A kelet-szlovákiai Igló repterén rakták le annak az emlékműnek az alapjait, amely a Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezése révén valósul meg a közeljövőben. Az emlékmű az 1939. március 23-án kitört magyar-szlovák „kis háború” áldozatainak állít majd emléket.
Slota az ünnepségen ismét a magyar politikusok revizionista törekvéseit ostorozta és állandó támadásokról beszélt, amelyeket a magyar fél hamarosan véghezvisz majd. A párhuzam nyilvánvaló, hiszen a magyar politika alattomoságga ma, a 21. században ugyanúgy megnyilvánul, mint a múltban“ – mondta Slota.
Ján Petrik iglói származású szlovák helytörténész így ír a Szepesi tragédia című könyvében az ún. „kis háborúról” (Jelenák István fordítása):
„1939. március 23-án reggel 5.30-kor a szlovák csapatokat teljesen váratlanul érte a magyar támadás. Szlovákia éppen hogy csak megalakult Csehszlovákia romjaiból. A volt közös hadseregből alakulófélben lévő szlovák hadsereg megpróbált ellenállni, de a magyar hadsereg előrenyomulását nem tudta megállítani, csak lassítani. A szlovákok elsősorban az iglói repülőtéren lévő repülőegységeik bevetésével védekeztek. A szlovák kormány Tiso vezetésével Hitlernél tiltakozott, aminek hatására a magyar alakulatok előrehaladását megállították. A határvonal pontos megállapítását tárgyalásokra és vegyes tagságú határkijelölő bizottság munkájára bízták, amelyre csak 1939 áprilisában került sor. A könyv bevezetőjéből kiderül, hogy a “kis háború” eseményei a legújabb kori szlovák történelem fehér foltjai közé tartoznak. 1945 óta ez a téma “tabu” témának számított. Az iskolákban sem tanítani, sem beszélni nem lehetett róla. A szerző szerint ezért nem meglepő, hogy ezekről az eseményekről a nyilvánosság csak keveset, a fiatalság pedig jószerével semmit sem tud…”
Az akkori szlovák hadseregről a következő adatok tanúskodnak:
„ A volt csehszlovák hadseregben kb. 13 000 tiszt szolgált. Ebből csak 420 szlovák, míg a 140 tábornok közül csak egy volt szlovák származású. A szétválás után a szlovák hadsereg főparancsnoka Ferdinánd Čatloš lett. Felhívásaiban arra kérte a tiszteket, hogy akiket valamilyen kapcsolat fűz Szlovákiához, szolgál­janak tovább a szlovák hadseregben. A cseh és a ruszin katonák elvonulása után a 2000-3000 fős ezredek létszáma 70-400 főre csökkent. A magyar csapatok támadásának elhárítására három katonai csoportosulást hoztak létre, amelyekhez negyedikként az iglói repülőtéren tartózkodó légierő csatlakozott. Szlovákia terü­letén 358 db legkülönbözőbb rendeltetésű repülőgéptípus volt, ezek közül körülbelül 82 db volt bevethető állapotban, ennek fele az iglói reptéren állomásozott. Óriási hiány mutatkozott a jól képzett pilótákból is. A repülőrajok feltöltése folyamatosan történt, ahogy a szlovák pilóták visszaérkeztek a cseh területekről.”
A bombázás napjáról pedig így ír:
„Igló repülőterének bombázásában 8 magyar JU-86-os bombázógép vett részt az eredetileg kiküldött 16 helyett, mivel egy részük eltévedt vagy téves célpontot bombáztak. Iglón 40 gép állt a hangárok előtt, ebből 10 kisebb károkat szenvedett. A bombák a reptérre és a város azzal szomszédos részeire estek. A szerző leírásából kiderül, hogy se légi figyelő, se riasztószolgálat nem működött ebben az időben a városban. A bombázás közben az egyik szlovák pilóta a repülőgépéhez futott és sikerült felszállnia. Teljes gázzal repülve Branyiszkó térségében utolérte a magyar bombázókat, amelyekre tüzet nyitott, de találatot nem ért el. Szlovák részről szerencse a szerencsétlenségben, hogy bár a bombázás alatt a város főterén éppen egy szlovák tüzéregység kocsioszlopa tankolt a benzinkútnál, ahol a kocsik összetorlódtak, oszlopuk végighúzódott az egész városon, őket nem érte találat. Az iglói repülőtér szlovák parancsnoka, Ján Ambruš már Ungvár és Budapest bombázását szervezte, amikor megjött a hír a harcok leállításáról. Ennek ellenére a működő hadigépezetet menet közben nehéz volt leállítani. Néhány szlovák gép már csak Rimaszombat és Miskolc bombázása után értesült a fegyvernyugvásról, de az általuk okozott károk jelentéktelenek voltak. Megjegyzem, nem elhanyagolható szempont, hogy egy Budapest elleni bombázás a két állam közti határincidens kiszélesedéséhez vezethetett volna. A szlovák repülőerők fölösleges veszteséget okoztak volna maguknak, ugyanis a magyar főváros védelmére vadászrepülőket ren­deltek. A magyar légelhárító ütegeket készültségbe helyezték egy esetleges támadás ellen. Budapest túl nagy célpont lett volna, a politikai és a közhangulat ijedtségén kívül komolyabb károkat nem tudtak volna elérni.”

Felvidék Ma