A geográfusok a fenti tájat Közép-Európához sorolják. Politikai értelemben véve azonban Közép-Európa más. Erre jó példa a mai magyar-szlovák viszony. Hallgatom a cseh követségen a szlovákiai magyarok bejuttatta új parlamenti párt, a Híd (Most) bemutatkozását, csak úgy sugárzik a beszélőkből Prága irodalmi bája s a cseh politika mindig korszerű, moralizáló ravaszsága.
Az utolsó budapesti csehszlovák nagykövet, Rudolf Chmel – most a Híd képviselője a pozsonyi parlamentben, akit Meciar azért váltott le 1993 márciusában a szlovák követi posztról, mert „túl puha” volt a magyarokkal szemben – Petr Pithartot idézi. Pithart 1992 júliusáig volt kormányfő, s arra a kérdésre, hogy mért hagyja Csehszlovákiát szétesni, azzal válaszolt: épp most írok egy esszét erről a kérdésről. Nem tudom, most ki fogja megírni A Most-Híd nemes férfiai közül a felvidéki magyarság szétesését, hiszen szellemesek, sokat tudók és minden kompromisszumra készek. Kivéve a lényeges kérdéseket, a nyelvet és az autonómiát. S ha meg is tépázzák a két szláv testvérnemzet írástudói Benes elnök mítoszát, rendeletei politikai axiómák mind Csehországban, mind Szlovákiában.
Pedig Dél-Tirolé tanulságos történet lenne arról, miképp engedi meg egy zsákmányszerző többségi társadalom a veszélyeztetett nyelvi közösségnek, hogy kibújjon az első világháború utáni békék asszimilációs csapdájából. Dióhéjban lássuk a tiroli őrgrófság rövid történetét: van ebben is elég szenvedéstörténet, éppúgy, mint a miénkben. A 6-7. században bajor és longobárd népesség telepedett itt le, majd a 8. században Nagy Károly Frank Birodalmához kerültek. A 12. századtól Tirolt a meráni grófok kormányozták (családjukból származott Gertrúd, II. Endre király neje), s a 14. századtól az őrgrófság egészen 1918-ig Habsburg fennhatóság alá került. 1805-ben a franciák biztatására a királysággá alakuló Bajorország szállta meg: a bajorok kíméletlen uralma népfelkeléshez vezetett, amit 1809-ben francia katonai segítséggel tudtak csak leverni. Az 1814-15-ös bécsi kongresszussal Tirol visszatért Ausztriához. 1848-ban olasz önkéntesek nyomultak be a trentói (Trient) részek megszerzésére: őket a főképp arisztokrata ifjakból és diákokból álló osztrák önkéntesek verték vissza. 1915-ben a Brenner-hágót Itáliának ajánlotta fel az antant: a londoni egyezmény alapján az olaszok megtámadták Ausztria-Magyarországot. (Végtelen hosszúságú katonatemetők tanúskodnak arról, hogy egy maroknyi területért mennyi vért képesek áldozni a politikusok, merő hazafiságból.) Az osztrákokkal kötött saint-germain-i béke a hágót s ezzel Dél-Tirolt (Bozen) és Trentót 1919-ben az olasz királyságnak juttatta, majd Mussolini 1922-es hatalomátvétele után megkezdődött az erőszakos olaszosítás. Ezzel a táj nemcsak földrajzilag, de politikailag is jellegzetesen közép-európai lett. A győztes a cuius regio, eius religio vallásháborús bölcseletét – akié az adott tartomány, azé a vallás –, az akié az államterület, azé a nyelv elvére váltotta át. A vallásháborúk kegyetlen intoleranciája elevenedett meg a hivatalos nyelv, az olasz kultuszában, s a közhivatalok után az iskolákból is száműzték a németet. Titokban azonban okították: megkezdődött az „iskola a katakombákban” mozgalom. A Tirol elnevezést betiltották. (Mutatis mutandis: a Híd budapesti bemutatkozásakor is elhangzott, mennyire bántja a szlovák fület a Felvidék szó használata.) Délről ekkor szakadatlan a betelepítés olyan népességgel, amelyet Lombardiában, de még Rómában se nagyon szívlelnek. Hiába került hatalomra Hitler, 1938 májusában kijelentette – miközben keményen fellépett Csehszlovákiával szemben a szudétanémetek jogaiért –, hogy a Mussolini Itáliájával való barátság miatt az alpesi határ nem kérdőjelezhető meg. Fura megoldás született: a dél-tiroliakat áttelepítették a Harmadik Birodalom keleti területeire. A 246 ezres németségből 211 ezren választották ezt a német állampolgársággal, s mindössze 34 ezren az olaszt, s a szülőföldön maradást. A háború alatt szerencsére csak 75 ezer dél-tiroli került keletre, többek közt a Szudéta-vidékre. (S majd, mint a Délvidékre telepített csángóknak, a végén menekülniük kellett.)
