi, veszélyben a több mint 80 éves múltra visszatekintő adás. Felszólalását teljes terjedelemben közöljük:

Mielőtt összefoglalom a szerdai szakmai tanácskozáson elhangzottakat, vázolom tömören ma is, mit értsünk az alatt, hogy közszolgálat, közszolgálatiság. Nem vagyok jogász, de az idevonatkozó törvényekkel az elmúlt években sokat foglalkoztam, így összesen négy törvény segítségével talán sikerül tartalmat adni a fogalomnak.
A Szlovák Televízió korábbi igazgatója, Richard Rybníček ragaszkodott ahhoz, hozzanak előbb általános törvényt arról, mi az hogy közszolgálat, s annak alapján fogalmazzák meg speciális jogszabályokban, mi legyen a dolga egy-egy közszolgálati intézménynek. Ezt azért emelem ki, mert még a mediális szférában sem csak a rádióra és a televízióra vonatkozik a dolog, hiszen a TASR, vagyis a két hírügynökségünk egyike is közszolgálati intézmény. Erre a törvénybe iktatásra nem került sor, így én most előbb az 1966-os, egyes számú magyar törvényből idézek. Igaz, Magyarországon ezt a rádiózásról és televíziózásról szóló jogszabályt már rég elavultnak tartják, de az értelmező rendelkezése segítségünkre lehet. Szóval: „ a közműsorszolgálat olyan műsorszolgáltató, amely műsorában többségében közszolgálati műsorszámokat szolgáltat. Közszolgálati az a műsor, melyben a közszolgálati műsorszámok meghatározó szerepet játszanak, és amely a hallgatókat, a nézőket rendszeresen tájékoztatja közérdeklődésre számot tartó kérdésekről. Közszolgálati műsorszámról akkor beszélhetünk, amikor a műsorszolgáltató vételkörzetében (országos, körzeti vagy helyi műsorkörzetében) élő hallgatók, nézők tájékozódási, kulturális, állampolgársági, életviteli szükségleteit, igényeit szolgálja a műsorszám. –Itt a törvényalkotó további 7 pontban részletezi, mi minden alkothatja ezeket a szükségleteket és igényeket. S végül: közszolgálati műsorszolgáltató az olyan műsorszolgáltató, amelynek működését közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzat határozza meg, feladata többségében közszolgálati műsor szolgáltatása, fenntartása alapvetően közpénzekből történik, társadalmi felügyelet alatt áll, alapvető jogait és kötelességeit törvény állapítja meg. Ennyit a magyar médiatörvényből.

A mi esetünkben ezeket az alapvető jogokat és kötelességeket megállapító két törvény a 2003-ból származó, 619-es számú, a Szlovák Rádióról szóló, és a 2004 óta hatályos, 16-os számú jogszabály, amely a Szlovák Televízióról rendelkezik. Mind a két törvény kimondja, hogy a rádió, illetve a televízió közszolgálati intézmény, küldetése a köz szolgálata, méghozzá műfajilag szerteágazó műsorokkal, amelyeket a szerkesztői függetlenség jellemez, s amelyeket szakképzett munkaerő készített a társadalommal szembeni felelősségtudattal. Mindkét törvény hangsúlyozza azt is, hogy közpénzből finanszírozott intézményről van szó. A műsortípusok felsorolásához hozzáteszi, hogy ezek a műsorok a demokrácia és a humanizmus elveire épülnek és hozzájárulnak a lakosság etikai- és jogtudatához, környezetvédelmi felelősségéhez, s ezek a műsorok pártatlanok, hitelesek, időszerűek, közérthetőek, kiegyensúlyozottak, plurálisak és lehetővé teszik a szabad vélemény kialakítását. A rádióról és a televízióról szóló törvény is kimondja, hogy műsoraiban a közérdekű műsoroknak kell dominálniuk. Szlovákul ezt úgy mondják, hogy „programy vo verejnom záujme“, s megközelítőleg ez felel meg a magyar közszolgálati műsorszám fogalomnak.

