Egy nyitrai – hangulatosnak ígérkező – kulturális eseményen, egy operettgálán történt az eset, amiről Ladányi Lajos, a Zoboralja kulturális életét szervező társulás elnöke mesélt, elég keserűen, hiszen gazdag tapasztalatokkal rendelkezik arról, milyen nehéz a szórványban anyanyelvünket éltetni.
Nyitrán, a Bagar színház épületében egy dunaszerdahelyi szervezőiroda közreműködésével január 30-án operettgála volt, budapesti vendégművészek előadásában. A nézőteret zsúfolásig megtöltő közönséget a műsorvezető köszöntötte magyarul és szlovákul, ezután felcsendült néhány dal. Taps, majd a konferanszié a műsorban addig elhangzott operettek szerzőit, előadóit, a dalok címeit ismertette, és már ment volna kifelé a színpadról, amikor a közönség soraiból valaki megszólalt, hogy szlovákul is mondja el a mondanivalóját. A műsorvezető már nem fordult vissza, zavarodottan folytatta útját a színfalak mögé, és zeneszámok következtek.
Hanem a következő blokk bekonferálásánál már igyekezett hevenyészett, nyers fordításban szlovákul is közzé tenni, hogy a délibábos Hortobágyról, meg a szép városról, Kolozsvárról szólnak majd a következő dalok … Ahogy Ladányi Lajos elmondta, a közönség fele nevetett, akadt lelkesen tapsoló is, a másik fele kínosan feszengett és rosszul érezte magát. A szünetben és az előadás végén pedig semmi másról nem esett szó, csak arról, hogy akkor most hogy is állunk a nyelvtörvénnyel?
Így telepedik rá mindennapjainkra a politika, és lesz egy szép zenei estből jóérzésű emberek számára kínos élmény. Az estnek a művészi produkcióról kellett volna szólni, nem a mi megrendszabályozásunkról. Aki jegyet váltott, tudta, hogy budapesti művészek előadásában magyar kulturális eseményre számíthat. Sajnos jegyet vett egy-két cenzor is, hogy elrontsa a közönség kedvét.
Ladányi Lajos kifejtette azt is, mennyire káros szerinte annak a szemléletnek a népszerűsítése, amelyet a Fórum Intézet munkatársai sugallnak, például Petőcz Kálmán a január 30-i Pravdában. Petőcz Kálmán szerint a szlovákiai magyarok nem fogják tömegesen megsérteni a nyelvtörvényt, a magyar kormány által létrehozott jogsegélyalapról pedig azt nyilatkozta, hogy ebből nem kizárt a büntetések kompenzációja. Ladányi szerint a nyelvtörvényt kénytelenek leszünk megsérteni, amennyiben élni akarunk a nyelvi jogainkkal, mint nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok, hiszen a nyelvtörvény ellentmond a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó szlovákiai előírásoknak. Már azzal is megsértjük, ha december végéig nem egészítettük ki magyar emléktáblák feliratait a szlovák megfelelővel, márpedig ez Ladányi szerint képtelen feladat, ezt nem lehet megkövetelni. Másrészt a magyar kormány jogsegélyalapja szerinte akkor hozna társadalmi hasznot, ha kizárólag a nyelvtörvény kárvallottjainak kárpótlására szolgálna, és bátorítást jelentene számunkra, merjük az anyanyelvünket használni. Ezzel ellentétben Petőcz Kálmán azt helyezi kilátásba, hogy nem csak a magyar nemzetiségű állampolgároknak áll rendelkezésére a jogsegélyalap, hanem „ha egy szlovák Dunaszerdahelyen úgy érzi, hogy valamilyen módon hátrányos megkülönböztetés érte a nyelvhasználat terén, nyugodtan hozzánk fordulhat.” Mármint ahhoz szervezethez, amelyet a magyar kormányfő megnevezett, mint a jogsegélyszolgálat felügyelőjét, tehát a Fórum Intézethez, illetve a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalához.
A kerekasztalt olyan szervezetek alkotják, amelyek a szlovák kormány valamelyik tárcájától, leginkább a kulturális minisztériumtól várják az anyagi támogatást működésükhöz. Az ügyvivő testület tagjai kivétel nélkül ilyen szervezeteket képviselnek, nem lehet véletlen, hogy egy-egy munkatársuk így félreértelmezi a jogsegély alap célját. Vagy valóban az a magyar kormány szándéka, hogy Dunaszerdahelyen a szlovák nyelv használatára bátorítson? De hát azzal egy percig sem volt eddig gond! A magyar nyelv szorul ki a közéletből, mert a nyelvtörvény célja, hogy elbizonytalanítson bennünket, félelmet keltsen bennünk.
Felvidék Ma, pog
