Maleczki József nyelvész, lektor, műfordító tollából egy nagyon érdekes írás jelent meg a Szilaj Csikó c. új magyarországi hetilap szeptemberi számában:
Német barátaimnál vendégeskedem egy hatalmas, terméskőből épített házban. Szobám falán egy 1937 tavaszán festett kép – ismeretlen európai kisváros látképe. Virágos domboldalról nézve festette meg egy kiolvashatatlan nevű, ismeretlen művészlélek. Három templomtorony emelkedik ki rajta a városka lakóházai és ipari létesítményei közül. Utóbbiak egyike egy vízimalom, a domboldal alatt ugyanis keskeny, de bővizű folyócska határolja a települést, a másik – kéményéről ítélve – minden bizonnyal sörgyár.
A festmény valahogy kirí a szobám falán levő egyéb képek – metszetek, akvarellek, rézkarcok – közül. „Idegen tárgy”– neszlett fel agyamban a gondolat legelőször megpillantván.
Ezt a szöveget egy kis ócska, kopott íróasztalocskánál ülve írom, fiókjaiban csupa régi papír, boríték, mindenféle egyéb kacat. Tegyek velük, amit csak akarok, mondták vendéglátóim. Már hosszú évek óta lakatlan volt ez az emeleti szobácska, az íróasztal is árválkodott. Egyik családtagtól tudtam meg: egy szerencsétlen sorsú, magányos asszony – Ida von dem Bruch – használta valaha, övé volt a falon levő egyetlen festmény is, az íróasztal fiókjában még sorakoznak az ő nevével nyomtatott borítékok. A második világháború után menekült Németországba, Ida asszony ugyanis szudétanémet volt. Férje a háborúban esett el, fiát pedig megölték a csehek, ő valamilyen véletlen folytán életben maradt és szülővárosának képével a hóna alatt vagy másfélmilliomod magával Németország nyugati részén kötött ki.
És éppen itt, az én barátaim szüleinek házába fogadták be, itt főzött, mosott, dolgozott a kertben, nevelte a gyermekeket, és mondogatta nekik keserűbb pillanataiban, hogy az életnek semmi értelme sincs. Nem ismertem, ezért nem tudom, hogy kétségbeesett életérzésének mennyire volt oka az a csaknem általános történelmi érdektelenség, mely Németország nyugati felében a jóléti társadalom kifejlődésével együtt rohamosan terjedt. A nyugat-német társadalom egyéb okok miatt is szívesen süppedt történelmi közönybe. A második világháború legnagyobb vesztesének, a nürnbergi perekben megbélyegzett és porig alázott társadalomnak a polgársága szeretett volna szabadulni háborús történelmi múltjának lelki terheitől is. Mire a jóléti társadalom kiépülésének idején – a múlt század hatvanas éveiben – történelmi öntudata is annyira erősödhetett volna, hogy merje a hazai és nemzetközi közvélemény előtt is nyíltan hangoztatni a nemzetén esett gyalázatos történelmi sérelmeket, addigra a „fejlett világ” tudatipara – nevezzük így a holokausztipar legfőbb tudati termékét – a „H-fegyver” erejének és jelentőségének hatványozásával volt elfoglalva, hogy aztán az ennek alapjául szolgáló, kétségtelenül valóságos, de mitológiai szálakkal is igencsak átszőve megfestett eseményt, a „holokausztot” tegye meg a legújabb kori történelem igazodási pontjának. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, a fogyasztói jólétben dőzsölve és egykori legyőzői legtöbbjének szövetségesévé válva a német társadalom nemigen feszegette, hogy az országa területére bevonult győztesek hány nőt erőszakoltak meg, hány polgári lakost és hadifoglyot kínoztak és gyilkoltak meg, vagy hurcoltak el a Szovjetunió kényszermunka-táboraiba.