A negyedik törvény a 2000-ből származó, 308-as számú, az elektronikus médiumokra vonatkozik (Zákon o vysielaní a retransmisii), amely 3-ik §-ában a szlovák nemzeti kulturális igények kielégítése mellett hangsúlyozza a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok kultúráját, életét és az ide tartozó polgárok véleményét tartalmazó műsorok fontosságát is.
S itt már eljutottunk ahhoz, hogyan kell, hogyan lehet értelmezni a közszolgálatiságot kisebbségi környezetben.
Az általános érvényű elvárások egyformán vonatkoznak a többségi és a kisebbségi médiadolgozókra is. Kisebbségi környezetben – a rólunk, nekünk elv mellett – fegyelmezett, konzervatív műsorkészítés, magatartás szükségeltetik, a bulvár szigorú mellőzésével.
Az eddig elmondottakból is nyilvánvaló, hogy én az elektronikus médiumokra szorítkozom. Kezdem az összegzést a tévékkel. Többes a szám, hiszen Szlovákiában az STV magyar adásán kívül jelenleg 16-17 magyarul is közvetítő lokális televízió működik. Ezeknek a tévéknek a képviseletében a szerdai szakmai tanácskozáson Czibula Csaba volt jelen a Dunaszerdahelyi Városi Televízióból. Nehéz helyzetben vannak, a kétnyelvű műsorkészítés igényes, ennek ellenére a régiókban mára kiváló műsorstábok alakultak ki. Felvetett egy számomra nagyon rokonszenves igényt – amíg a szlovák lokális tévéknek megvan a saját önszerveződésük, a neve LOTOS, és évente összejárnak tapasztalatot cserélni, bemutatni egymásnak legsikeresebb alkotásaikat, amelyeket aztán egymás között ki is cserélnek, magyar vonalon ez nem működik. Jó lenne, ha élére állna ennek a kezdeményezésnek. Jómagam és gondolom, a jelenlévők közül mások is szívesen a segítségükre lennének.

A Szlovák Televízió magyar adásának helyzetéről Debnár Klára főszerkesztő számolt be. Megtudtuk tőle, hogy 2004-ben alakult meg a nemzetiségi műsorok szerkesztősége, amely egyúttal a magyar adás önállóságának a végét jelentette.
Jelenleg napi 7 perces hírműsoruk mellett – remélem, mindenki tudja, hogy ezt a kettesen a nagyhíradó után tekinthetjük meg – van a félórás szerdai magazin és a „Terítéken“ című, kéthetente jelentkező publicisztikai műsor, amelynek egyikével országos újságírói díjat nyert Bárdos Ágnes és H. Rudas Dóra. Három szerkesztője van a magyar adásnak, a már említett lokális tévék riporterei és néhány külső munkatárs nélkül nehezen tudnák megtölteni tartalommal a rendelkezésükre álló műsoridőt. Azt már én teszem hozzá, hogy összehasonlítva a szlovák szerkesztők fizetésével szinte megalázó bérekért és honoráriumokért végzik munkájukat. És a tévé rossz pénzügyi helyzete miatt decemberben már csak tallózó magazinokat láthatunk, mert újak gyártására nincs pénz.

