“Egy korosabb férfi könnyes szemmel emlegette fel, hogy az Országházat nemcsak a magyarországi magyarok, hanem a mi őseink is építették. Az a mi parlamentünk is. S abból az országból üzente nekünk hivatalosan a nép, hogy nem akarnak tudni rólunk, meg a kormány is, hogy csürhének tart valamennyiünket.”. A népszavazás fájó emlékei – Délvidékről…
Vajon van-e még a világon valahol olyan ország, ahol hivatalos kormány ilyent tesz? A sok durvaság, ami elhangzott, egy életre sebet ejtett. Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője például azt tanácsolta a magyarországi magyaroknak, ne szavazzanak igennel, mert nincs elég információjuk, inkább tegyék azt, amit a kormány mond.
S hogy mit mondott ez a kormány? Számításokat végzett, hogy mennyibe is kerülne az, ha oda tódulnának a határon kívüli magyarok. Akik megnyomorítanák a szerencsétlen anyaországot, azok nem jól képzett, életerős vállalkozók, értelmiségiek, szakmailag kiválóan megtalpalt fiatalok vagy tőkeerős, családalapítói korban lévő üzletemberek, hanem nyugdíjasok, nincstelen és beteg rokonok. Anyaországunk állami pénzén hétről hétre jelentek meg a lepedőnyi hirdetések öt évvel ezelőtt ezekben a napokban arról, hogy az anyaország magyarjai tagadják meg az erőszakkal leszakított nemzettest egy részét. Az állam uszította a magyart a magyar ellen.
A kettős állampolgárságról szervezett sikertelen népszavazást követően Erdélyben fekete lobogót tűztek az épületekre. A magyarországi közjogi méltóságoknak pedig azt üzenték, hogy inkább ne menjenek Erdélybe.
Itthon számomra egyik legmegrázóbb esemény a magyarkanizsai gyászos összejövetel volt. Egy korosabb férfi könnyes szemmel emlegette fel, hogy az Országházat nemcsak a magyarországi magyarok, hanem a mi őseink is építették. Az a mi parlamentünk is. S abból az országból üzente nekünk hivatalosan a nép, hogy nem akarnak tudni rólunk, meg a kormány is, hogy csürhének tart valamennyiünket.
Öt év telt el azóta. A lelkekben ezek a sebek sohasem gyógyulnak be. A kemény, kíméletlen szavakat nem lehet visszaszívni. Az már nem is fontos, hogy Gyurcsány kimutatása mellett, amely arról szólt, hogy hány száz milliárdba kerülnek majd a szegény rokonok, megjelent a független szakértők elemzése is, amiből kiderült, hogy az évente 40 000 fővel fogyatkozó magyarországi magyaroknak milyen jót tenne, ha jönnének a határon kívüliek. A velük érkező munkamorál, gazdasági többlet mind emellett szól, s természetesen napvilágot láttak a cáfolatok is, hogy a vajdasági nyugdíjas nem veheti el a magyarországi magyar nyugdíját. De hiába voltak ezek az érvek pozitív előjelűek, nekünk – akik önhibánkon kívül okot adtunk arra, hogy ezek a gondolatok előkerüljenek – fájtak. S szerintem ez a fájdalom nem is csökken és nem is fog megszűnni.
Néhány hónappal ezelőtt ismét előkerült a kettős állampolgárság ügye. Úgy tűnt, minden meghatározó jelentőségű párt egyetért abban, hogy törvénymódosítás útján a határon kívüliek közül, aki akar, jusson hozzá anyaországa állampolgárságához is. Emellett szólt – gondoltuk –, hogy a várakozásokkal ellentétben Románia EU-s csatlakozása után nem özönlöttek a romániai magyarok az anyaországba. Belátták, be kellett látniuk az anyaországi politikusok egy részének, hogy nincs mitől tartani. De nem ez történt. Váratlanul, megint csak elkezdődött a kötözködés, hogy nem kellene ugyanolyan állampolgárságot adni a határon kívülieknek, mint a rendes magyaroknak. A Fidesz ekkor visszavonta a törvénymódosítási javaslatát.
Most, hogy már számunkra is karnyújtásnyira van a korlátok nélküli utazás lehetősége, nyilván kézenfekvő lenne, hogy már senkit sem érdekel a magyar állampolgárság. Eddig valóban egérutat jelentett volna, hogy időnként kijussunk a vasfüggöny mögül, de lényegében senki sem csupán utazási lehetőséget látott a magyar állampolgárságban. Ennek követeléséről lélekben nem kell lemondani. Az, hogy halkabb a szavunk, vagy időnként talán egészen el is némultunk, a sok bántás és megalázás miatt van. Sokan éppen e sértődöttség miatt nem is fogják kérni a magyar állampolgárságot, még akkor sem, ha lesz erre lehetőség. Keserű ez a juss mindenképpen. Az anyaország pénzbeli támogatása rendkívül fontos számunkra. Hálásak is vagyunk érte. De a szeretet pénzzel nem váltható ki. A lelki sérelmet nem enyhíti az évi félmilliárd forint, amit a Délvidék kap.
Valamennyien, akik ma a határon túl élünk, saját családunknak és közösségünknek köszönhetjük, hogy megőriztük magyarságunkat. S mi akkor is azok maradunk, ha az anyaország eltaszít, megaláz, lecsürhéz minket. Ezért érzékenyülünk el, amikor a Fidesz politikusai mellett Szili Katalin, Sólyom László és Dávid Ibolya időről időre nyilvánosan és következetesen hangoztatja, hogy nekünk jár a magyar állampolgárság, hogy mi a nemzet részei vagyunk, és hogy hiba volt öt évvel ezelőtt a népszavazáson nemmel szavazni.
A gyermek sohasem nyugszik bele abba, hogy édesanyja megtagadja. Gondoljunk csak azokra a tragédiákra, amikor felnőtt emberek kutatnak olyan anyák után, akik eldobták gyermeküket. Nekünk nem kell kutatnunk utána, itt van, nemsokára akkor utazhatunk oda, amikor akarunk. Öt évvel ezelőtt valami visszafordíthatatlan történt, s ezen nem enyhít a vízumliberalizáció.
Végezetül álljon itt Orbán Viktornak, a Fidesz elnökének 2004 decemberében, a Városligetben elhangzott beszédének egy részlete:
„– Vajon hihető-e, hogy akkor lesz jobb, ha kisebbek maradunk? Hihető-e, hogy egy nemzetnek annál jobb, minél kevesebb állampolgára van? Hihető-e, hogy kockázatos vagy hátrányos, ha egy nép állampolgárainak számát tekintve másfélszeresére nő? Hogy jutottunk odáig, hogy ez a képtelen kérdés egyáltalán előkerülhetett? Miért érte meg a kettős állampolgárság az olaszoknak, a franciáknak, briteknek, spanyoloknak, íreknek? Miért érte meg a románoknak, szlovákoknak, a szerbeknek? Miért csak mi, magyarok vagyunk az egyetlen elátkozott népe Európának, amely elhiszi a hamis próféták tanítását, hogy tanuljunk meg kicsik lenni?”
Kabók Erika, MagyarSzó