És hallgatott arról is, hogy Csehszlovákiában hány ezer német polgári lakost kínoztak halálra, gyilkoltak meg, illetve űztek onnan el földönfutóvá téve őket. (A magyarok hasonló tragédiájáról most nem is beszélve.) Pedig azokat a gaztetteket – hatóságilag támogatott, de legalábbis eltűrt köztörvényes bűncselekményeket – már a hadiállapot megszűnése után követték el. Ez a lebénult német viszonyulás nagyon is kapóra jött az elkövetőknek és társadalmuknak, hiszen ők továbbra is lapítani akartak. A köztörvényes bűncselekmények elkövetésében bűnrészes politikai vezetők később már a holokausztipar alvállalkozóiként nyilván ama bűvészmutatvány sikerességében reménykedtek, melynek következményeként a németek bűne mindvégig meg kellene maradjon a világ történelmi emlékezetében, az övék pedig szép csendesen feledésbe kellene, hogy merüljön. Csakhogy erre nézve is érvényes Illyés Gyula sokat idézett mondása, mely szerint „Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják…s valamire való múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő el se megy: ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”
Hát tapasztalhatjuk, hogy ez a múlt – az első és a második világháború története, minden előzményével és következményével együtt nézve – csakugyan rosszul van megírva. Valóban ködszerűen üli meg az elmét – ezt látom otthon is, de itt, német ismerőseim között még inkább. Vissza is jár – megmutatkozott ez például a délszláv háború idején. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség – ezt szintén láthattuk a délszláv háborún, de láthatjuk ma is a kisantant-országok államilag gerjesztett és büntetlenül maradó sovinizmusán is.
A háború utáni időszak németellenes bűntetteinek történetére azonban lassacskán sikerül ráirányítania a közfigyelmet az igazságérzetéhez ragaszkodó kisebbségnek, így talán a rosszul megírt (azaz elhallgatott) múltnak ez a szelete előbb-utóbb kirajzolódik. Az egykori vérengzések színhelyeinek egyikén, Polterbergben (Polstoloprty-ben) 2010. június 3-án, az események után 65 évvel táblát avattak az ott meggyilkolt, legalább 736 áldozat emlékére (ennyi tekinthető bizonyítottnak egy korabeli vizsgálóbizottsági jelentés szerint). Ez a Csehszlovákiában barbár kegyetlenséggel lemészárolt német ajkú polgári lakosság első, hivatalosan engedélyezett emlékhelye Csehországban. De ez is hatalmas eredmény, ha ismerjük a táblaállítás előzményeit, a németség sérelmével kapcsolatos eddigi cseh közhangulatot és az ezt irányító politikai vezetés véleményét. Az utóbbiak érzékeltetésére idézem az európai parlament egyik cseh képviselőjének, Jan Zahradilnak a ZDF televízióban korábban elhangzott nyilatkozatát. Zahradilt éppen egy arról tudósító műsorban szólaltatták meg, hogy a Polterbergben megölt németek hozzátartozóinak és az onnan elűzött, de még élő németeknek a szövetsége mindaddig hiába kereste fel a helyi önkormányzatot az emlékhely létesítésének szándékával.
„Meggyőződésem szerint a csehek többségének az a véleménye, hogy a kitoloncolás logikus következménye volt mindannak, ami korábban történt: egy szabad állam, Csehszlovákia likvidálásának, a náci megszállásnak. Ezért semmi értelme sincs megint felnyitni ezt a fejezetet. És nekem is ez a véleményem. Csak nagyon kevesen vannak itt olyanok, akik képesek megérteni, miért foglalkoznak ezzel mindegyre német politikusok, a közvélemény és a média, felszakítva ezzel a régi sebeket, ahelyett, hogy hagynák végre ezt az egészet nyugodni.” Ez a vélemény megint csak jól példázza azt, hogyan is üli meg ködszerűen a megíratlan történelem az elmét. Zahradil európai uniós képviselő nem épp európai módjára vélekedik. Egészen elfogadhatónak tartja polgári lakosok megkínzását, megölését és elűzését – a legalantasabb bosszút – amiatt, hogy országának szabadságát (tegyük hozzá: egy igazságtalan békediktátumban megteremtett államét) egy másik ország korábban felszámolta (tegyük hozzá azt is, hogy nagyhatalmilag is jóváhagyva). Másrészt régi sebek felszakítását veti a németek szemére, holott e sebekre azért kell a német politikusoknak, a közvéleménynek és a médiának rámutatni, mert még máig sem gyógyultak be. Éppen ez derül ki az események egyik túlélőjének, az emléktábla egyik kiharcolójának, Peter Klepschnek hitvallásából is: bár iszonyatos dolgok szemtanúja volt, ő kiheverte az akkori megrázkódtatásokat, ám az a gondolat sehogy sem hagyja nyugodni, hogy egykori honfitársainak sorsa feledésbe merülhet, ezért ezt meg akarja akadályozni.
Minden ép erkölcsi érzékű ember tudja: az engesztelődéshez elengedhetetlen, hogy a vétkes fél elismerje vétkét. A rajta esett gyalázatos igazságtalanságot mindegyre hangoztató fél nem a sebek felszakítására törekszik, hanem épp ellenkezőleg: a régóta gyógyulatlanul sajgó, elmérgedő sebek begyógyításához vezető utat keresi.
