A magyar állampolitika a kommunizmus bukása után, valamelyest-, jelenleg pedig erőteljesebben fordul a nemzetpolitika felé – ezen mindenekelőtt a Trianon által a magyar állami keretek közül kiszorított magyarság egyfajta nemzeti (és persze következményesen társadalmi) emancipációját értve.
A jelenlegi magyarországi kormánypártok olyan eredményekre törekszenek, amelyek létezőek is, és egyszersmind annak látszanak is. A kockázat nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az említett virtualitás, elnagyolt lépések esetén, túl nagy súlyra tehet szert a realitással szemben.
Ennek hátterében – szinte szokásszerűen – a szomszédságpolitika eredményeinek időnkénti preferálása állhat. Ez paktumpolitikák hálózatában fejeződhet ki – ugyanakkor látványos eredményeket is produkálva. Látni kell, hogy bármely paktumpolitikában eleve helyzeti előnyei lesznek – az azt követni képes – különféle eliteknek, köztük a kisebbségi magyar eliteknek. (Lásd talán az RMDSz történetét is, mint a lehetséges példák egyikét). Az elit előnye a népi, kisemberi körök hátrányát eredményezheti a kisebbségi nemzetrészeken belül is. Az elit megtalálja a számítását, média-dicséretben részesítheti a megoldásokat, de olyan helyzet alakulhat ki, amely ugyanakkor kellő mértékben nem biztosítja a „közember-magyarság” nemzeti jogainak és fejlődésének érvényesülését. Figyelemmel kell ezért kísérni a különféle nemzeti emancipációs szintek szociális/társadalmi különbségeit, tartalmát. Így például talán elemezni lehet akár a magyar állampolgárságért folyamodók és a lamentálók szociális struktúráját.
Egy szociális és keresztényszociális politikai ethosz és aktivitás egyik speciális lehetősége és feladata talán éppen e szociális szolidaritást mélyen tisztelő vonatkozások biztosítása lehet a nemzetpolitikában is – utóbbi sikeressége céljából is.
Kolozsi Béla
Felvidék Ma