Az alábbiakban Csáky Pálnak, a leköszönő elnöknek a Magyar Koalíció Pártja dunaszerdahelyi rendkívüli kongresszusán elhangzott beszámolóját tesszük közzé.
Hölgyeim és uraim!
Régi bölcsesség, hogy a nehéz helyzeteket a legokosabb tárgyszerűen és kellő visszafogottsággal, ám méltósággal kezelni. Most kétségkívül nehéz helyzetben vagyunk, jó lenne nem megfeledkezni erről az intelemről. Nemcsak a szlovákiai magyar társadalom, nemcsak a média, de számos magyarországi barátunk, magyar szervezetek szerte a világon, politikai partnereink az Európai Unióban mind azt várják, hogyan s merre tudunk ma továbblépni. Kellő bölcsesség és egymásra való odafigyelés nélkül viszont könnyen eltévedhetünk.
Az elmúlt kongresszuson Rimaszombatban jó hangulatban és optimistán lendültünk neki a jövőnek. A megyei választási eredmények nem minden megyében sikerültek úgy, ahogy szerettük volna, de egészében véve vállalhatóak. Nagy elvárásokkal indultunk neki a parlamenti választásoknak. S jött a hideg zuhany, a hihetetlen eredmény: a fájdalmas vereség.
Helyes, ha mindenekelőtt önmagunkban keressük a hibát miatta. Én magam sem futottam el és futok el a felelősség elől, a következtetéseket levonta maga számára az elnökség, s részletesen elemeztük az egész folyamatot az országos tanács ülésén is. Kérem a kongresszust, hivatalosan is fogadja el a lemondásunkat.
Ám az ilyen helyzet legnagyobb veszélye abban rejlik, nehogy kiöntsük a vízzel a gyereket is. A Magyar Koalíció Pártja továbbra is jelentős érték, eme érték működőképességét meg kell őriznünk. Csatát vesztettünk, de háborút nem szabad veszítenünk.
Négy közvélemény-kutatási eredménnyel a tarsolyunkban vágtunk neki a választási kampánynak. Soha ilyen intenzív kampányt magyar párt nem csinált Szlovákiában, soha ennyi pénzt nem költöttünk választási kampányra. És soha ekkorát nem csalódtunk.
A pénz és az energia pótolható. A hitünk azonban, amit ebbe a folyamatba beletettünk, a hitünk szenvedte el a legnagyobb csorbát. Tudom, éreztem, hogy sokan hittetek bennem is. Most mindenkit megkövetek a csorbult hit miatt – s megint azt mondom, nem szabad egy kimerevített politikai pillanatból abszolút igaznak tűnő következtetéseket levonni. Bizonyára ti is találkoztok olyan nézetekkel, amelyek azt mondják, ezt az eredményt így istenigazából senki nem akarta. Kompenzálni akartak a választópolgárok, nem fogadták el azt a tézisünket, hogy csak egy magyar párt van, amelyre szavazni érdemes. Nagyon sokan mind a két pártot be akarták juttatni a parlamentbe, s miután a mi bejutásunk tűnt valószínűbbnek, túlkompenzáltak a másik oldalon.
S itt a történet nemcsak a mi hiányosságainkról szól. De beszéljünk először azokról – bár e téren is jó lenne elkerülni az eredmények ismeretében való utólagos belemagyarázásokat. Ne feledjük: egy választási győzelem utólag minden hibát legitimál, egy választási vereség utólag minden jó szándékot megkérdőjelez.
Bizonyára hibaként lehet értelmezni a Smertől való nem kellő elhatárolódást. De figyelem: 0,7 százalékon múlott, hogy nem volt szükség erre az ún. zsarolási potenciálra, s a Most példája éppen azt mutatja, hogy e nélkül egy magyar ügyeket is komolyan az asztalra tenni kívánó pártot a szlovák partnerek nem vesznek komolyan. Mi az átfogó kisebbségi törvényt akartuk így az asztalra tenni – sajnos, nem sikerült.