A sebek begyógyulásához pedig elengedhetetlen a múlt feltárása, a bűnök hivatalos elismerése és az elkövetők nemzetének tagjaival való megismertetése és elismertetése. Erre a cseh hatóságok az események óta eltelt 65 éve alatt nem mutattak semmiféle hajlandóságot. Ezt jól példázza a polterbergi német polgári lakosság esete. Az ellenük elkövetett köztörvényes bűntetteket ugyan még 1947-ben kivizsgálták, de a vizsgálóbizottság jelentését titokban tartották, az elkövetőket pedig máig sem vonták felelősségre. Pedig az említett jelentés olyan elvetemült tettekről tudósít, melyek, ha nem németek lettek volna az áldozataik, minden bizonnyal az emberiség ellen elkövetett és soha el nem évülő bűntettként ítéltetnének meg. Idézet a jelentésből: „A németeket embertelenül megkínozták, felakasztották őket fejjel lefelé lógatva és tüzet gyújtottak alattuk.” 
Más esetben ennyi vagy még tán ennél kevesebb is bőven elegendő lenne ahhoz, hogy az elkövetésével vádolt közép-európaiakat akár Ausztráliában is felkutassák, és még akkor is büntetőeljárást akarjanak indítani ellenük, ha tolószékben élő aggastyánok lennének.
Szerencsére Csehországban csakugyan megvan az a más véleményű kisebbség, melyre Zahradil képviselő úr – némileg sajnálkozva – a többségi véleményre hivatkozva is utalt. Egyik képviselőjük, Miroslav Bambusek színházi rendező a brünni (brnoi) németajkú lakosság elűzése, az ún. „brünner Todesmarsch” áldozatainak emlékére írt és rendezett darabot. (Nekem annak idején nem tanították a világháború történetéről szólva, ezért megemlítem, hogy 1945. május 31-étől kezdve kb. 27 ezer embert, legfőképp asszonyokat, gyermekeket és idős embereket hajszoltak végig a brünni fegyvergyár cseh munkásai Brünntől az osztrák határig, 55 km hosszú úton; ennek az „erőltetett menetnek” a legújabb kutatások szerint 5200 halálos áldozata volt.) 
Bambusek így nyilatkozott munkája erkölcsi indítékairól: „Művészi munkámat szolgálatnak tekintem. Leginkább azokat akarom vele szolgálni, kik annak idején nem tudtak védekezni, azonban önmagunk szolgálatára is szánom: önmagunk cseh történelmi tudatának szolgálatára. Van valami a történelmünkben, amivel nem foglalkozunk. Segíteni akarok azzal, hogy bevilágítok ebbe a sötét történelmi múltba.”
Nemrégiben pedig egy néhai amatőr filmfelvételt hozott nyilvánosságra egy prágai asszony, Helena Dvorácková. Ezt az évtizedeken keresztül eldugva őrzött felvételt 1945. május 10-én készítette az édesapja, Jirí Chmelnicek. A német polgári lakosság tömeges és módszeres kivégzését mutatja, válogatott embertelenségek sorakoznak rajta. Megszámlálhatatlanul sok embert aláznak meg, lőnek halomra, halottakon (ha ugyan nem magatehetetlen sebesülteken) katonai teherautóval hajtanak keresztül, kivégzésük előtt megásatják az áldozatokkal a sírjukat. Helena Dvorácková így válaszolt arra a kérdésre, hogy miért kínálta fel a filmet a televízióban való bemutatásra: „Annyira megdöbbentett ezeknek a tetteknek az embertelensége, hogy az embereket csak így legyilkolták, nem állították őket bíróság elé, nem fogták őket perbe, semmi sem volt törvényes.”
Helena Dvorácková ma is abban prágai utcában lakik, amelyben apja megörökítette az ottani vérengzést. Ha kinéz az ablakon, bármelyik pillanatban eszébe juthat az a borzalom, melyet gyermekkorában a saját szemével látott.
Ezeket a sorokat Ida von dem Bruch szülővárosának képe alatt, az ő egykori íróasztalánál ülve fejezem be. Ha hinnék a szellemek létezésében, hihetném, hogy Dvorácková asszony lelkiismeretét az utcájában galádul megölt, védtelen emberek szelleme nem hagyta nyugodni. S azt is hihetném, hogy az egykor éppen e házban menedéket kapó csehországi német asszony szelleme íratta meg velem ezt a rá is emlékező írást. De nem hiszek bennük. Bár ki tudja?
Forrás: www.szilajcsiko.hu