1945-ben tömegtüntetések kezdődtek az „óhazához”, Ausztriához való csatlakozás mellett. A párizsi béke enyhülést hozott. Az olaszok vállalták a kétnyelvűség bevezetését, az autonómiát s az áttelepültek visszafogadását. A Trentino-Alto Adige-i tartományi parlamentben azonban megmaradt az olasz túlsúly, s az osztrák államszerződés után két évvel a dél-tiroliak mozgalmat indítottak El Trienttől! jelszóval. Az akkori osztrák külügyminiszter, Bruno Kreisky az ENSZ elé vitte az ügyet. Igazán ott és akkor figyeltek fel a kisebbségi panaszokra, amikor 1961. június 11-én, a „tüzek éjszakáján” 37 robbanás rázta meg a tartományt. Dél-Tirolt rendcsináló csendőralakulatok szállták meg, merényletek, robbantások, letartóztatások követték egymást. (A Brenneren terroristák és bombák keresése folyt, s éveken át több kilométeres autóoszlopok alakultak ki csúcsidényben.) Több mint tíz évvel a „tüzek éjszakája” után, 1972. január 20-án lépett érvénybe az önrendelkezésről szóló új alkotmány, amely Bozen-Dél-Tirol néven a németek lakta megyének törvényhozási, politikai és pénzügyi önállóságot biztosított, s amelynek választói a magasabb közigazgatási egység, az ugyancsak autonóm Trentino-Alto Adige-i tartomány parlamentjébe éppen úgy 35 képviselőt küldhettek, mint a trentinói olaszok. Bozen kormányzatának élére Landeshauptmannt, tartományfőnököt választottak, az állami, erőszakos asszimilációnak vége. Ahogy az olaszos nevű Silvius Magnago Landeshauptmann ezt summázta hivatali ciklusának végén, 1989-ben: „Olasz állampolgárok vagyunk, Itália a mi államunk is, de nem a hazánk. Mint állampolgár, tejesítjük az állam iránti kötelezettségeinket, így például a katonáskodást. De nyelvünkben és kultúránkban nem Rómához igazodunk.” S még ráerősít: „Senki sem kényszeríthet, hogy olasznak érezzem magam.”
És Szlovákiában épp a mást meg nem tűrő államnyelv és a kulturális igazodás az, amelyről a szlovák társadalom a magyarokkal szembeni fegyverként nem hajlandó lemondani. Hogy ott is azt mondhassák a magyarok Szlovákiáról, amit Olaszországról nyíltan kimondanak a dél-tiroli németek: hű állampolgárok vagyunk, de – bár szülőföldünk itt van – ez nem a mi hazánk. Nem véletlen, hogy a legutóbbi választás után annyi sirám érkezett az egyetlen pozsonyi magyar napilap portáljára. „Sándoré” ideges, lázas, éjszakai szöveg: „A Híd, amely a vágóhídra vezet. A gyermeküket szlovák iskolába járatók, a vegyes házasságban élők, az állami alkalmazottak, a nemzetet még nem, de nyelvet már cserélők, a gyávák, és nem utolsósorban a karrierista és sértett politikusok. Ők mind jól jártak. Ez a réteg már itt volt nagyon régen. Nekik kellett ez a párt: MOST-Vágóhíd.”
Vajon elképzelhető-e, hogy a Most-Híd képviselői valaha is Dél-Tirollal példálózzanak a pozsonyi törvényhozásban?
Tamáska Péter, Magyar Hírlap