Vannak, akik azt mondják, túlzottan támadó volt a kampányunk hangvétele. Ha valaki megnézi a Most utolsó heti kommunikációját, a szórólapjaikat, a plakátjaikat – szerintem olyan durvaságokat mi nem használtunk. Az lehet, hogy túlzottan foglalkoztunk velük, azt is megengedem, hogy túl magabiztosnak tűnt a kommunikációnk. Itt azt követtük, amit a tanácsadók mondtak erre a helyzetre: az emberek a biztos helyre szeretnek szavazni, nem a bizonytalanra. Nem igy történt: inkább talán az új jelenségekre, új pártokra akartak szavazni. Bizonyára ez magyarázza az SaS jelentős sikerét is csakúgy, mint az SDKU és a KDH gyengébb szereplését.
Azt hiszem, közeledünk az érdemlegesebb megállapításokhoz. Fontos elem a képben a kisebbségi egypártrendszertől való elfáradás, s az MKP elleni rendszeres támadások léte az elmúlt években. Ne feledjük, milyen és mennyi támadáson mentünk keresztül a sajtó részéről és a Fico-kormány részéről is: mindez le-lefaragott a mi potenciálunkból. Bizonyos körökben – egyetemista csoportosulásokban – szinte sikk volt belerúgni az MKP-ba. A Fico-kormány idején védekeznünk kellett: ezáltal ránk vetődött a konfliktusos párt imázsa is. Az emberek pedig nyugalmat akartak: ilyen vonatkozásban rosszkor jött a magyar állampolgársági törvény vitája, a szlovák reakció illetve az azt kísérő suttogó propaganda. Ne feledjük a Smer velünk szembeni támadó lépéseit és óriásplakátjait sem: mi voltunk a fókuszban, s ha az exit-poll eredmények bejöttek volna, mi lettünk volna a mérleg nyelve.
S itt van egy újabb jelenség, amelynél megállhatunk egy pillanatra: az exit-poll eredmények. Az emberek a jelek szerint nem mondtak igazat egyik közvélemény-kutató ügynökség munkatársainak sem, hiszen mindkét ügynökség parlamenti pártként aposztrofált minket. A választói lelkiismerettel mintha nem lenne minden rendjén – ám ez a választások eredményén már egy jottányit sem változtat.
Nézzük most a két legkomolyabb okot. Az első: óriási akarat, óriási mennyiségű pénz jött velünk szembe. Megspékelve a Most nagyobb dinamikájával: ők valóban mindent egy lapra tettek fel, jobban hajtottak, mint mi. A személyes jellegű mobilizációjuk erőteljesebb volt – mi inkább olyan stílusban kampányoltunk, amit akkor szoktunk meg, amikor nem voltunk ilyen jellegű versenyhelyzetben. De azért ne menjünk el szótlanul a jelenség mellett: miben gyökerezik ez a nagy akarat és honnan volt az a rengeteg pénz, amely szembejött velünk? Ez egy fontos kérdés nem csupán a kampány, de a jövő szempontjából is, s erre a jövő bizonyára egyértelmű választ is ad majd.
A következő fontos ok pedig: az emberek nem fogadták el a politikai tézisünket, amely szerint a szlovákiai magyar társadalomban megjelent egy nagyon veszélyes jelenség, az asszimiláció elfogadásának intézményesített politikai szervezete, amely a szlovákiai magyar társadalom 30-40 százalékos, asszimilációtól leginkább sújtott vagy az asszimilációs veszélynek leginkább kitett rétegét vitte el tőlünk. Az üzenete ennek a jelenségnek a legrosszabb, amely azt mondja, hogy a pillanatnyi politikai ügyeskedés sikeresebb lehet, mint az értékekhez való ragaszkodás. Amely azt sugallja, hogy nem igazán fontos az, hogy mi itt magyarul beszélünk egymás között és magyar gondolkodás szerint hozzuk meg a döntéseinket.