Szándékosan hagytam a végére a Pátria Rádiót, holott épp ennek a helyzete keltette életre az igényt, hogy itt, ezen a fórumon is foglalkozzunk vele. Ez esetben nem csak azt fogom összegezni, ami a szerdai szakmai értekezleten elhangzott, de azzal kezdem. Both Enikő főszerkesztő nagyon modern, kivetítős előadásából, amely persze csak azóta ölelte fel a sikereket, amióta ő vezeti a szerkesztőséget, megtudtuk egyebek mellett, hogy cél a regionális lefedettség bővítése, mert nincs például újvári vagy párkányi tudósító. Miért, lévai, füleki, szepsi van-e? És Kassa? És megtudtuk azt is, mi a közszolgálati szendvics meg a hógolyó. Meg hogy kipróbálták a külső stúdiók élő bekapcsolását.
Bevallom, én elolvastam minden újságcikket a Pátria Rádióról az Új Szó-ban és a különböző portálokon és hallgatom a rádiót is. És akarva-akaratlanul hasonlítok. Azzal az idővel, amelyről állítólag le kellett törölni a port. Eszembe jutott szerdán Somorján a stúdiók élő bekapcsolása kapcsán, de beleharaptam a nyelvembe és ott nem mondtam el az egykori legendás élő kapcsolást, amikor a múlt század hetvenes évei derekán az akkori főszerkesztő, Jakál elvtárs be akarta mutatni, hogy ő is tud élő műsort csinálni. Kapcsolták a besztercebányai stúdiót, ahol Vámos Laci, az állandó közép-szlovákiai tudósító ült vendégeivel és Jakál elvtárs megkérdezte tőle, hogy Lacikám, nálatok most hány óra van? Ebből a történetből két dolog is kiderül: élő kapcsolás volt évtizedekkel ezelőtt is, és akkor még a főszerkesztő is tudott műsort szerkeszteni.
Felmerült a szerdai szakmai megbeszélésen a bemondó kérdése is. Azt tisztáztuk, hogy műsorokat felkonferáló bemondóra nem is lenne szükség, hiszen az rögzíthető előre is, meg a pontos idő is mehet felvételről, hírolvasó bemondóra viszont a közszolgálati rádióban igenis szükség van. Megerősítette ezt Haják Szabó Mária, a Kossuth Rádió pozsonyi tudósítója is, aki szintén eltöltött jó néhány évet a Pátria Rádióban. Jómagam hosszú ideig voltam hírszerkesztő, de híreket csakis az erre szakosodott profi bemondó olvashatott.
Valamikor 46 ember dolgozott a rádió magyar szerkesztőségében. Jelenleg, amikor reggel hattól este hatig szól a Pátria Rádió, ennek szinte csak az egynegyede. Megtudtuk Both Enikőtől, hogy kiszámították, hány munkaóra alatt tölthető meg tartalommal egy órányi műsor, s mert összrádiós viszonylatban nálunk volt a legnagyobb pazarlás, ennek megfelelően csökkentették a létszámot. Mintha az mellékes lenne, hogy a tapasztalt szakszerkesztők elbocsátásával megszűntek az általuk szerkesztett és a közszolgálati médiumok ismérvének tekinthető, oly fontos rétegműsorok is, mint például a pedagógusok fóruma. Ugye, a templom és az iskola… Az egyházi műsorok a hajnali misék idejére kerültek át, az oktatást, a pedagógusok továbbképzését, országos szakmai rádiófórumát meg felszámolták. Tóth Erika ugyanis feleslegessé vált. Pedig azt a nemes, elkötelezett, kiváló munkát, amit ő végzett, külső munkatárs nehezen tudná pótolni.S nem elég, ha a magazinműsorokban a téma továbbra is jelen van, külső munkatársak meg kezdők tolmácsolásában.
S még mielőtt befejezném, visszatérek a Pátria Rádióval kapcsolatos újságcikkekre, azok közül is a Lovász Attila vitazáró írására. Amellett, hogy sok benne a pontatlanság, van benne egy állítás, amely nem felel meg a valóságnak. Nem petíció révén iktatták az államnyelvtörvénybe azt, hogy regionális és lokális rádiók már szólhatnak csak magyar nyelven is. Ezt Bíró Ágnes MKP-képviselő terjesztette be módosító indítványként és a többség megszavazta. Itt hívom fel a figyelmet: terjesszék ennek lehetőségét, a frekvencia tanácshoz ugyanis még nem érkezett egyetlen licenc-kérvény sem magyar kistérségi rádióra.
Talán sokat beszéltem – ne vegyék tőlem rossz néven. Belőlem a féltés beszél. Féltem azt a nagymúltú szerkesztőséget, a ma már több mint 😯 éves magyar adást, amelyet ma úgy hívnak, hogy Pátria Rádió, ahol több mint három évtizedet töltöttem el.

Felvidék Ma