A szlovákiai magyar kulturális élet emblemetikus személyiségének korai halála mindannyiunk nagy vesztesége. Péter Zsoltra emlékezve közöljük most Máté László búcsúbeszédét, amely 2010. május 24-én a komaróci temetőben, Péter Zsolt hamvainak az elhelyezése alkalmából hangzott el.
Fáj, nagyon fáj korai halálod, kedves Zsolt, kedves Péter Zsolt. Ezt zengi-bongja érchangon a komaróci harang is felmenőid szülőhelyén, itt a Kanyapta és az Ida-patak mentén. Vannak olyan helyzetek életünkben, amikor úgy érezzük, hogy csodálatos anyanyelvünk fordulatossága és gazdagsága sem alkalmas a fájdalom és a bánat mélységeinek a megszólaltatására, a bennünket ért rettenet szavakba foglalására. Gyászos pillanatainkban, megsemmisítő fájdalmainkban talán a harangok szólnak legteljesebben helyettünk: siratnak és vigasztalnak, felemelnek égi magasságokig, sokszor egészen magához a végtelen időhöz. Mert a harangok eleink hagyománya szerint – az élőket hívogatják, a holtakat elsiratják – egyben számon is tartanak bennünket; élőként megszólítanak, elmúlásunkban meggyászolnak. Ezek után a komaróci harang minden felcsendülésében Te is ott leszel, kedves Péter Zsolt, Rólad is szól minden itteni harangszó, Téged is gyászol.
Ma is – több mint egy hónappal váratlan és tragikusan korai elmúlásod után – megrendülve állunk itt, hogy földi maradványaidat elhelyezzük elődeid temetőjében. Haláloddal – Mikes Kelemennel, a Nagyságos Fejedelem bujdosásában is hűséges íródeákjával mondva – „árvaságra maradtunk”, s ebben az elárvultságban kicsi lányod, Boglárka, életed párja Krisztina, szüleid, testvéred, sógorod, rokonaid és barátaid mellett mi is, itteni magyarok, árvábbak és szegényebbek lettünk. Igaz, hogy még tegnap itt jártál közöttünk, ma már azonban csak múlt időben szólhatunk Rólad. Én mégis az élő Péter Zsoltról beszélek, dacolva a tényekkel és az elmúlással. Mert hogyan fogadhatnám el azt, hogy Te nem vagy, hiszen mindig olyan érzéssel fordulok be Kassa történelmi városrészének egy-egy utcájába, hogy Te ott jössz velem szembe, amolyan péterzsoltis mosollyal a szád szegletében, ami valamikor egy szent ügyre felesküvők titkos gesztusa lehetett; majd parolázunk, mint régi cimborák, s Te még mindig – tisztességtudón – Laci bácsinak szólítasz, holott tudod, hogy ez nincs kedvemre, de a végén megbékélek vele. S közben a család mellett nagyobb családunk – nemzeti közösségünk – állapotára fordul a szó – mert mi másról is beszélhetnénk egymás között?! A végén mindig ott kötünk ki, hogy számba vesszük veszteségeinket abban az ellenünkre felduzzasztott nagyvárosban, és szerte az országban. Igaz, a Hiób-híreket – a lesújtó dolgokat – inkább én sorolom: a csökkenő jelenlétünket, az egyre ritkuló sorokat; az anyanyelv dezertőreit, akik már a diszkriminatív nyelvtörvényt meg sem várva önként és lelkiismeret-furdalás nélkül adták fel anyanyelvüket, az elmaradó gyerekeket mindkét kassai magyar iskolából, és a közösségmegtartó szolidaritást felváltó tekintetnélküli kisebbségi kiszorítósdit. Te egyetértőn hallgatsz, s elterelőn inkább a „Gömöri lakodalmas” színpadra állításáról beszélsz Gombaszögi Fesztiválon, amit a munkanélküliség csapongó hullámai közepette szalmaszálként ragadtál meg.
Igen, Gombaszög, amelyet hagytunk elárvulni, most nélküled számomra még árvább lesz. Mert Gombaszög Péter Zsolt nélkül már nem a régi Gombaszög; ha Te ott nem bukkansz fel fiatalos, táncos hevületben; vagy csoportvezetőként, koreográfusként, aki a szája szélét rágva izgul táncosai fellépésekor. S nem mehetünk el egy pohár borra, másokkal is koccintva arra, hogy ismét ennyien összesereglettünk, azok, akik összetartozónak érezzük magunkat.