Én valóban úgy gondoltam, hogy ezt a torzulást mindjárt a folyamat kezdetén el kell fojtani. Nem sikerült. Ez a jelenség a szlovákiai magyar lélek állapotáról és az önálló gondolkodás hiányáról is árulkodik – ez ugyanis idegen sugalmazás. Volt-van egy megfoghatatlan torz-liberális fluidum, amely azt sejtelmezte, hogy ez modern, a mi nemzeti ragaszkodásunk pedig avítt. Ebben a vonatkozásban is volt egy elvárás halmaz, amelyet nem tudtunk semlegesíteni, s ezt a húszéves egyetemista csakúgy szajkózta, mint a pozsonyi 76 éves, sokat látott Csemadokos. Az emberek pedig megbékélést akarnak a szlovákokkal is , s persze mindezek a szövegek szépen hangzanak – mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a hosszú távon járható út a miénk, s nem az övék. Ebben a vonatkozásban nem igazán állt be mögénk a szlovákiai magyar civil és egyházi szféra sem – a jelek szerint megosztott egyik is, másik is.
S most álljunk meg egy pillanatra, s elemezzük a kialakult helyzetet.
Az első, amit ezen a ponton el kell mondanunk, hogy ma nincs ember, aki megmondaná, ami történt tendencia-e vagy egy kisiklás. Idő kell ahhoz, hogy mindez kiderüljön. Nincsenek jó előérzeteim a jövő évi népszámlálás vonatkozásában, ám azt is látom, hogy most a Most van bizonyítási kényszerben. Eddig mindent rajtunk kértek számon: most nekik kell bizonyítaniuk, hogy az általuk felmutatott szlovák-magyar szerkezeti modell életképes-e vagy sem, s azok a gazdasági szürkezónák, amelyek mozgatják őket, kezelhetőek-e vagy sem.
Az első konklúziónk talán az lehet, hogy legyünk óvatosak azt illetően, milyen jelenség kapott 12-én több szavazatot. Senkinek nincs oka idő előtt halleluját zengeni. Az idei parlamenti választás fontos volt és az eredménye fájdalmas, de a történelem nem ért véget 13-a hajnalán. A Magyar Koalíció Pártját meg kell őriznünk váltópártként, s én azokkal értek egyet, akik azt mondják, az MKP megerősödve térhet vissza a szlovák parlamenti porondra is. 110 ezer ember bizalma nem kis dolog, s ezek az emberek a karikázásokkal mindannyiunkról is véleményt mondtak. S nem szabad elfelednünk a kampány felemelő pillanatait sem – még akkor sem, ha tudjuk, a siker utólag mindent legitimál, a kudarc pedig megkérdőjelez. Ne tagadjuk meg kampánybeli önmagunkat s tanuljunk a hibákból: ám a közösségi élmények sora, amelyeket megéltünk, érték – és érték marad számunkra a jövőben is.
A másik fontos konklúziónk pedig arról szólhat, hogy készüljünk a jövőre. Elképzelhető, hogy a választók a helyhatósági választásokon újból kompenzálni akarnak, s ilyen esetben az MKP-logó előnyt jelenthet.
Egy pillanatig nem akarom azonban azt az érzetet sugallni, megfeledkezhetünk arról, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Épp ellenkezőleg: semmi sem mehet úgy tovább, ahogy eddig ment. Parlamenten kívüli párt lettünk, s ezzel meg kell tanulnunk együtt élni. S rengeteg munka vár ránk, ha a víz fölött akarunk maradni.
Két út áll előttünk: a szétforgácsolódás vagy a felemelkedés útja.
Mivel nem jelöltetem magam semmilyen posztra, engedjétek meg, hogy elmondjam: nagyon veszélyesnek tartanám a párt lefejezését. Az átmeneti elnökség összeállításakor a legbölcsebb az lenne, ha az új és a régi elnökségi tagok együtt lennének jelen az elnökségben.
Végezetül engedjétek meg, hogy megköszönjem, hogy 2007 óta vezethettem ezt a pártot. Megköszönöm mindenki támogatását és bizalmát, az új elnökségnek pedig sok türelmet, bölcsességet és kitartást kívánok.
Én hiszek az MKP jövőjében.
Csáky Pál
Dunaszerdahely, 2010. július10.