Gombaszög és kultúránk kapcsán kell elmondani azt, hogy Péter Zsolt is tagja – kiemelkedő egyénisége! – volt annak a lelkes csapatnak – a szlovákiai magyar néptáncosok nagy testvéri összeverődésének – amely az elmúlt évtizedekben néptáncosként, folklór csoportok vezetőjeként és koreográfusként sokat tett az itteni néptánc-mozgalom színvonalának az emelése és kiszélesítése érdekében. Többször volt szerencsém közelükben megfordulni és utólagosan is csak azt mondhatom: csodálatos közösséget alkottak, akik készségesen segítettek egymáson, örültek társuk sikerének, szerénységgel és alázattal viseltettek a népdal és néptánc utolsó mohikánjai előtt. Megtanulták az elődöktől: a tánc tartást ad – mert az ember nem adhatja meg magát! -, és szólistaként, csoportként vinni kell az emberek közé a derűt. Ezt tette Péter Zsolt is a „Gömöri lakodalmas” feldolgozásával, aki – akár előző munkáiban – igyekezett a maga lelkét a hagyományok megőrzésére és újrateremtésére vetíteni, alázattal és halk szóval tudatosítva, hogy a megőrzés számunkra a legnagyobb feladat. Így érezték ezt az említett összeállítás népes résztvevői is, akik most megdöbbenve velünk együtt gyászolnak Rozsnyó környékén: Szilicén, Borzován és Kecsőben.
Péter Zsolt váratlan halála önvizsgálatra késztet bennünket. Birkózásaira az élettel, a testet-lelket gyötrő munkanélküliséggel, az ólálkodó reménytelenséggel – nem eléggé figyeltünk oda. Mellőzöttségben, szolidaritáshiányban keserű és önemésztő pillanatai lehettek. Nem éreztük vívódásait, mert csendes jóságában mindezt megtartotta magának. Ha gondjairól, bajairól esett szó, kézlegyintéssel intézte el, s inkább igyekezett kényszeredetten derűsen mosolyogni. A betegségéről érkező hír hallatán egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy fiatal szervezete legyőzi azt, pedig nagyobb lehetett a baj, mint gondoltuk, ha kezelésre a fővárosba vitték. Majd érkezett a megsemmisítő hír: élete delején alulmaradt a támadó kórral szemben!
Árvaságra jutott sorsunkban Péter Zsolt figyelmeztet: hajoljatok közelebb egymáshoz, figyeljetek jobban egymásra. Odafigyelésre, biztató kézfogásra, gyengéd emberi ölelésre nem csak a szárnyalás és siker idején van szüksége az embernek, hanem a mindennapok kételyei és malomkövei között őrlődve különösképpen, amikor az együttérző szolidaritás, a baráti odafigyelés, egy biztató szó elhessegeti a borongós kedvet, feltölti az önbizalom apadó telepeit, s frissítő fuvallat járja át a testet-lelket. Mert ebben a zaklatott világban és felgyorsult élethajrában egyre nagyobb hiánycikk az egymásra való odafigyelés, a másik gondjainak, kételyeinek a megérzése-megértése, a minden emberi kapcsolatot éltető szeretet kisugárzása.
„Valaki útravált belőlünk, hiány marad – mindvégig” – mondhatjuk Adyval. Péter Zsolt is „útravált”, hogy hamvai megérkezzenek övéi közé. Pedig ő tervekkel, új táncvariációk megálmodásával foglakozott, de közben szeretteinek azt is jelezte, hogy: „ha eljön érte az Idő”, akkor ide kerüljön a komaróci temetőbe. Az sem véletlen, hogy erre pünkösd második napján kerül sor, hiszen ez a legteljesebb emberi összetartozás örömünnepe. Ahogyan a 370. dicséretben, a „Jővel, Szentlélek Úristen” címűben van: „Töltsd bé szíveinket épen // Mennyei szent ajándékkal // Szívbéli szent buzgósággal // Melynek szentséges ereje // Nyelveket egyező hitre…//
S a végén a mindent felülmúló szózat: az „alleluja, alleluja”. Igen, ez a örömhimnusz tartsa meg emlékezetünkben Péter Zsoltot, hiszen ő is ezt a derűt és határtalan szeretetet hozta az életünkbe.
A komaróci harang Péter Zsoltért szól, de Hemingwaytől tudjuk, hogy: érted is, értem is szól. Mert az otthoni harangok hazahívnak bennünket: életünkben, halálunkban egyaránt. Árvaságunkban a harangokkal együtt őrizzük meg az Időn átsütő fénylő emlékét – és erősítsük egymást! Szárítsuk ki szemünkből a könnyet, hogy emberséges arcéle a szivárványra feszülve felvillanjon előttünk.
Péter Zsolt – köszönjük, mindent köszönünk!
Máté László, Felvidék Ma
